3. Kerti pelék (Eliomys Wagn.)

A kerti peléket a megelőzőktől az különbözteti meg, hogy kétféle színű farkukat csak rövid szőr fedi s csak a végén van bojt; zápfogaik egyszerűbbek, külső szélükön határozott gumók ülnek, melyeken a zománc gyengébben fejlett.

A kerti pele (Eliomys quernicus L.)

[Más nevén: nitela.]

Kerti pele (Eliomys quercinus L.).

Mogyorós és kerti pele csontváza.

A kerti pele teste legföljebb 14 cm hosszú a farka meg 9.5 cm. Feje és törzsének felső oldala vöröses szürkésbarna, hasoldala fehér. Szemét ragyogó fekete gyűrű veszi körül, mely a fül alatt a nyak oldaláig folytatódik; a fül előtt és mögött egy fehéres, e fölött pedig egy feketés folt található. A farkának a töve felé eső fele szürkésbarna, a másik fele pedig kétféle színű, t. i. felül fekete, alul fehér. A hasoldalán lévő szőrök szintén kétféle színűek: tövük szürke, hegyük meg fehér, néha gyenge sárga vagy szürkés árnyalattal. A test két főszíne élesen elhatárolódik egymástól. Fülei hússzínűek, bajuszsörtéi feketék, csak a hegyük fehér, karmai világos szaruszínűek, felső metszőfogai világosbarnák, az alsók világossárgák. Szép sötét feketésbarna szemei tekintetét okossá, elevenné teszik.

A kerti pelét már a régi rómaiak is ismerték Nitela néven. Tulajdonképpeni hazája Közép- és Nyugat-Európa mérsékelt éghajlatú tájai: Franciaország, Belgium, Svájc, Olaszország, Német- és Magyarország, Galicia, Erdély. Németország némely tájain, pl. a Harzban, meglehetősen gyakori. Németországtól nyugatra még nem találták, de előfordul a Keleti-tengeri államokban, Lengyelországban.

Hazánkban még a megelőző fajnál is ritkább, de – mondja Méhely – „lehetséges, csak kicsinysége és rejtett életmódja miatt kerül oly ritkán az észlelők szeme elé. Kocyan Oravicon, a Magas Tátrában, csak két példányra tudott szert tenni; a Felvidékről ezenkívül csak Besztercebányáról és a nyitramegyei Jobbágyiból ismeretes. Bielz szerint Erdélyben az előhegység erdőségeiben ritka s a következő helyekről sorolja fel: Retyezát, Zsilvölgy, Barcaság, a Vidombák völgye és a Tömbös-völgy.

A kerti pele a síkságon és a dombvidéken is előfordul, de leginkább a hegyes vidékeket kedveli, itt is főképpen a lombos erdőket, ámbár a fenyvesekben is tanyát üt s nem ritkán alacsony bokrokba és kertekbe is befészkelődik. Tápláléka nagyrészt ugyanaz, mint a nagy peléé, de a hegyvidékeken az éléskamrákba is betolakodik s megdézsmálja a zsírt és a vajat, a szalonnát és a sonkát. Azonkívül madárfiókákat és tojásokat talán még szívesebben és gyakrabban pusztít, mint lomhább rokona, amelyen kúszásban és ugrásban föltétlenül túltesz. Fészke abban tér el a nagy peléétől, hogy szabadon áll, de alkalomadtán ő is falhasadékokban, patkánylyukakban, a vakondok folyosóiban és más, sziklába vagy földbe vájt üregekben húzódik meg. Vackát jól kibéleli lágy mohával s oly kényelmessé teszi, amennyire csak telik tőle. Nagyon szívesen beléhurcolkodik elhagyott mókusfészkekbe is, de szükség esetén maga is épít fészket, szabadon a fa ágai közt.

Jäckel windsheimi lelkész szerint a kerti pele rokonai közt a majdnem mindent megevő, de a fakérget megvető állat, és ezzel azután röviden összegezte is hároméves kísérleteinek eredményét, melyeket abból a célból végzett, hogy megállapítsa e faj erdészeti jelentőségét. E kísérletekből kiderült az is, hogy a kerti pele valamennyi pelénél jobban kedveli az állati táplálékot, s különösen kedveli a rovarokat, az egereket és a madarakat. „Valósággal kéjjel eszik, s az egerekre és madarakra gyilkos vággyal rohan rá. Egy éjtszaka megevett 27 cserebogarat és 2 nagy házi egeret, egy másikon 98 cserebogarat, egy fürj fejét és beleit, ismét más alkalommal 101 cserebogarat és nappal rá egy órán belül egy nagy gyíkot. Ha lárvákhoz, hernyókhoz, bábokhoz, lepkékhez, cserebogárhoz és más effélékhez jut, akkor melegvérű állatokból eredő táplálékhoz hozzá sem nyúl.” Ezen az alapon azt kell tartanunk, hogy a kerti pele mint rovarpusztító inkább hasznos az erdőgazdaságra, mintsem káros.

A kerti pele május első felében párzik. A hímek gyakran heves harcokat folytatnak a nőstényért. Szakadatlan sziszegés és prüszkölés közben hajszolják egymást a fákon. Amilyen békességesek egyébként, annyira harciasakká és harapósakká válnak ilyenkor. Komoly küzdelmeiket olyan dühvel vívják meg, amilyet alig várna tőlük az ember. Eléggé gyakran megesik az is, hogy az egyik a másikat halálra marja és mindjárt föl is falja. A nőstény 24–30 vemhesség után 4–6 csupasz és vak fiat szül, rendesen csinosan elkészített szabadon álló fészkében. A szaporítás céljaira gyakran valami régi mókus- vagy hollófészket foglal el, de megelégszik a rigófészekkel is, mely utóbbit esetleg erőszakkal veszi birtokába s azután jól kibéleli mohával és szőrrel, csak egy szűk kis bejárónyílást hagyva szabadon. Az anya hosszabb ideig szoptatja kölykeit, s ha már nagyobbacskák lettek, úgy, hogy enni is tudnak, bőségesen hordja nekik a táplálékot. Ha az ember véletlenül rábukkan a fészkére és megkísérli kiszedni a kicsinyeket, az aggódó anya villogó szemmel, sziszegve és tüszkölve védi fiait, fogait csattogtatva ugrik az arcába, kezére és ugyancsak gyakran használja a fogait. Különös, hogy az egyébként olyan tiszta kerti pele olyan piszkosan tartja a fészkét. Bűzös ürüléke fölhalmozódik a fészkében s idővel olyan erős szagot áraszt, hogy nemcsak a kutyák szimatolják meg, hanem az ember is meglehetős távolról megérzi a rosszszagú bölcsőt. A fiatalok néhány hét múlva már anyányiak, azonban egy darabig még a fészek körül lődörögnek s anyjuk vezetése és felügyelete alatt keresik élelmüket. Később saját lakásukba költöznek be, a következő évben pedig már maguk is alkalmasok a szaporításra. Különösen kedvező időjárás esetén a nőstény ugyanabban az évben még másodszor is kölykezik.

A kerti pele télire hol valami száraz és védett oduba, falüregbe, vagy a vakondok folyosójába rejtőzik, hol pedig erdei épületbe, kerti házba, csűrbe, szénapajtába, szénégető kunyhóba, sőt esetleg lakóházba húzódik be. Rendesen többedmagával telel közös fészekben. Az egész társaság szorosan összebújik s majdnem egyetlen csomót alkot. Egyfolytában alszanak, de nem olyan mélyen, mint a többi pelék, mert valahányszor megenyhül az idő, fölébrednek, fogyasztanak egy keveset a készletükből s csak a hideg újabb beálltával alszanak el ismét. Más, téli álmot alvó állatoktól abban térnek el, hogy öntudatlan állapotukban is érzékenyek a külső behatások iránt, s ha megérintjük, vagy tűvel megszúrjuk őket, gyengén vonaglanak és tompa hangokat hallatnak. Tavasszal ritkán jönnek elő április vége előtt, s amint előbújtak, először behordott készletüket fogyasztják el és csak azután kezdik meg tulajdonképpeni nyári életüket.

A kerti pele gyűlölt vendég az olyan kertekben, ahol fajgyümölcsöket termelnek. Egyetlen példány is elégséges arra, hogy az őszi- vagy a kajszibarack egész termését elpusztítsa. Semmiféle módon sem lehet távoltartani, mert minden akadályt legyőz. Fölkúszik a kerítésen és a fákon, átkúszik a védőháló szemein, vagy ha nagyon sűrű, átrágja, s még a dróthálón is átfurakodik. Mivel az embernek csak kárt okoz, ellenben a legcsekélyebb hasznot sem hajtja sem a húsával sem a bőrével, azért a kerttulajdonosok, akiknek a legtöbb kárt okozza, a legbuzgóbban üldözik és pusztítják. Nálunk, ritka lévén, nem jelentős a kártevése. Legkönnyebben lehet fogni dróthurokkal vagy megfelelő helyen fölállított csapóvassal. De minden huroknál és csapóvasnál jobban megvédi a kertet a tolakodó tolvajok ellen a jó macska. A menyét, a nyest és a baglyok szintén serényen üldözik.

A kerti pele a fogságban való tartásra éppoly kevéssé alkalmas, mint a nagy pele. Ritkán szokja meg az embert s meglepetve, rögtön harap, gyakran meglehetősen érzékenyen.

A kerti pelének nagyon sok élősdije van; Noll tanulmánya végén egészen csinos sorukat foglalja egybe. „A kerti pele nagy fülkagylóinak a belső oldalán lévő redők mélyei nagyon jó tanyát nyujtanak több ilyen állatkínzónak. Így az általam vizsgált valamennyi példányon számos narancsszínű, hatlábú atkát találtam a fülkagyló redői közt; egyiknek a fülében egy borsónagyságú kullancsot (Ixodes) találtam; bundájukban bolhák tanyáznak, és Loewis O.-tól tudjuk, hogy a kerti pele belében egy pántlikagilisztán kívül még más élősködő férgek is tanyát ütnek, nevezetesen a Strongylus gracilis és az Ophiostoma cristata.” („Zool. Garten”, 1880.)

A kerti pelének egy egészen sajátságos és életmódjából alig értelmezhető sajátságát csak újabban fedezték föl, azt t. i., hogy érzéketlen a kígyóméreg iránt. Mint Billard G. közli a Société Biologique „Comptes rendues”-inek 1909-iki évfolyamában, a vipera mérge teljesen hatástalan rá, az ellen immunis. Billard egy 59 gr súlyú nőstény testébe 9 mg viperamérget fecskendezett be, vagyis akkora adagot, amekkora elégséges 10 tengerimalac elpusztításához. És a kis állatnak még félóra mulva sem volt kutyabaja sem, mert szemmellátható étvággyal evett almát. Billard megölt egy hímet, miután ugyanígy kezelte és véréből 1 köbcentimétert befecskendezett egy tengerimalacba. Ez utóbbit később megmaratta viperával, azonban megbetegedésnek még nyomai sem mutatkoztak rajta. Ennek a hímnek a szemét fúrta át egyik vipera méregfoga, azonban annak ellenére, hogy a méreg így majdnem egyenesen az agyába jutott, s azonkívül a vipera még több más helyen is megmarta, egészsége változatlanul jó maradt.