12. Barázdáltképű páviánok (Mandrillus Ritgen)

Ha az eddigiekben a páviánokat bizonyos különbségek alapján különféle nemekbe soroltuk, akkor ez a már külsejében is annyira eltérő két majomfaj a drill és a mandrill szétválasztása még jogosabb, annál inkább, mert azoknak csak farkcsökevényeik maradtak meg. Ámde a fark e visszafejlődésével az üstökös páviánokon is találkozunk s azért talán helyesebb volna, ha az előbb említett két fajt a barázdáltképű páviánok (Mndrillus Ritgen, Mormon) nemzetségében foglalnók össze. Ez elnevezésben eléggé kifejezésre jutnak e páviánok jellemző tulajdonságai. Csak nagyon rövid, néhány centiméter hosszú farkcsonkuk van, további főismertetőjegyeik pedig aránytalanul nagy fejüknek barázdált, kidudorodó pofái, amelyek koponyáikon pathológikus csontdudorokat hagynak hátra. Továbbá érdekességük ez állatoknak, hogy nemcsak fejük hatalmas, hanem hátuljuk is, fargumóik tájéka feltűnő, szinte kiabáló tarka szinekkel díszített, ami természetesen fölötte sérti esztétikai ízlésünket. De tagadhatatlan, hogy ha valamelyik kényes ízlésű egyén szégyenkezve is fordul el mindezek láttára, az elfogulatlan szemlélő figyelmét a természetnek ezek a furcsa teremtményei feltétlenül megragadják. S éppúgy kétségtelen az is, hogy ezek a vén drill- és mandrill-hímek, melyek mellett nőstényeik valóságos törpéknek látszanak, ha talán nem is nőnek meg akkorára, mint a hosszúlábú fekete páviánok, mégis olyan termetes atlétáknak bizonyulnak, olyan herkulesi izomzatot árulnak el – különösen testük elülső részével és vállaikkal –, hogy ezzel önkénytelenül is bámulatba ejtenek. S ezen imponáló benyomáson a fej többé nem ejthet csorbát, amikor annyira jutottunk, hogy annak csodálatos színezetét előítélet nélkül kezdjük vizsgálni. Mert ez állat egész lényéből kisugárzó félelmetes erőnek tulajdonképpen ez a hatalmas koponya az igazi kifejezője, és csodálatos színei, fekete, fehér, vagy még hozzá skarlátszínű vagy égszinkék és citromsárga foltjai végeredményben csak azért hatnak ránk annyira idegenszerűen, mert ezeket a rikító színeket az emlősállatokon nem szoktuk meg, s a madáron s valamely lepkén ezeket a színkeverékeket bizonyára egészen természetesnek és szépnek fogjuk találni. Az elfogulatlan szemlélőt azonban ezeknek az állatoknak szelleme, egész lénye ellenállhatatlanul is lebilincseli, mert ez a maga nemében egyedülálló és fennhangon és félreismerhetetlenül hirdeti azoknak félelmet nem ismerő önérzetét, egyéniségét és példátlanul elszánt tetterejét. Azért is nem hisszük, hogy valaki legharciasabb embertársaink közül is, ha szembekerült egy vén drillel, vagy mandrillal, valaha arra gondolt volna, hogy bántalmazza a természet e csodálatos teremtményeit.

De a jártasabb zoológus, aki tudja, hogy a modern természetkutatás nem elégszik meg pusztán a leírásokkal, hanem a jelenségek okát és a folyamatok mikéntjét is iparkodik kideríteni, ebben az esetben feszült figyelemmel fogja kísérni, hogy vajjon hogyan jöhetett létre ezeknek az emlősállatoknak szinte példátlanul bizarr alakja. S a tudomány itt bizonyára nehéz helyzetbe jut, ha erre nem tud kielégítő választ adni. Tagadhatatlan, hogy ezeket a szélsőséges jellegeket Darwin másodlagos ivari bélyegei, vagyis másképpen szólva, közvetett, ivari jellegek gyanánt kell értelmeznünk, annál inkább, mert hiszen azok csak a hím drill- és mandrill-majmokat jellemzik. Azonban ezzel még nem magyaráztuk meg egészen e jelenséget. Mert aligha lehetséges, hogy a nőstény részéről történő kiválasztás, Darwin szexuális szelekciója – mely szerint a nőstények mindig a szebb és tarkább pofájú hímeket válogatták volna ki és inkább azokkal párosodtak, minek folytán a létért való küzdelemmel ilyen feltűnő tulajdonságokkal kevésbbé ellátott hímek lassan kiküszöbölődtek, kivesztek, s amely tulajdonképpen a darwinizmus leggyöngébb oldala – A hímeket ilyen félelmetes, ördögi lényekké változtatta volna. Mert hiszen ez a félelmetes majom akár a drill, akár a mandrill legyen is az, a szó szoros értelmében basáskodik a nőstényei fölött, s nem nagyon könyörög azoknak, hogy meghallgassák. Talán sokkal inkább Günther ama szelekciójának jutna itt szerep, amely a megfélemlítéssel függ össze, amennyiben ilyen vén mandrillvezér már egyedül fenyegető magatartásával is megfélemlítheti ellenségeit és vetélytársait, ha övéit megvédendő, harcra készen áll elő. Azonban a kritikai alapon kutató állatpszichológia nehezen tudja alkalmazni az ember észjárását és érzésvilágát az állatokra is, s nehezen tudja bebizonyítani azt, hogy bizonyos jelenségekkel szemben állatok is ugyanúgy viselkednek, mint jómagunk, legkevésbbé találunk tehát alapos és nyomós okot annak megmagyarázására, hogy mi volt az, amely éppen a mandrill képére kente rá ezt a – az emlősállatoknál egyáltalában szokatlan – kék foltot?

S hogy e két faj leírását ne hagyjuk hiányosan, megemlíthetjük még, hogy mindkét faj herezacskója és annak környéke is élénk vörös, mintha gyulladásban volna, akárcsak a bundermajmoknak megfelelő testrészei. A fargumók tája azonban a felső comb gyéren szőrös tövének kivételével kívül vörös, s ez a szín az ibolyaszíntől a halványkékig variál s csakugyan díszes külsőt kölcsönöz az állatnak. Erről egyébként mindnyájan meggyőződhetünk, mihelyt szakítunk azzal a korlátolt előítéletünkkel, hogy erre a testtájra ne hívjuk fel senkinek a figyelmét. Kétségtelen azonban az is, hogy ez állatok hátsó részének finom színbeli eltérései, melyek oly finom árnyalatokban vannak odafestve, éppen ezért éles ellentétbe kerülnek a mandrill arcának odamázolt éles, vastag foltjával. Ez ugyanis kiduzzadó kék pofáján szemétől skarlátpiros orráig ívalakúan vonuló sötét barázdákat hord, állán pedig valóságos citromsárga kecskeszakállt. A drill pofája ezzel ellentétben sötét, majdnem fekete, csak kétszer barázdált, és fehér, szakállszerűen csak kevéssé meghosszabbodott szőrökkel van körülvéve, s ezáltal, ha ehhez még mélyenfekvő, kicsiny és sötét, de élénken pislogó szemeit is hozzávesszük, a majom csakugyan félelmetes benyomást kelt.

Mindkét faj szőrözete felül sötét, különösen a drillé feketésebb, a mandrillé világosabb és zöldesebb. alul ellenben az előbbin jóval világosabb, az utóbbin pedig a hátoldal zöld árnyalatának eltűnése következtében inkább sötétebb szürkéssé válik.

Úgy a drill, mint a mandrill nőstényei mind erőre, mind termetre nézve még messzebb maradnak a hímek mögött, mint a páviánokéi. Ők is ugyanolyan színűek, mint fiataljaik, a mandrill fiataljai és nőstényei ellenben feketearcúak, mint a vének, de szakálluk és bőrük csupasz részei halványak. A fiatal, egészen kis mandrilloknak, amikor fogságba jutnak, még fekete arcuk van, s pofáik barázdái még alig látszanak, úgyhogy gyakran csak arcukat körülvevő szőrözetük sárgás árnyalata árulja el, hogy milyen majmokkal van dolgunk. Az újszülött mandrillnak, ahogy ez a berlini állatkert példányaiból kitűnik, még hozzá arca is világos, a többi páviántól csak csonka farka alapján lehet megkülönböztetni. A mandrill orra csak a fogváltáskor éri el végleges színezetét, mindaddig fekete; csak itt-ott vörös foltokkal. Pofái már hamarabb nyerik el kék színüket, de csak később fokozatosan duzzadnak meg, mert az alattuk lévő csontok megvastagodása is csak később megy végbe, s mindez természetesen a nőstényeken jóval később következik be, mint a hímeken.

A mandrill (Mandrillus sphinx L.) és a drill (Mandrillus leucophaeus F. Cuv.).

Mandrill (Mandrillus maimon L.).

A drill (Mandrillus leucophaeus F. Cuv.).

Drill (Mandrillus leucophaeus F. Cuv.).

A mandrill tudományos elnevezését illetőleg újabban ismét a Linné-féle leírásokhoz térünk vissza, s ezért majmunkat M. sphinx L.-nek kereszteljük el. Minthogy azonban ez az elnevezés tévedésre adhat okot – hiszen a Guinea-pávián is hasonló nevet visel – ezt az elnevezést még a M. maimon L. ismertebb nevével toldjuk meg. A drill azonban mindmáig megtartotta régi nevét (M. leucophaeus F. Cuv.).

Mindkét faj a nyugatafrikai Guineát lakja, ahol egyáltalában garmadával élnek a majmok, s immár háromszáz év óta kerül innen elevenen Európába. S ennek ellenére is életmódjáról alig vannak megbízható adataink. De még földrajzi elterjedését sem ismerjük biztosan, különösen pedig e két fajnak e tekintetben egymáshoz való viszonyát. Mert mindkettőre vonatkozólag általában csak annyit állapítottak meg meglehetősen egybehangzó közléseink, hogy azok a Niger folyamrendszerétől a Kongóig vannak elterjedve. Ez azonban már eleve is valószínűtlennek látszik, mert két egymáshoz annyira közel álló faj, mint amilyenek ezek, nem fordulhatnak elő egymás mellett, hanem inkább kizárják, vagy helyettesítik egymást. Csak Matschie iparkodik elterjedési körüket élesen elkülöníteni, amikor megállapítja, hogy a mandrillnak déli Kamerun és a Kongó-medence, a drillnek pedig Észak-Kamerun a hazája. E szerint talán a drill inkább Guinea belsejét, északi és keleti részét, a mandrill inkább a partvidékeket lakja délen és nyugatnak vonul.

Bates, aki déli kamerunban folytatta kutatásait, csak 1905-ben bocsátotta rendelkezésünkre idevonatkozó pontosabb adatait, de sajátságosképpen ő is csak drill-ről beszélt, amelyet a bulu-négerek seh-nek neveznek. Vén hímjeiket pedig zombó névvel illetik, s nem tartja kizártnak, hogy ugyanott a mandrill is előfordul, s hogy az a drill-lel azonos. Úgy látszik tehát, hogy a jeles kutató nem sok példányát látta ez állatoknak, s ez annál valószínűbb, mert állítólag nincsenek is nagy számmal, s hogy a falvaktól távol, az őserdők mélyében rejtőznek, hol nagyobb tömegekben, hol azonban hármasával-négyesével. De itt az őserdőkben is földön élő majmoknak bizonyultak, s távolról sem menekülnek oly fürgén a fák koronáira, mint másféle rokonaik. Csak éjjelenként keresik fel azokat, mint emezek. Bates egy alkalommal, erdei sétája alkalmával a lehullott száraz leveleket a földön, mintha kutyák által felhúzva és széthányva találta volna. De megtudta később, hogy mindez a drillek műve, amelyek a száraz lom alatt diót és gyökereket keresgéltek. Másutt ismét kisebb pálmákat látott kidöntve, gyökereiktől és zsenge hajtásaiktól megfosztva. Bates egy megsebzett hímet is megfigyelt, s ez annyira dühösen viselkedett, hogy a négerek nem merték kis kutyájukat ráuszítani. De nem hallott arról, hogy a drill az emberre is veszélyes volna, csak megjegyezte, hogy augusztus havában elejtett egyik nőstény, keblére ölelve hordozta kölykét.

A klasszikus ókorban mindkét majmunk bizonyára még ismeretlen volt. Mert hogy Aristoteles Choeropithecus elnevezésén ( = disznómajom) a mandrillt kellene értenünk, amennyiben annak arcorra is „csövesen” alakult ki, akárcsak a disznóké, az még nem bizonyít semmit. Ezzel szemben azonban a középkorban már jól ismerték a mandrillt és nagyon találó az öreg Gesner-nek sokszor idézett mondása: „Ha ujjunkkal megfenyegetjük, vagy rámutatunk, akkor hátulját fordítja felénk.”

Fogságban a fiatal mandrill rendkívül kedves teremtés, s ha akad megfelelő majomtársasága, leghatározottabb tréfás figurává válik. Mindenféle vidám és ostoba tréfára könnyen kapható, és múlhatatlan jó kedvével, dacára bosszantó arcátlanságának, sohasem kellemetlen. Ama furcsa szokásukkal, melyről Gesner ily leplezetlenül megemlékszik, már fiatal mandrillnál is találkozunk. Ez a pávián barátságos megalázkodását nem mosolygó arcával, hanem hátsó felével juttatja kifejezésre, s mindezeket a mozgásokat olyan ártatlanul hajtja végre, hogy e komikum mellett egészen megfeledkezünk arról, hogy a mi szempontunkból ez mennyire illetlen. Ez azonban csakhamar megváltozhat. A vén mandrill rendszerint nem ismer határokat. Megharagítva hihetetlen dühbe kap, mindenről megfeledkezik és eszeveszetten megy neki ellenségének. Szinte ördögi tekintet sugárzik ilyenkor a bestia szeméből, mintha démoni erő és gonoszság lakozna benne. Mert ő most már csak egyet akar: minden nehézséget leküzdeni, hogy ellenségét szétmarcangolja. S ilyenkor nem félemlíti meg a korbács, sem a fénylő fegyver, és támadása nem merészségszámba megy többé, hanem már tisztára őrület.

De épp olyan kíméletlenül jár el a fogságban, ha szemeláttára valaki igazán vagy talán csak látszólag is fenyegeti jótevőit vagy barátait. A párizsi növénykertben valamikor egyik kiszabadult mandrillt azzal sikerült ismét ketrecébe csalogatni, hogy az ápolónak leányát, akivel ő jó viszonyban volt, az ő szemeláttára egy másik ápoló megölelte és megcsókolta. A derék majom, amelyik koránál fogva valahol a vadonban régesrég valami majomvezér szerepét játszhatná, nem féltékenységének, hanem sokkal inkább áldozatra kész védelmi ösztönének engedelmeskedett, s ugyanúgy járt volna el akkor is, ha a látszólag megbántalmazott ember nem nőszemély, hanem férfi lett volna. A francia kutatók bizonyára elferdítették vagy félremagyarázták ezeket a jelenségeket. Egyébként helyesen jutottak arra a következtetésre, hogy nem egy mandrill fölötte erősen fejlett ivari érzékenysége és szenvedélyes természetes következtében a fogságban korán elpusztul. De e részben mégis vannak kivételek. Így pl. a berlini állatkertnek egyik természetes, 1903 óta fogságban tartott mandrillja nagyon kedélyes és jóindulatú fráternek bizonyult, noha egyes mozdulatokat izgatásnak vett s erre rögtön fenyegető fejbólintásokkal és mérges ásításokkal válaszolt. Valamikor régen biztosan ő is elvesztette szemfogait és ez kétségtelenül nagyon befolyásolja a vénebb hímek viselkedését. Szomszédja, egyik majdnem ugyanolyan nagy drill, sokkal nagyobb mértékben lehetne mintaképe ezeknek a veszedelmes szeszélyeknek, s azért is sem nőstényeket, sem a fiatal majmokat nem bízhatunk ilyen majmokra.

Mindebből azonban korántsem következik, hogy a drill és mandrill kellő bánásmód mellett ne volna nagy mértékben megszelidíthető és idomítható. Már Jardin megemlékezik egy felnőtt mandrillról. Ez rendkívül megszelídült, ápolójának engedelmeskedett, de idegenek hamar kihozták sodrából, hogy miért és hogyan, azt mindmáig nem tudjuk. „Ez a mandrill – meséli megfigyelőnk – a többek között megtanult pálinkázni és dohányozni. Ketrecében kis karosszék állott, s erre méltóságteljesen ült, ha megparancsolták neki, és várta a további utasításokat. Valamennyi mozdulatait óvatosan és kiszámítva hajtotta végre. Ha ápolója meggyujtotta pipáját s odanyujtotta neki, akkor jól megnézte, s meggyőződött róla, csakugyan ég-e, s aztán vette csak szájába. Jól mélyen belerakta, a nélkül, hogy egy darabig füstöt lehetett volna látni. S ezalatt szívta tele pofazacskóit és nagy száját, s utána nagy füstfelhőket eregetett orrán keresztül is. Művészi mutatványát többnyire egy korty pálinkával és vízzel fejezte be. Ezt tálcán hozták elébe, amelyet rögtön kézbe vett.

Nagy hírnévre vergődött Broekmann mandrillja is, egyik majomszínház kiváló művésze. 16 évig tartotta őt gazdája, aki megszelidítette és úgy betanította, amennyire majmot csak lehet. Idegenekkel szemben természetesen szintén ingerlékenynek és indulatosnak bizonyult, de gazdájával mindig jó lábon állt, s Broekmann még akkor is hozzá mert nyúlni, s ki is vette a ketrecéből, amikor páviánszerűen eltorzult és indulatos pofával rázogatta ketrecének rácsozatát; nyakláncánál fogva megragadta, hogy hozzáfogjon vele a „munkához”.

„Az állattenyésztők tapasztalásból jól tudják, – mondja Reichenbach, aki ezt a majmot jól megfigyelte – hogy az csak a szabad természetben tenyészik igazában, de a fogságban hamarosan kidől, mert itt csakhamar a magánynak, és az unalomnak áldozatává lesz. De azt kérdezzük, hogyan sikerült Broekmann-nak a mandrillt, a legbrutálisabb és legvadabb majmok egyikét, mégis szerencsésen felnevelni és egészségben és épségben tartani? Azt hisszük, erre megadhatjuk a választ, ha a majomnak tulajdonságait összehasonlítjuk az emberéivel. S ekkor azt találjuk, hogy hasonló körülmények mindkettőjükön egyforma eredményeket hoznak létre. A mandrillnak alantas állati ösztönei és létét aláásó szenvedélyei is elnémulnak vagy talán egyáltalában fel sem gerjednek, amikor nemesebb képességeit felébresztjük és fokozzuk benne, amikor az ember már magához emelte őt abból a mélységből, amelyben az állat a biztos romlásának, pusztulásának nézett volna elébe. Magához emelte, amikor rávezette azokra a képességeire, amelyek kifakasztották benne a szellemi tevékenységnek legelső rügyeit, s az állatot arra késztették, hogy szervezetével feszültségi helyzetben, mintegy új ingerek kielégítésére új irányban haladjon tovább.”

Jómagam is aláírom mindezeket, hiszen bizonyos, hogy a rendszeres munka tette azzá ezt a majmot, fajának legnagyszerűbb képviselőjévé, olyan mandrillá, milyennel csak ritkán találkozunk. Ezt a majmot úgy kell megfigyelni, mint jómagam: a ketrecben, a színpadon és a kulisszák mögött; csak akkor tudjuk igazán méltatni. Végig kell hallgatni, amint gazdájával mulatozik, hogy megértsük, mi mindent el nem érhetünk ésszerű neveléssel ily vad és látszólag javíthatatlan állatnál is.

Ilyen példa, mellyel ez a majom szolgál, bizonyára mindnyájunk számára legnagyobb mértékben tanulságos!

Végül érdekesen ecseteli a mandrillok életét Pechuel-Loesche is: „Három mandrillt tartottunk udvarunkban, hasonlóképpen, mint a szerecsenmajmot. Pórázon és a póznához kötve, amely kunyhóikkal is összefüggött. Ők sem szöktek el, ha egyszer már a szabadban sürgölődhettek. Valóságos páviánok voltak ezek: telve ravaszsággal, fondorlattal, a mellett pajkosak és neveletlenek, mindig komiszságokon törve eszüket. És mégis mindhármuknak különböző alaptermészete volt. A hím nagyon kedvesnek, hízelgőnek és ragaszkodónak bizonyult. A gyöngébb nőstény kész bohóc volt, s a nők kivételével, kiket gyűlölt, mindenkivel elszórakozott, de nem vonzódott különösebben senkihez sem. S a harmadik, az erősebb nőstény – ezt teljesen felnőtt korában szereztük be –, mivel gonoszsága miatt egyik helységben már nem tűrték meg, mindenféle korú, fajtájú és színű emberre rávetette magát, aki megközelítette, és sokáig tartott, míg ezzel az állattal – azt célszerű neveléssel megszelidítve – végre annyira vihettük, hogy az európaiakban már nem látott ellenséget. Jelleme nem igen volt. Mindent elfogadott tőlünk, de nem viselkedett hálával.”

„Pavy és Jack – így hítták e két majmot – oly éberek voltak, akárcsak a kutyák. Magas kunyhóikban ülve, figyelmesen tartottak szemlét, s ha valami szokatlan dolog ment végbe a szomszédban, vagy látogatók közeledtek, rögtön hírül adták. Minthogy, mint más állatoknak, úgy őnekik is szívesen hoztunk kirándulásainkról kedvelt nyalánkságokat: édes gyümölcsöket, zamatos füveket, leveleket, bogarakat, sáskákat, megérkezésünket mindig feszült figyelemmel várták, s már néhány száz lépésnyi távolságból is örömteljes krákogással és kukorékolással üdvözöltek minket, miközben fejüket furcsán rázogatták és a mellett nyaktörő mutatványokkal szórakoztattak. S mindez még fokozódott, ha rájukszóltunk.

Újság volt számomra, amikor észrevettem, hogy a páviánok holt tárgyakat is elővesznek, azokkal játszanak, s hogy azokat, akárcsak a kisgyermekek bábuikat az ágyba, esténként ők is magukkal vonszolják hálószekrényeikbe, s nappal is megőrzik. Így az egyik majom hosszabb ideig tartogatott magánál fénylő kis puskát, a másik valami görbe fadarabot, amelyet ügyesen tudott kezével felpöckölni és a levegőbe röpíteni. Egy alkalommal nagyon messzire repült, úgy hogy azt a harmadik majom elvette. Ebből nagy ellenségeskedés támadt a két majom között, s ennek nem is lett vége, noha a megkárosult visszakapta fácskáját, amellyel játszadozott. Később valami puskagolyóval is érdekesen elszórakozott, míg a másik társa a barométer iránt viseltetett előszeretettel. Ha szabadjára engedték s nem látta senki, első dolga volt, hogy utánakapott s elvitte. Úgy látszik, a készülék fénylő üvegében gyönyörködött, de mindig annyira vigyázott rá, mikor magával vitte a háztetőre vagy fákra, s ki kellett tőle könyörögni, hogy nem lett semmi baja.

Egy másik mandrillt Pechuel-Loesche kis hajóján hozott magával. Ez sem tűztől, sem víztől egyáltalában nem félt és kitűnő úszónak is bizonyult. Noha jóindulatú volt és háladatos, mégis nagy gazember maradt, sok őrültséget művelt, s különösen örömét lelte abban, hogyha a kemencéből égő fadarabokat elkapott és elhajígálta azokat. Ezt nemcsak őrizetlen pillanatokban követte el, hanem annak a jelenlétében is, aki agyagedényeinek sorsát féltette. Minthogy kellemetlen szokásaival nem hagyott fel, s minthogy sok robbanóanyagot is vittünk magunkkal, egy hosszú kötélen vontatott csónakban kellett helyet adnunk majmunknak, s ebben alvóhelyéről, valami kis ládáról is gondoskodtunk. Ezzel azonban sehogy sem tudott megbarátkozni, és ott guggolt, sóvárogva a hajóra pislantva, s azon törve fejét, hogyan szabaduljon meg számkivetéséből. Alighogy beesteledett s hogy teára gyűltünk össze, egyszerre csak felborult a teásfazék és az égő fadarabok szanaszét repültek a födélzeten. A pávián is ott termett, persze csuromvizesen, majd a vitorlák közé menekült, ahonnan már csak hajnalban lehetett őt eltávolítani. Másnap reggel visszavittük a csónakba, ő azonban – minthogy a hajó lassan haladt – a vontató kötélen megkapaszkodva akart hozzánk eljutni, közben súlyával a víz alá nyomta azt, s kutyamódra úszott míg annak másik végét elérte. Egy más alkalommal hirtelen a tengerbe ugrott s 10 percig kellett küzködnie a habokban, amíg a haragos hajótulajdonos megkönyörül a már fuldokló állaton és magához vette. A szegény állat már végkimerült volt, amikor kimentettük, mert a tenger hullámai magasan csapkodtak. De ez jó lecke volt számára, s ettől kezdve megadással viselte el sorsát.

Fischer a bundereken végzett tervszerű megfigyeléseit a drill- és mandrill-majmokon is folytatta s azok értelmi képességeit vizsgálta. Fiatal mandrillja – hím volt ez – órákhosszat elszórakozott 4–5 éves gyermekekkel, a nélkül, hogy durcássá s környezetére veszélyessé vált volna. Jó ismerőseit az ismert krákogásával üdvözölte, s e mellett vicsorgatta fogát: ajkát felemelte, szája szögletét pedig jól széthúzta, úgyhogy gyöngysoros, fehér fogait jól kimutatta. Pfungst az állatnak e magatartását a jóindulat, a barátság jelének tartja, s az ember mosolygásával és nevetésével állítja azt párhuzamba. Ugyanakkor azonban megesett, hogy állatunk a majomnyelv további kifejezéseivel is élt, és az üdvözöltnek hátulját is odamutatta. Gazdájával azonban ezt csak eleinte tette meg. Szakállas emberektől ugyancsak félt és azok láttára még nyalánksággal sem lehetett őt rejtekéből kicsalogatni. Valószínű, hogy ennek a viselkedésnek megvoltak életében a maga előzményei. A katonákat ellenben nagyon szerette, nyilván fényes egyenruhájuk miatt, amellyel szívesen elszórakozott, éppúgy más tarka ruhákkal és szőnyegekkel is. Ez utóbbiakon órák hosszat üldögélt és megelégedett azzal, ha a virágmintákat vizsgálhatta és a portól megtisztíthatta. Tarka rongyokat az egész házban magával cipelt. Fénylő tárgyakat: inggombokat, szögeket és sárgarézcsattokat könnyűszerrel eltűntetett pofazacskóiban, s azokat nem szívesen adta vissza. Kígyóktól és hasonló lényektől annyira reszketett, hogyha kígyóbőröket raktak alája, tüstént leszokott kedvenc szokásáról, a szőnyegek és terítők felforgatásáról, s ennek gazdája annál jobban örült. Amikor képeskönyvének lapozgatása közben – ebben nagy gyönyörűségét lelte – valami tengeri uborkán akadt meg tekintete, dacára annak, hogy az alakjával alig emlékeztet kígyóra, felpattant ijedtében és hangosan kiabálva csapkodta kezével a földet, testével reszketett, és közben felborzolta haját. A tükörben meglátta képmását, rávicsorgatta fogait és első dolga volt, hogy hátulját fordítsa feléje. De a tükör mögé is nyúlt és keresgélt, nincs-e valaki mögötte. Ha rákiáltottunk, esetlen mozdulatokkal szökdécselt felénk, balfelé farolva, tehát hátulját kifelé tartva és ölünkbe ugrott. A kertben csak a földön mászkált és a fára felültetve, hamarosan visszajött. Hangjáról azt mondja Fischer, hogy azt nehéz szavakkal kifejezni, és bizonyos recsegő, krákogó és röfögő hangok vegyülékéből áll. Ez azonban fokozott felindulásában erősen felhangzó, vontatott „óá-óá-óá” -szerű ordítássá fajult. Amikor gazdája reggelenként sötét fészkéből kiengedte, örömteljes röfögéssel köszöntötte őt s többször egymásután mély és zárt „uh, uh” hangon, miközben becsukta száját, e mellett azonban kinyujtva összecsucsorította ajkait s néhányszor megrázta fejét. Ezzel fejezte ki tehát vonzalmát, örömét és megelégedését. Állatkertekben a fiatal mandrilloknak csak a krákogását – így nevezik ezt a szakemberek – halljuk, s ez, ha nem is nagyon fülbemászó, mégsem hat kellemetlenül, s inkább a gyermekies vidámság érzetét kelti bennünk.

Az öregek egyáltalában kevés hangot adnak, legfeljebb mély mormogást. Ha Fischer mandrilljától elvett valami nyalánkságot, ha elfutott vagy elrejtőzött a majom elől, amely sohasem távozott mellőle, akkor ez kezével többször a padlóra csapott, száját szélesen kitátva, úgy hogy nyelve is láthatóvá vált és hevesen siránkozva kiáltozott, mint a kis gyermek. E közben vontatott, átható hangot hallatott, míg kifogyott a szuszból és akkor aztán egész testében remegve, szélesen tátott szájjal ült Fischer ezeket a hangokat és mozdulatokat bizonyára joggal hasonlítja a kis gyermekek dühös toporzékolásához és kiabálásához jobban mondva, talán makacs csökönyösségéhez, akik gyöngeségüknél fogva másképp védekezni nem tudnak, ha valami akaratuk ellenére történik. A mandrill a szomszéd gyermekeivel, akik szívesen játszottak vele, állandóan ugrándozott, hol egyik, hogy másik karjaiba vetett magát, örömét ajkainak kicsucsorításával és mormogással kifejezve. Játék közben folytonosan vigyorgott és örvendező izgalmának tetőpontján hangos kacagó „á-á-á…” -t hallatott, száját szélesre tátva. Ez az utóbbi – Fischer szerint – határozottan a mi nevezetésünknek felel meg, míg a csendes vigyorság mosolygásunkhoz hasonló. Midőn Fischer a kölni állatkert egy öreg mandrillját gyönge fejbólintással kísért mosolygással üdvözölte, az állat ugyanazon módon felelt reá.

Fischer egy fiatal drillnőstényről is tett jeles közléseket és ezek révén maga Darwin is igen érdeklődött megfigyelései iránt. Fischer megfigyelte drilljénél, hogy ha megfogta és felemelte, ez kezdődő nemtetszésének egész teste rángatódzásával adott kifejezést, ugyanígy viselkednek más páviánok és makákók is; a felindult bunder fejét és mellkasát rázza, míg a páviánok kezükkel csapkodnak, vagy az épp kezük ügyébe eső tárgyakat elhajigálják. Örömmel tűrte, hogy más majmok, vagy hogy valami pálcika segélyével akár emberek is vakarják a hátulját, miközben megelégedetten röfögött, hasonlóan, mint a mandrill. Ezért állandóan hátsó részét fordította előre, amint ezt a páviánok és makákók a leggyakrabban teszik, és Darwin, aki erre vonatkozólag Fischerrel levélváltásba lépett, joggal tartja e szokást a majomüdvözlésnek. Saját urával szemben csak eleinte használja az állat, aztán többé nem, talán abból az érzésből kifolyólag, hogy irányában a függőségi viszony mindenkorra szabályozott és mindkettőjük részéről ismert dolog.

A drill úgy kiabált, mint a mandrill, csak még jelentékenyen érdesebben. Gyakran rosszat álmodott, s ilyenkor aggodalmas hangokat adott, ha pedig felköltötték, gazdájához menekült védelmet keresve. Azt is megfigyelték, hogy álmában nevetett, igaz, hogy ez nem volt valami kifejező. A drill makacsul visszautasította a húseledelt minden formában. Rovarok és hasonlók ábráit rögtön felismerte; egy bunder nagy képére rögtön reávigyorgott és a maga módja szerint üdvözölte. A képek iránt való értelem sok vad embernél sem terjed többre. Fischer drillje urának arckifejezését egész pontosan meg tudta ítélni. Ha az valami illetlensége miatt megszidta, elég volt arcvonásainak alig észrevehető felderülése, hogy féktelen örömkitörést váltson ki nála. Leginkább hatott reá – mint a majmokra általában – a szemöldökök előrevonása, amit maguk a majmok is alkalmaznak, mint hangulatkifejezést, és éppúgy osztozott a többi majommal a sötét szobától való félelmében is. Ha ilyenben egyedül hagyták, hangosan és sokáig kiabált és azután elbujt; ellenben semmibe sem vette, ha világos helyiségbe zárták be. Kinek ne jutna eszébe az emberi gyermekkel való összehasonlítás! És nem kevésbbé kell magunkra és bizonyos közmondásokra gondolnunk, ha Fischernél olvassuk: „Ijedtség alkalmával minden heves felindulás gyorsan lefolyó hasmenéssel végződött” .