2. Kis hangyászok (Tamandua Frisch)

[Régi neve: Myrmecophaga.]

A dolmányos hangyász (Tamandua tetradactyla L.)

Dolmányos hangyász (Tamandua tetradactyla L.).

Dolmányos hangyász csontváza.

Az előbb leírt sörényes hangyászhoz leginkább hasonlít, de fán lakó állat. Hazájában tamandua, vagy kaguare néven ismeretes. Külön nembe sorozzák, mert mellső lábán négy, hátsó lábain öt ujj van s ezenkívül farka fogódzásra alkalmas. Mint Azara említi, a „kaguare” szó annyit jelent, mint „az erdő bűzöse”; ez az elnevezés egészen találó. Ez az állat nagyjában ugyanazokban az országokban él, mint az előbbi, de Peruban is elterjedt. Hossza 1 m körül van, ebből 60 cm a testhosszúság; közepes magassága 30–35 cm. Ezek szerint a kaguare félakkora, mint a sörényes hangyász és bár farkától eltekintve teljesen hasonló, a kaguare még rútabb külsejű. Feje aránylag nem annyira hosszú, arcorra sem olyan megnyúlt. Felső állkapcsa hosszabb, mint az alsó, nyaka nagy, törzse széles, fülkagylói tojásdad alakúak és elállók. Lábai a sörényes hangyászéihoz hasonlók, a mellső lábak karmai 2.5 és 5 cm hosszúak, görbültek és oldalt összenyomottak. A hátsó lábak karmai rövidebbek, egyenlő hosszúak és csak kevésbé görbültek. Vastag, hengeres és izmos kulcsoló farkának vége tompa. Gyapjúszőrét, mely elég durva és kissé göndör, egyenes merev és még durvább tapintású fényes serteszőr fedi. A gyapjú- és serteszőrök hossza majdnem egyenlő; a fejen rövid a szőr, a test többi részén mintegy 8 cm. A lapocka felső részén örvénylő a szőr, úgyhogy a lapocka előtti részen a szőrszálak hegye előre, mögötte pedig hátrafelé áll. Feje, a szemet körülvevő fekete gyűrű kivételével, tarkója, háta egészen a keresztcsontig, nyaka, szegye és mellső végtagjai a felső kar közepétől, hátsó végtagjai a térdizülettől, továbbá hátsó fele sárgásfehér; nyakától a vállakon át és a törzs oldalán fekete sáv húzódik és oly hirtelen szélesedik, hogy a fark oldalán a hátsó lábakon már a fekete szín az uralkodó. A színezet csupán a szőrszálak hegyének színétől függ, mert a szőrszálak töve szürkéssárga. Az orrhegy, az ajkak, a szemhéjak és a talpak csupaszok és feketék, a fülkagylókat és a farkot ritka szőr fedi. A fiatalok egész teste fehéressárga, csak második és harmadik évükben lesz olyan színű, mint az öregeké. De az öregek között is vannak változatok: vagy a szemek körüli fekete gyűrű nincs meg, vagy pedig az egyébként sárgásszínű részek szürkék, esetleg vörösessárgák stb.

Életéről még csak keveset tudunk. Paraguayban és Braziliában mindenütt az elhagyott, erdős vidékeken él; szívesen tartózkodik az erdők szélén és bozótban, néha az emberi lakások környékén található. Nemcsak a földön jár, megmássza a fákat is, bár ez éppoly lassan megy, mint a lajhároknál. A fákon gondosan megkapaszkodik, mint az igazi kulcsolófarkú állatok. Járása elég lassú, mint ahogy az állat egészben véve lomha és ostoba. Snethlage igen helyesen emeli ki egy sajátságos tulajdonságát: az állat szakadatlanul halkan szuszog, ha ébren van. Az európaiak könnyen azt gondolnák, hogy az állat náthás. A tamandua főként fákon élő hangyákkal táplálkozik. Táplálékával néha földet is nyel, meg faforgácsot. Hangot csak nagyon ritkán, vagy sohasem ad. A nőstény állítólag tavasszal egy fiat szül, melyet soká hord a hátán.

Sajátságos a tamandua mosuszszerű szaga, melyet a vadonban áraszt, főként ha ingerlik. Ez még húsát is áthatja, úgyhogy az európaiak számára élvezhetetlen; az indiánok és négerek azért megeszik és még csapdákat is állítanak, hogy pecsenyéhez jussanak. A braziliai portugál vadászok az állat erős bőréből esővédő huzatot készítenek puskájuk závárzatára.