2. család: Símaorrú denevér-félék (Vespertilionidae)

FEJEZETEK

A síma orrú denevérek családfájának terebélyességéről fogalmat nyujthat az az adat, hogy az eddig biztosan meghatározott 750 denevér faj közül 270 faj a síma orrúak családjába tartozik.

A családba tartozó denevérek közös bélyegei a következők: mindenek előtt a síma, orrfüggelék nélkül szűkölködő arcorr. Füleik igen nagyok vagy közepes fejlettségűek, leggyakrabban különállók, egyes nemekben azonban a fejtetején összenőttek. Fülfedőjük aránylag nagy. A zápfogak erőteljesek és koronájukban W alakú csúcsélt viselnek. Egyébként a fogazat nagyon sokféle, s az egyes nemzetségekre való felosztás éppen erre a sokféleségre támaszkodik. A mindig hegyes szemfogak száma a felső állkapocsban 2, 4 vagy 6, de esetleg teljesen hiányozhatnak is; alul rendszerint 4 metszőfogat találunk, de ritkán 6, egészen kivételesen pedig 2 is előfordul. Ezenkívül igen erős szemfogaik is vannak. Az előzápfogak száma a felsősorban 1–3, alul 2–3, ezek mind kicsinyek; a valódi zápfogak száma minden sorban 3–3. Kitűnik tehát, hogy fogaik összes száma 28–38 közt ingadozik. A sarkantyúnak is ebben a csoportban van a legnagyobb jelentősége és szerepe; néha a sarkantyú külső szélén is gyönge bőrkaréj jelenik meg. Itt-ott ez a bélyeg is szerepet játszik a nemzetségek elkülönítésekor.

A többi denevérekkel szemben igen fontos jellemző sajátságuk a hosszú farok, amely a farkvitorla széléig ér, valamint a felső metszőfogak szétálló mivolta is. Ennek az az oka, hogy az állközti csontok ágai szétállók s így nőttek össze a felső állcsonttal. Szemük apró.

A símaorrú denevérek termete különböző. Vannak 13 cm testhosszúságot elérő fajok is, s ezek kiterjesztett szárnyaikkal 60 cm-t fognak be, de velük szemben vannak 3 cm-es apróságok is, amelyek mindössze 18 cm-re feszíthetik szét szárnyaikat. Mai ismereteink szerint a legtöbb síma orrú denevér faj Amerikában él, s csak ezután következik a mi földrészünk. Viszont alig lehet vitás, hogy alaposabb vizsgálatok Ázsiából is, meg Afrikából is több fajt fognak fölmutatni, mint Európából. A síma orrú denevérek a hideg éghajlati területek kivételével tehát az egész földkerekségen el vannak terjedve, s hegyvidékeken is jelentékeny magasságig nyomulnak föl. Tanyahelyeik általában olyanok, a minőket a többi denevérek is kedvelnek; de talán mégis kiemelhetjük azt a különbséget, hogy nagyobb részük a fák ágai közt, fakéreg alatt és fák odvaiban, valamint sziklaüregekben szeret tanyázni. A legtöbb faj békésen megfér egymással, de vannak magányosságot vagy legföljebb kisebb csoportosulást kedvelő fajok is. Táplálékuk csaknem kivétel nélkül rovarokból áll, s csak néha-néha támadnak meg apró gerincest; nevezetesen a nagyobb fajokról gyakran derült ki, hogy kisebb denevéreket fölfalnak. Azt még nem tudták biztosan megállapítani, vajjon gyümölcsevő fajok is vannak-e közöttük.

Általában kimondhatjuk, hogy ennek a családnak tagjai a leghasznosabb emlősök közé sorolandók, és semmit sem tudunk rovásukra írni. Szellemi képességeiket illetőleg nem mérkőzhetnek nagyon a repülő kutyákkal, de ezeknél sokkal mozgékonyabbak. Röpülésüket villámgyors irányváltoztatások jellemzik, úgyhogy sokszor még ragadozó madarak sem bírják őket elfogni. Elég ügyesen kúsznak és másznak. Érzékeik közül valószínűen hallásuk a legtökéletesebb, ezután tapintó és szagló érzékelésük következik, s míg látásuk és ízlésük tökéletlen.

A mi hazai denevéreink oroszlánrésze is a síma orrúak családjába tartozik. Kis gyakorlattal is könnyű őket egymástól megkülönböztetni, de még könnyebbé és biztosabbá válik eligazodásuk akkor, ha Éhik Gyula és Dudich Endre (1924) „A magyarországi emlősök és azok külső rovarélősködőinek határozó táblái” című füzete segítségét vesszük igénybe.