5. Mogyorós pelék (Muscardinus Kaup)

A mogyorós pelék a megelőző nemektől főképpen fogazatuk tekintetében térnek el. Az első felső zápfognak két, a másodiknak öt, a harmadiknak hét, a negyediknek hat, az első alsónak három és a három következőnek hat-hat harántredője van. Fülei is kisebbek, mint az előző alakokéi. Farkuk egész hosszában egyenletesen szőrös s e szőrözet rövid.

A mogyorós pele (Muscardinus avellanarius L.)

Mogyorós pele (Muscardinus avellanarius L.).

Mogyorós és kerti pele csontváza.

A Muscardinus nemnek a mi mogyorós pelénk az egyetlen képviselője. Ezen a régi nemen az újabb rendszerezők mindössze annyit változtattak, hogy két alfajt választottak el tőle, nevezetesen az angliait M. avellanarius anglicus Barr.-Ham. és délolaszországit M. avellanarius speciosus Dehne néven.

A mogyorós pele Európa rágcsálóinak egyik legtakarosabb, legkedveltebb és legfürgébb képviselője, melyet nemcsak csinos alakja és szép színezete emel a többi pelék fölé, hanem tisztasága, takarossága és szelídsége is. A kis állat körülbelül akkora, mint a háziegér; egész hossza 14 cm, miből csaknem a fele a farkára esik. Tömött, lesímuló, közepes hosszúságú, fényes és lágy bundája egyenletesen sárgásvörös, alul kissé világosabb; melle és torka fehér, szeme tájéka és füle világos-vörhenyes, lábai vörösek, ujjai fehérek, farkának felső oldala barnásvörös. Télen testének felső része, különösen farkának hátulsó fele gyönge feketés árnyalatúvá lesz. Ez onnan származik, hogy az újonnan nőtt nemezszőr fekete hegyű, azonban a szőrcsúcsok későbben lekopnak. A fiatal állatok élénk sárgásvörösek.

A mogyorós pele hazája Közép-Európa. Svédország és Anglia jelzi elterjedésének legészakibb határát, a délit pedig Toscana, illetőleg a Balkánon körülbelül Bulgária déli és Albánia északi határa. Kelet felé nem terjed túl Galícián, Magyarországon és Erdélyen. Különösen gyakori Tirolban, Karintiában, Stájerországban, Csehországban, Sziléziában, Szlavóniában és északi Olaszországban, mint ahogy dél felé egyáltalában gyakoribb, mint északnak. „Hazánkban – írja Méhely – a pelék leggyakoribb faja, mely éppúgy előfordul az alföldön, mint a hegységekben, ez utóbbiakban azonban nem igen megy feljebb a lombos erdők övénél, tehát körülbelül 1500 méternél, ámbár Bielz szerint Erdélyben a fenyveserdők övében is észlelték.” Legkedveltebb tanyája a bokor és a csalit, kiváltképpen pedig a mogyoróbokrok.

A mogyorós pele nappal valami rejtekhelyen szundikál, éjjel pedig táplálék után jár. Elesége a dió, makk, keménymagvak, leves gyümölcs, bogyók és rügyek; de legjobban szereti a mogyorót, amelyet nagy ügyességgel nyit föl és fogyaszt el; még le sem szakítja, sőt a kupacsából sem fejti ki. A berkenye bogyóit is kedveli és ezért nem ritkán tőrrel is fogják. Kicsiny, nem éppen szoros társaságokban él. Minden egyes vagy több állat együtt, nagyon sűrű bozótban puha, meleg, meglehetősen művészi fészket épít fűből, levelekből, mohából, gyökerekből és szőrből, s éjtszakánként innen indul portyázni, csaknem mindig közelében lakó társaival együtt. Mint igazi fán lakó állat bámulatos ügyességgel mászkál még a legvékonyabb ágakon is, mégpedig nemcsak a mókus és a többi pelék módjára, hanem úgy is, mint a majmok, mert gyakran csak a hátulsó lábaikkal kapaszkodnak meg az ágban, hogy elérjék s felnyithassák az alattuk lévő mogyorót is. Egyforma biztonsággal sürgölődnek az ágak felső és alsó oldalán, gyakran valóban egészen úgy, mint a trópusi tájak híres kötéltáncosai, a majmok. Még a sík földön is nagyon fürgék, de azért mielőbb lehető gyorsasággal iparkodnak feljutni szellős birodalmukba.

A német állattani irodalomban mindenütt az olvasható, hogy a mogyorós pele szaporodása nyár derekán, júliusra esik, és hogy a nőstény négy hónapi terhesség után, tehát augusztusban, és évenként csak egyszer 3–5 csupasz, vak kölyköt hoz a világra gömbalakú, nagyon díszes és mohából s fűből művésziesen épített, belül szőrrel bélelt nyári fészkében, amely rendszerint a legsűrűbb bozótban van elrejtve, a föld fölött körülbelül méternyi magasságban. Angliában ellenben, Lydekker szerint, a mogyorós pelének már tavasszal vannak kölykei, de szeptemberben is találhatók fiatalok, ott tehát évenként valószínűleg kétszer kölykezik. Erre utalnak egyébként Wiemeyernek Westfáliában tett megfigyelései is („Zool. Garten”, 1894.). A kicsinyek rendkívül gyorsan növekszenek, de azért mégis egy teljes hónapig szopnak, ámbár közben akkorára nőnek, hogy időnként a fészket is elhagyják. A család kezdetben a legközelebbi mogyoróbokrok közt bújkál, fürgén játszadozik, s a mellett mogyorót keresgél, de a legcsekélyebb neszre visszamenekül a fészekbe. Még mielőtt eljönne az idő, hogy búcsút kellene mondaniok a szabad élet örömeinek, hogy téli álomra vonuljanak vissza, a fiatalok már maguk is anyányiak lesznek.

Október közepe táján a család apraja-nagyja téli tanyára vonul, ahová már téli tartalékot is halmozott fel. Ott ágacskákból, lombból, fenyvek tűiből, mohából és fűből gömbded vackot készítenek, abban gombóccá gömbölyödnek össze és még mélyebb álomba merülnek, mint rokonaik. Mert az ember kiszedheti és tovaguríthatja őket, anélkül, hogy az életnek a legcsekélyebb jelét is adnák. Téli álmuk a tél lágysága vagy szigorúsága szerint, kisebb-nagyobb megszakításokkal 6–7 hónapig tart, míg a szép meleg tavaszi napok ismét visszaadják őket az életnek. Kocyan a Magas-Tátrában még május 1-én is mély álomban talált egy példányt, mintegy félméternyi mélységben a föld alatt. Téli fészkét Müller A. írta le. Az általa talált fészek félig a földben, félig a zöldben volt megépítve s némi lombbal volt fedve. Ágyát egy szalmaréteg alkotta, amelyet minden nagyobb fáradtság nélkül el lehetett választani a fészek többi részének anyagától. Ezen az alapon épült fel maga a tulajdonképpeni gömbalakú fészek, melynek anyagául részben finomra harapott puha faháncs, részben puha fűszálak szolgálták. A kétféle anyagból álló, mintegy 1.5–2 cm vastag réteget az állatnak fényes, megkeményedett, a megszáradt csiganyálkához hasonló nyála ragasztotta össze szilárd tömeggé. A fészek fala minden oldalról teljesen zártnak látszott, s csak nagyon alapos vizsgálat után lehetett egy olyan helyet fölfedezni, ahol a fűszálak és háncsszalagok kevésbbé sűrűn voltak összeszőve és végeik közös középpont felé irányultak. A fészket ezen a ponton kényelmesen föl lehetett nyitni, s ezzel megkerült a benne téli álmát alvó, golyóvá összegömbölyödött pele is. És bár élő voltának hanggal is bizonyítékát adta, még teljesen dermedt és teljesen kihűlt volt.

Schuster V. szerint legkönnyebben lehet pelét fogni nyáron a Berlepsch-féle fészekodvakban, melyeknek a födelét kényelmesen ki lehet csavarni. Az állat, ha nyugtalanítják, rendesen nem megy ki a minden oldalról zárt oduból. Schuster L. szerint, nagyon szeret megtelepedni seregélyodvakban, ahol rendesen négyesével, ötösével vagy hatosával található, legalább is az általa kifüggesztett fészekodvak a pele legkedvesebb tanyáinak bizonyultak. Gyakran fogják az állatot késő ősszel és télen lombgereblyézés vagy tuskóirtás közben, amikor a lomb alatt szabadon vagy fészekben téli álmot alvó állatot a szerszám véletlenül veti a fölszínre s a figyelmesebb munkás előtt pityegésével árulja el magát. A megfogott állat már szelídnek is nevezhető. Mert a mogyorós pele sohasem kíséreli meg a védekezést, sohasem próbál harapni, és a legnagyobb szorultságában is csak visít, vagy éhesen sziszeg.

Miként a többi pelén, a mogyorós pelén is azt tapasztalták, hogy farkabőre durvább fogásra igen könnyen leválik és leszakad. Ezt védőberendezkedésnek szokták minősíteni és a mogyorós pelében is olyan állatot akarnak látni, amely önmagát csonkítja meg, hogy ennek árán szabaduljon a nagyobb veszedelemtől, éppen úgy, mint ahogyan a gyík farka is letörik, ha csak könnyen is megfogjuk, vagyis farka árán megmentheti életét. Azonban a pele esete mégis egészen más, mert míg a gyík farka újra kinő, addig a peléé Handmann szerint („Naturw. Wochenschr.”, 1905) megüszkösödik és az állat pár nap mulva elpusztul. Ez megtörtént annak ellenére is, hogy Handmann a farok bőrét rögtön visszatűzte a farkcsigolyákra és néhány finom öltéssel hozzávarrta a tövéhez.