5. család: Hártyásorrú denevér-félék (Phyllostomidae)

FEJEZETEK

Ennek a családnak a fajait az orrnyílásuk kerületén föllépő hártyás függelékek, a nagy szem, közepes nagyságú fül, jól kifejlődött fülfedő, a kéz három percű közép- és egy percű mutatóujja s az egymással összefüggő, erőteljes két állközti csont jellemzik. A hártyás orr-függelék kialakulása nagyon változatos. Egyszerű formájában csupán az orrhegyén harántul futó bőrredőből áll; míg tökéletes alakjában patkó-, fésű- és lándzsa-képű bőrredőkből van összetéve. Ezenkívül az orrlyukak mögött sajátságos mélyedések és likak ötlenek föl, az ajkakon, arcon s az orrhártyákon jellegzetes szemölcsök láthatók, s mindezeknek bizonyára megszabott szerepük; minden valószínűség szerint a megérző érzékelés működésének fokozását, tökéletesedését célozzák.

Ezen kívül, mondja Koch, a hártyás orrú denevérek sok más szervére is ráterelődött a szakbúvárok figyelme, a nélkül, hogy megfelelő magyarázatra bukkantak volna. Igy például a nősténynek az ivarszervek fölött is van két csecsbimbója, ezek bizonyos váladékot is termelnek. S jóllehet Jäckel megfigyelései szerint ezek a bimbók arra valók, hogy az újszülöttek rászívhassák magukat, s így a lepottyanást elkerülhessék, ám ennek ellenére is kétségtelen, hogy elsatnyult emlőbimbók. A vitorlák alakja és fejlettsége csaknem olyan tág határok közt ingadozik, mint a síma orrú denevéreknél. Ezeknek a viszonyoknak részletezése azonban kívül esik itt kitűzött céljaink körén.

A hártyás orrú denevérek csupán Afrika forró és mérsékelt éghajlatú vidékein fordulnak elő. Némely faj nagy erdőségekben, odvas fákban, öreg fatörzseken, pálmák széles levelei közt, s más ilyen helyeken üti föl sátorfáját. Legtöbbjük azonban nappal sziklahasadékokban romokban, sötét üregekben, pincékben, vagy a tetők alatt húzza meg magát.

A család egyik-másik faja magános életet élő, a legtöbb faj azonban, nevezetesen a barlanglakók, irdatlan tömegekbe zsúfolódnak össze. A szürkület beálltával szárnyra kél a hártyás orrú denevérek serege, s rendszerint egész éjjelen át portyázik. Repülésük különböző; vannak alacsonya és gyorsan, másfelől magasan és lassabban repülő fajok. Főtáplálékuk rovarokból, leginkább szürkületi és éjjeli lepkékből, bogarakból legyekből, szunyogokból áll. Kis részük azonban vérszopó, s ezek madarakon és emlősökön kívül alkalmilag magát az embert is megtámadják. Szinte különös, hogy jóllehet manapság már nagyon sok megfigyelési adatunk van a denevérek vérszívására vonatkozóan, ezt az úgynevezett „vampir”-kérdést még most is bizonyos homály veszi körül. Úgy látszik, mintha valamennyi hártyás orrú faj vérszopó lenne, erre azonban csak bizonyos körülmények közt vetemednek; ebből magyarázható meg aztán, hogy különböző megfigyelők adatai sokszor szöges ellentétben állanak egymással, annál is inkább, mert a denevéreknek ez az – egyébként bármily feltűnő – tevékenységük nem egykönnyen figyelhető meg. S különösen azt kell itt kiemelnünk, hogy utazók följegyzései, főleg a vérszopáson tetten ért fajok meghatározását illetőleg, nagyon megbízhatatlanok, vagy legalább is teljesen bizonytalanak.

A legrégibb, s ma már bizony csak történelmi értékű följegyzéseket a jó öreg Gesner könyvében találjuk. Pontosabb adatokkal szolgál a spanyol Azara, aki a „morderor” (harapó) nevű vérszívóról ír. Megállapítja, hogy „éppen nem veszedelmesek, s az állatok vérét csak olyan éjszakákon szívják, amikor egyéb táplálékot nem találnak, senki sem fél tőlük és nem is védekezik ellenük...” A vampirokról szóló többi népszerű mende-mondát Azara a leghatározottabban koholmánynak minősíti. „A hirhedt, annyiszor szidott vérszopók, – mondja Burmeister – amelyekre minden alap nélkül annyi mindent ráfognak, Braziliában mindenütt nagyon gyakoriak. Jelenlétüket különben a hátas, vagy teherhordó állatokon ejtett harapásaikkal naponta észrevétetik. Megmart emberekre vonatkozóan semmiféle értesülésem sincs; jó magam egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, akinek ilyen tapasztalata lett volna.” Hensel a sebek megfigyeléséből indul ki, s ezen az alapon az igazi vérszopó fajok számát nagyon kevésre becsülik. „Ilyen sebeket – úgymond – nagy, sajátszerűen ásóalakú, s emellett éles metszőfogak ejthetnek. Ilyen fogazata azonban csak két, egymással közel rokonságban levő nemzetségnek, a gyalúfogúaknak (Desmodus) és a fésűsfogúaknak (Diphylla) van. Én tehát határozottan meg vagyok győződve, hogy valamennyi denevér közt csak ennek a két nemzetségnek fajai vérszívók s hogy a többi vérszívó denevérekre vonatkozó mese csak tévedésen és félreértésen alapszik.”

Hensel következtetését tévedésnek kell minősítenünk, mert úgy látszik megfeledkezett az európai hártyás orrú denevérekről, amelyekről kiderült, hogy szintén vérszopók.

Kappler szerint a vérszívók kártékonysága a denevérek hasznosságával szemben egészen elenyésző.