1. Patkós denevérek (Rhinolophus E. Geoffr.)

A patkós denevérek fogazata 32 fogból, mégpedig: 2 felső és 4 alsó metszőfogból, minden sorban 1–1 erős szemfogból, 1–1 nagyon apró és 4–4 nagyobb felső zápfogból, valamint 6–6 alsó zápfogból áll. Az alsó zápfogsor második foga egészen kiválik a sorból, s éppúgy, mint a felső sor első foga szokatlanul apró, úgyhogy sokszor szabad szemmel észre sem vehető. Úgy látszik, ez a két utóbbi olykor-olykor ki is hull. A teljes orrfüggeléknek három része van: a patkó, a nyereg, s a lándzsa. A fül jóval egyszerűbb, belsejében nincs hártyás fülfedő.

A patkós denevéreknek széles és aránylag rövid vitorláik vannak; repülésük tehát csapkodó, s kevésbbé ügyes.

Néhány újabban megismert és valóban meglepő szokásukról Coward T. A. megfigyelései révén értesültünk. Coward szerint a denevérek nyáron is mélyen alusznak napközben, s azok a jelenségek, amelyek téli alvás közben föllépnek, rendes alváskor is megfigyelhetők. Szívműködésük, valamint lélekzésük is alig észrevehető, s testük hőmérséklete jelentékenyen lesüllyed. Az alvó denevér nyáron is hideg és oly élettelen, mint a téli alvó, és sokszor nehéz felébreszteni.

A kis patkós denevér (Rhinolophus hipposideros Bechst.)

A közönséges kis patkósdenevér hazai patkós denevéreink legkisebb faja. Kiterjesztett szárnyainak hossza 22–26 cm, egész teste 6.7–7.3 cm, amely méretből 2.5–3 cm esik a farokra. Bundája vörhenyes árnyalatú, szürkésfehéres; fölül kissé sötétebb, mint alul. Minden patkósdenevér közül ez a faj hatol legmesszibbre északra. Koch szerint Európában az Északi- és Keleti-tenger partvidékétől a Földközi-tengerig, s az Atlanti partoktól egészen a Kaukázusig elterjedt. Sziciliában is előfordul. Viszont érdekes, hogy Németország egyes területein nyoma sincs, s éppúgy Magyarországon alföldjeinkről még eddig nincs kimutatva.

Jóllehet az éghajlat és az időjárás mostohasága iránt kevésbbé érzékeny, mint közelebbi rokonai, de azért ha kényszerűség nem űzi, zord és nedves időben nem hagyja el rejtekhelyét, tanyáját mindig nagyon jól védett helyeken üti föl, s bányákba és barlangokba olykor tetemes mélységig ereszkedik le. Téli álma meglehetősen hosszú, de tartama a körülmények szerint változó. A kis patkósdenevér némely példányai a legkorábban elvonuló denevérekkel együtt térnek téli szállásukra, s tavasszal a legkésőbben megjelenőkkel jönnek elő, más példányai viszont a többi fajnál később térnek nyugalomra, s korábban ébrednek a többinél. Ezt a különböző viselkedést – úgy látszik – nem a kor, hanem a nemi különbség okozza, mert Koch kora ősszel leginkább hímeket, kora tavasszal pedig leginkább nőstényeket talált mély téli álomba merülve. Éppúgy az is előfordul, hogy egyes példányok megszakítják téli álmukat, mások pedig nem.

Nyáron át a kis patkós denevér különösen földalatti folyosókban, régi vagy ritkán látogatott pincékben, sziklabarlangokban, régi bányákban és lakatlan épületekben tartózkodik. Nyáron éppúgy társaságban él, mint télen, de azért sohasem zsúfolódik össze olyan tömegben, mint más denevérek. Nem is csüng gomolyokban, hanem egyesével, úgyhogy egyik a másikával nem érintkezik. Ha pihen, mindig szabadon, lábaival kapaszkodik s bőrszárnyait részben vagy egészen testére borítja. Téli álma alatt oly szorosan burkolja be magát, hogy inkább gombának, mint denevérnek vélhetnők. Nyáron fölötte éber az álma, oly könnyen ébred, hogy még világos nappal sem lehet puszta kézzel megfogni; mert ámbár látszólag nyugodtan alszik, az ember közeledtére legott fölébred és tovaszáll.

Leginkább olyan rovarokkal táplálkozik, amelyeknek nincsen kemény páncéljuk, nevezetesen kis éjjeli pillékkel, legyekkel, stb. Kolenati azt erősítgeti, hogy a kis patkósdenevér igazi vérszopó. „Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, – mondja találóan Méhely – hogy a kis patkósdenevért sem szája, sem fogazatának alkata nem képesíti vérszívásra.” S ez a vérszívás már csak azért is teljesen valószínűtlen, mert ezt ennek a denevér fajnak Európában való gyakorisága mellett eddig már több és meggyőzőbb megfigyelés is igazolta volna.

A nagy patkós denevér (Rhinolophus ferrum equinum Schreb.)

Nagy patkós denevér (Rhinolophus ferrum equinum Schreb.).

„Hazai patkósorrú denevéreink legnagyobb faja. Kiterjesztett szárnyainak hossza 32–38 cm, egész teste 9.3–10.8 cm; ebből a méretből 3.7–4.3 cm a farokra számítandó. Alsó karja 5.4–5.9 cm. Orrfüggeléke közepes nagyságú; a nyereg elülső lapja a középső részen két oldalról befűződött, alul s felül egyformán szélesedő, felső vége szélesen kerekített. A nyereg hátsó kápája az elülsőnél magasabb; a lándzsához szorítva a második sejthez ér. A lándzsa karcsú hegyű. A patkó széle síma. Az öregvitorla közvetlenül a bokaizület előtt tapad a lábszárra. Vitorlája világos füstszínű, s nagyon vékony. Bundája a hátoldalon barnásba hajló világos palaszürke, olykor vörhenyes, máskor tiszta hamuszürke, de tövén mindig fehéres; a hasoldalon sárgásfehér. A fogazat jellemző tulajdonsága, hogy a felső fogsor első s az alsó fogsor második zápfoga rendkívül apró, s teljesen kiszorult a fogsor vonalából.” (Méhely.)

A nagy patkósdenevér Európa mérsékelt és déli vidékeinek legnagyobb részén előfordul; sőt Ázsiában, a Libanonon is honos. „Magyarországon – írja Méhely – mindenütt előfordul, ahol alkalmas barlangokra, vagy más, megfelelő búvóhelyekre talál, dél felé azonban mindinkább növekvő mennyiségben lép föl, s különösen az aldunai, baranya-megyei s a tengermelléki barlangokban nagyon gyakori. Alföldi tájainkon vagy csak nagyon szórványosan, vagy egyáltalán nem lép föl.”

Hegyvidékeken nyáron 2000 m magasságig nyomul. Társasan él ugyan, de családjának más fajai jóval nagyobb számban csoportosulnak. Olykor más fajokkal is együtt él.

Méhely az aldunai barlangokban látta, hogy 20 méternyi magasságban méhraj módjára csüngött a csonka fülü denevér (Myotis emarginatus Geoffr.) a kerek nyergű patkósdenevér (Rhinolophus euryale Blas.) társaságában. „Két egymást követő lövésemre mint a sár hullott le a sok denevér, s ezek legnagyobb része a nagy patkósdenevér volt.”

Széles szárnyai elárulják, hogy repülése nem valami ügyes, s nem is szokott magasra emelkedni. Leginkább éjjeli lepkékkel, legyekkel és pókokkal táplálkozik. Kolenati szerint éjjelenként az őzek, zergék, valamint a mókus-fészkek körül röpköd, amivel – legalább a sorok közt – annak gyanújának akar kifejezést adni, hogy ez a denevér is vérszopó. „Ebben azonban – jelenti ki határozottan Méhely – Koch hozzájárulása ellenére is joggal kételkedhetünk.”

Téli alvását későn kezdi meg, s tavasszal korán ébred. Nagyon óvatos, riadós és meglehetősen harapós állat; fogságban pedig, mint a kis patkósdenevér, hamarosan elpusztul.

A kereknyergű patkós denevér (Rhinolophus euryale Blas.)

Ezt a fajt régebben Rhinolophus clivosus Cretzschm & Rüpp. nevű afrikai fajjal tartották azonosnak, s ilyen nevén Petényi, Frivaldszky János és Imre és Jeitteles is említi. Később kétségtelenül kiderült, hogy ez a hazai patkós denevéreink közepes nagyságú faja főképpen a Földközi-tenger mellékén: Dél-Európában, Kis-Ázsiában, Szíriában és Észak-Afrikában ismeretes. Magyarországból először Kolenati említette, mégpedig az aldunai „Török lyuk”-ból és a Kolumbácsi barlangból. Utóbb Frivaldszky Imre ezeket írja: „Ezen ritkább denevérfajt, mely azelőtt Afrikából és Dalmáciából volt ismeretes, 1845-ben, boldogult Petényi társaságában a baranyamegyei abaligeti barlangban találtuk meg nagyobb mennyiségben; később alkalmunk volt ugyane fajt a bihari barlangokban, nevezetesen a Körösvölgyi „Magyar barlang”-ban is fölfedeznünk.”

A kerek nyergű patkósdenevér testének egész hossza 6.8–7.7 cm, kiterjesztett szárnyainak hossza 27.3–30 cm; a farok 2.2–2.6 cm. Füle hosszú, előfelé a fejhez szorítva, hegyével jóval túlhaladja az arcorr csúcsát. A fül külső széle laposan, tompa szögben kimetszett. Patkója kicsiny. A nyereg mellső lapja egész magasságában csaknem egyforma széles, s a hegyén széles, lapos ívben kerekített. A patkónak mind a két lebenye ép szélű, csak a bevágás közelében kissé hullámos. Szárnyai rövidek és szélesek. Az öregvitorla csak a lábszár alsó negyedéig vagy ötödéig terjed, minek következtében a lábszár alsó vége kisebb-nagyobb terjedelemben szabad marad. A farok az alsókar felénél hosszabb. Bundája világos vörhenyesfehéres színű, a test felső oldalán sötétebb, vörhenyes füstbarna színűre futtatott. Fiatal állatok sötétebb színűek. Fogazata 32 fogból áll.

„A kerek nyergű patkósdenevér – írja Méhely – Budapest környékén általánosan elterjedt faj, amely, mint a Nemzeti Múzeumban általam meghatározott példányai igazolják, észak felé a borsodmegyei Hámorig terjed, délen pedig az Al-Duna mentén szintén gyakori.”

„Életmódjáról – folytatja szerzőnk – még vajmi keveset tudunk, habár föltehető, hogy e tekintetben nem fog lényegesen különbözni más patkósorrú denevértől. Annyi bizonyosnak látszik, hogy mindenütt barlangokban tartózkodik, s hogy a telet is nálunk tölti... Fajunk rendesen más denevérfajok társaságában él... én a pecsenyaszkai barlangban a Myotis emarginatus és nagy patkósdenevér fajjal együtt találtam, hol egymással összekeveredve, méhraj módjára egy csomóban csüngtek a barlang félhomályos előcsarnokának boltozatán.”

Méhely denevére (Rhinolophus méhelyi Matschie)

A Méhely tiszteletére elnevezett patkósdenevér közeli rokonságban áll a kereknyergű denevérrel, de jóval nagyobb és zömökebb. Orrfüggeléke is a R. euryale-éhez hasonló, azzal a különbséggel, hogy a lándzsa hirtelenebben elkeskenyedett. Bundájának színezete változó, rendszerint fakóbb a kereknyergű denevér színénél. Fogazata erőteljesebb, mint rokonáé, de semmi különösebb jellegzetes vonása sincs.

Méhely denevére az eddigi kutatások szerint csak Dél-Európában, Romániában, Szardinia-szigetén, Dél-Franciaországban és Spanyolországban fordul elő. De semmi esetre sem valószínűtlen, hogy alapos utánjárással Magyarország déli vidékeiről, főleg a bánsági barlangokból is ki lehet majd mutatni.

Blasius denevére (Rhinolophus blasii Ptrs.)

Ezt a denevér fajt a régebbi irodalomban a Rh. clivosus Blas. fajhoz tartozónak tekintették, míg aztán Peters kimutatta faji önállóságát. Füle külső szélének kimetszése tompaszögű, a nyereg hátsó kápája éppoly magas, mint a nyereg mellső lapja, ez azonban felső felében keskenyedő és hegyes csúcsú. A patkó középső bemetszésének két oldalán egy-egy hegyes fog áll. Az öregvitorla a talp felehosszával egyenlő terjedelemben hagyja szabadon a lábszárt.

Ez a faj az előzápfog alacsonyabb koronája és lándzsájának eltérő szabása révén oly könnyen megkülönböztethető a többi európai patkósdenevértől, hogy fölismerése semmi különösebb szakértelmet nem igényel.

Blasius denevére Európa délkeleti vidékein: Görögországban és Cyprus szigetén él. Blasius Észak-Itáliában a Garda-tó közelében a kereknyergű denevérrel együtt látta röpködni. Olaszországtól nyugatra nem fordul elő.

A keleti patkós denevér (Rhinolophus luctus Temm.)

A külföldi patkós denevérekről Blanford („Fauna of British India”) művéből tudhatunk meg egyet-mást. Így elsősorban a legnagyobb fajt, a keleti patkós denevért sorolja föl; ez a Himalája mérsékelt magosságú kiágazásain, Dél-India hegyvidékén, továbbá Ceylonban, Börmában, Hátsó-Indiában, a hozzá tartozó szigetvilágban egészen Borneoig és a Fülöp-szigetekig terjedt el, s úgy látszik, elterjedési körének leginkább fentérségeit kedveli.

Igen nagy és sajátos szabású orrfüggelékének mellső része ajkainál előbbre nyúlik. Színezete szurokfekete. Hodgson szerint, aki különben Rh. perniger néven említi, igen félénk, a lakott helyeket állhatatosan elkerülő, az erdő mélyét kedvelő állat. Ezzel szemben Hutton-nak, akinek közelebbi megfigyelések gyüjtésére is alkalma nyílt, Mussoorieben egy fából összetákolt istálló födele alatt is sikerült keleti patkós denevért fognia, s azt írja, hogy a fekete vitorláikba, mint valami köpenybe burkolt csüngő alakok inkább valami óriási lepkebábokhoz hasonlítottak, mint emlős állatokhoz. Nyugodt, nesztelen, alacsony repülésükről Hutton ugyanazt mondja, amit a patkós denevérek repüléséről a többi megfigyelők. Viszont rendkívül figyelemre méltó állítólagos páros életmódja; ez valóban minden rokonáétól eltérő jellemvonása. Mondják, hogy ugyanegy barlangba csak akkor tér be több keleti patkós denevér, ha külön való elhelyezkedésükre bőven van helyük.

A patkósorrú denevérek (Rinolophus) nemzetségét legújabban Andersen Knud dán zoológus ismertette meg a legkimerítőbben és legalaposabban (Proc. Zool. Soc. 1905.). Ebben a műben 26 új alak leírását s egyúttal a nemzetség kialakulásának vázolását találjuk. Szerinte az ausztráliai és maláji területeken honos Rh. simplex Andersen a törzsalakja annak a hosszú fejlődési sorozatnak, amely számos keleti fajon keresztül a mi nagy patkós denevérünkben érte el csúcspontját. S ugyanígy a keleti vidékeken élő Rh. lepidus Blyth a kiinduló típusa annak a láncolatnak, amelynek legkésőbb kialakult tagja, a Rh. blasii Ptrs. s a Rh. euryale Blas. Andersen megállapítása szerint az összes aethiópiai fajok keleti származásúak. Érdekes, hogy a mi kis patkós denevérünknek eddig nincs más közelebbi rokona, mint a Perzsa-öböl környékén legújabban fölfedezett Rh. midas Andersen.