2. Háromujjú lajhárok (Bradypus L.)

Fejük kicsi, arcorruk ferdén lemetszett, ajkuk kemény, szájnyílásuk kicsi, nyakuk hosszú, farkuk jól látható és oldalt összenyomott, végtagjaik meglehetős rövidek és erőteljesek; összes végtagjaikon 3–3, oldalt erősen összelapított sarlókarmot viselnek. Szőrük a fejen kettéválasztott és lefelé fekszik, de egyebütt alulról szőrősek. Fogazatuk alul és felül 5–5 fogból áll, melyek közül az első kicsi; az összes fogak rágóterülete peremmel körülvett és vájt. Gerincoszlopukat 9 nyak-, 17–19 hát-, 5–6 kereszt és 9–11 farkcsigolya alkotja.

Az ai vagy háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus L.)

Háromujjú lajhár

Háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus L.) csontváza.

Háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus L.).

Közép- és Dél-Amerika erdős vidékeinek legnagyobb részén ismeretes. 52 cm-nyi testhosszúságot ér el, a 4 cm hosszú farkkal együtt. Bundája finom, rövid és sűrű gyapjúból s hosszú, száraz, merev, kissé síma, szénaszerű fedszőrből áll, színe halvány vöröses árnyalatú hamuszürke, hasán ezüstszürke. A hát mindkét oldalán széles barnásszínű mező húzódik a válltól a fark tájáig, mely többé-kevésbbé elütő. Sokkal feltűnőbb azonban a hát közepén lévő rajz, mely szembetűnően mutatja a nemi különbséget. Míg ugyanis a nőstény gerincoszlopa mentén csak egy világos szegélyű fekete csík húzódik, addig a hím vállai között valami „címerpajzs”-féle rajz látható; ezen a helyen eltűnt a merev, fénytelen fedszőr s helyette rövid, lágy, fehéres, vagy sárgás, selyemfényű folt van, melyben az egyes alfajok szerint változó, sajátos sötétebb színű rajzot találunk.

A szőr rendes színétől elütő szürkéssárga foltok, melyeket sokszor látunk a lajhárokon, kopásból származnak. Alkalmasint az ágakhoz való dörzsöléstől erednek, vagy attól, hogy a nőstény fiait a hátán hordja; mert a szopós lajhárok nemcsak a szőrt tépik ki, mikor anyjukba kapaszkodnak, hanem a vizeletükkel, melyet az anya nyugodtan enged a hátán végigcsurogni, szintén kárt tesznek anyjuk bundájában. Szemük fölött fehéres szalag húzódik a halántékig. A szemeket feketésbarna gyűrű övezi s ugyanilyen színű sáv fut le a halántékról is. A kanok színe sárgás, vagy barnássárga.

Önálló fajnak tekintendők: csuklyás vagy parókás lajhár (Bradypus cuculliger Wagl.); Guyanában és Boliviában él. Fejét hosszúszőrű sűrű paróka borítja, mely a nyakszirten át a vállig húzódik, azután kétoldalt a szegycsontig ér. Továbbá a galléros lajhár (B. torquatus Ill.) hazája Brazilia és Peru; nyakát köröskörül szénfekete szalag övezi, mely még a váll egy részét is elfedi. (Martin.) A kormos v. füstös lajhár (B. infuscatus Wagl.), Schreiber-Wagner szerint a csuklyás lajhár képviselője Közép-Amerikában és Dél-Amerika északnyugati felén. A barnafejű lajhár (B. castaneiceps Gray), melyet először Gray ismertetett 1871-ben egy Nicaraguából származó példány alapján, a British Museum lajhárairól szóló nagyobb munkájában. Feje teteje és hátsó fala sötétbarna, homloka és halántéka világosbarna, szemén át fekete sáv vonul, a pofa ismét világos, álla és torka sötét.

Az Újvilág csodálatos jelenségei között a lajhár egyike volt a legcsodáltabbaknak. Ovideo szerint, aki házában tartotta, „a levegőből él s még sokan vannak, akik ezt hiszik, mert még senki sem látta enni. „Schreiber azt írja, hogy: „Legérdekesebb ezen állat lassúsága, mellyel mozog. Nemcsak az tart 8–9 percig, míg egyik lábát a másik után teszi, hanem közben ugyanennyit pihen. Egy nap alatt nem halad messzebbre egy negyed francia mérföldnél. A fára, hol élelmét találja, nem sokkal kevesebb idő alatt jut fel s addig el nem hagyja, míg egészen le nem ette; akkor összekuporodik, leesik és megkezdi hosszú utazását a másik fához. Hízott, mikor az egyik fát elhagyja, és lesoványodik, mire a másikat eléri”.

Még Buffon felfogása sem volt sokkal előbbrehaladottabb. Csak a nagy Cuvier látta meg „a lajhárokban a dolgok más rendjének maradványait, egy előző természeti rend hátramaradottjait, melynek romjait a föld alatt kell keresni; olyan lények ezek, melyek valami csoda folytán elkerülték azt a katasztrófát, melyben társaik elvesztek.” Így jutott a tudomány, csak fokozatosan, sok tévedés és ferde nézet után egy természetes felfogáshoz és a lajhároknak, az emlősök ezen különös alakjainak igazabb méltánylásához.

A lajhárok hazája Dél-Amerika. Itt azokban a mélyebben fekvő nedves erdőségekben tanyáznak, melyekben a növényvilág a legmagasabb fejlettségű. A lajhárok is fákon élnek, mint a majom és a mókus; de míg az utóbbiak, szerencsésebb teremtmények, uralkodnak a fák koronáiban, addig a lajhárok csak nagy üggyel-bajjal kúszva jutnak egyik ágról a másikra. Az olyan rövid távolság, mely a magasban tanyázó pajkos seregnek csak séta, a lajhárnak hosszú utazás. Kevés tagú családot alkotva élik le ezek a lomha teremtmények unalmas életüket. De ügyesen kúsznak. Hosszú karjaikkal messzire érnek és hatalmas karmaikkal fáradság nélkül fogóznak az ágakon. Mindenesetre másképpen kúsznak, mint a többi fán élő állat: ami ezeknél kivételes, az a lajhároknál rendes. Testük függ, hosszú karjaikkal az ág után nyúlnak, ebbe beakasztják karmaikat és kényelmesen tolják magukat egyik ágról a másikra. Bámulatos biztonsággal végzik kúszó mozdulataikat. A lajhár arra is képes, hogy egyik lábával egy magasabb ágon fogódzik és egész testét teljesen biztosan szabadon lógatja lefelé, közben pedig nemcsak egész testsúlyát tartja egyik lábával, de fel is húzódik. Mindig arra törekszik, hogy minden végtagja számára biztos támasztópontot találjon és szinte irtózik attól, hogy egyik lábát megmozdítsa, mielőtt a többivel meg nem kapaszkodott. A lajhárok általában lomhábbaknak látszanak, mint amilyenek valóban. Mint éjjeli állatok természetes, hogy nappal nemigen mozognak; de alkonyatkor már élénkebbek és éjjel, ha lassan is, de mégsem lomhán, a szükséghez mérten kisebb-nagyobb területen kóborolnak. Rügyekkel, fiatal hajtásokkal és gyümölcsökkel táplálkoznak és a levelekről lenyalt bőséges harmat elegendőképpen pótolja a hiányzó vizet. Kétségbevonhatatlan lomhaságot mutatnak élelmük megszerzésénél és elfogyasztásánál: megelégedettek, igénytelenek és napokig, sőt egyesek szerint hónapokig is tudnak éhezni és szomjazni a nélkül, hogy ebből káruk lenne. A fát addig el nem hagyják, míg élelmet találnak rajta; csak ha már szűkében vannak, akkor vándorolnak tovább; lassan leereszkednek a mélyebb ágak között, keresnek egy helyet, ahol a szomszédos fa ágait elérik, átnyúlnak és átkapaszkodnak. Evéskor rendesen hosszú karjaikkal húzzák magukhoz a távolabb levő ágakat s ezekről a leveleket és a gyümölcsöt karmaikkal tépik le; majd mancsaikkal viszik szájukhoz. Hosszú nyakuk is segítségükre van a levelek lelegelésében.

A fák szerencsétlen rabszolgái a földön idegenek. Járáskor oly fáradságosan vonszolják odább testüket, hogy a nézőben a sajnálkozó részvét érzetét keltik. Az ember nem is hinné, hogy ez a szánalmasan tovahempergő teremtés képes legyen a vízből kimenekülni, ha a balsors erre kényszeríti. Pedig a lajhár egészen tűrhetően úszik; gyorsabban mozog, mint a kúszásnál, fejét magasan kitartja a vízből és a hullámokat könnyen szeli.

A lajhár érzékszervei csak csekély fejlettségűek. Inkább egyformán tompák. Szeme olyan bárgyú és kifejezéstelen, hogy erre az emlősök között nincs is példa. Hallása sem lehet valami jó, ez kitűnik az elrejtett és kicsiny fülkagylóból. A tapintás szervének érzéketlenségéről már sokszor meggyőződtek; az ízlelés szerve mintha mutatna bizonyos fejlettséget; a szaglásról semmit sem tudunk. A lajhárok szellemi képességei is nagyon csekélyek, de oly mélyen azért mégsem állnak, mint a legtöbb megfigyelő hiszi. Rendesen megfeledkeznek arról, hogy éjjeli állatokról van szó s ezek képességeinek megítélésénél nem lehetnek irányadók a nappali megfigyelések.

A lajhárok ostoba voltával és „testi fejletlenségükkel” [...] „kúszó-mászóállati” életszívósságuk, mely tényleg a hidegvérű gerincesekre emlékeztet. Igen helyesen utal erre Lichterfeld, ki elmondja, hogy: felboncolt egy lajhárt, melynek szíve a testből való eltávolítás után fél óra múlva is még élénken vert. Az állat még a többi belsőrész eltávolítása után is sokáig mozgott és lassan olyan helyzetben húzta össze lábait, mint alváskor. Ezek az állatok még súlyos sebeket is egy hulla egykedvűségével viselnek el. Sokszor a testüket ért alapos sörétlövés ellenére sem változtatják meg helyzetüket. A lajhárok szívós életéről csak akkor kapunk tiszta képet, ha meggondoljuk, hogy míg az indián fúvócsövéből kirepülő mérgezett nyíl a csupán bőrén megkarcolt jaguárt néhány perc alatt megöli, addig az alaposan megmérgezett lajhár is csak egy negyed óra mulva döglik meg.

A lajhároknak az éhséggel szemben tanusított szívósságuk szintén a hidegvérűekre emlékeztet. 8–14 nap kell ahhoz, hogy éhségtől pusztuljon el a lajhár. Humboldt szerint nemcsak hogy napokig bírja ital nélkül, de látszólag sohasem iszik vizet.

Snethlage különböző időkben jutott háromujjú lajhár-embriókhoz, majdnem egész éven át. A kölykezés fő ideje valószínűleg az ottani tavaszi és az első nyári hónapokra esik, körülbelül áprilistól júniusig. Ezzel egybehangzó az a megállapítás, hogy Parában az ai párzási ideje a nyár vége és az esős évszak kezdete (december és január).

A lajhár csak egy fiat szül, mely teljes szőrruhában, jól fejlett karmokkal jön a világra. Születése után azonnal anyja szőrébe kapaszkodik karmaival, karjaival pedig nyakát kulcsolja át. Az anya ebben a helyzetben cipeli magával mindenüvé. Kezdetben úgy tűnik, mintha gyengéd volna csemetéje iránt, de szeretete hamar kihül, és az ostoba anya alig vesz annyi fáradságot, hogy etesse és tisztogassa, vagy hogy más dajkaszolgálatot végezzen. Egykedvűen tűri, hogy kölykét melléről letépjék és csak kezdetben mutat bizonyos nyugtalanságot, mintha hiányoznék valamije. Az anyának a kölykével szemben tanúsított bizonyos részvétlenségét Humboldt a tompult érzékszervekkel magyarázza.

Nem mondható, hogy ezeknek a gyámoltalan teremtményeknek sok ellensége volna. A fákon élve elkerülik a legveszedelmesebb emlősök támadását. Ehhez járul, hogy bundájuk színe környezetük színével egyezik s jó, gyakorlott sólyomszemre van szükség, amilyen az indiánusoké, hogy az alvó lajhárt fel lehessen fedezni. Egyébként nem olyan védtelenek a lajhárok, mint az első benyomásra hisszük. A fákon nehezen lehet hozzájuk férkőzni és ha a földön éri őket a támadás, akkor hanyatt vágódnak és karmaikkal megragadják támadójukat; mellső végtagjaik ereje elég tekintélyes. Még az erős ember is nehezen szabadul ölelő karjaikból.