8. Egérfülű denevérek (Myotis Kaup)

Az ide tartozó fajok arcorra hosszú, hegye felé keskenyedő, csúcsos végű. A szemek s orrlyukaz közt fekvő pofamirigyek aprók, nem fokozzák az arcorr szélességét. Füleik szabadon állók, azaz egymással nem összefüggők, hosszúkásak; fülfedőjük lándzsaalakú. Szárnyuk aránylag szélesek és rövidek; sarkantyúkaréjuk nincs. A törzs kevéssé zömök; a farok legföljebb a test hosszát éri el, de rendszerint rövidebb. A lábszár és láb aránylag hosszabb, mint a kétszínű denevéreken. A vitorlák vékony bőrűek, az arc szőrös. Bundája meglehetősen tömött; fölül szürkésbarna, alul fehéres, kivételesen sötétebb. Fogazata 38 fogból áll. A metszőfogak képlete a hazai fajokon 2_2. - 6.; az 1–1 szemfogon kívül minden állkapocsfélben 3–3 elő- és 3–3 utózápfogat találunk.

Miller Gerrit az összes síma orrú denevérek legősibb alakját az egérfülű denevérekben látja. Fölfogását azzal okolja meg, hogy egyfelől a fogsor ezeknél áll a legtöbb fogból, másfelől pedig külsőleg is ezeken látható a legkevesebb különleges sajátosság.

Az egérfülű denevérek nemzetségét specialisták a kormányvitorla szőröltsége, illetőleg csupaszsága, továbbá a fülek harántredői és kisebb vagy nagyobb méretei alapján két alnemzetségbe (Leuconoë és Myotis) osztják. Ezt a részletezést azonban ezúttal mellőzhetőnek tartjuk.

Hazai denevéreink legnagyobb részét ebbe a nemzetségbe kell soroznunk.

A vizi denevér (Myotis daubentoni Leisler)

Vizi denevér (Myotis daubentoni Leisl.).

A nemzetségnek egyik legközönségesebb faja. Közepes nagyságú. Kiterjesztett szárnyainak hossza hazai példányokon 23.8–24.3 cm, egész testhossza 8–8.5 cm, amely méretből 3.5–3.8 cm a farokra esik. Füle hosszúkás, a fejnél rövidebb; a fül belső oldalán négy, de olykor hat redő van. A fülfedő nem éri el egészen a fülkagyló közepét, egész hosszában meglehetősen egyenes, hegye felé keskenyedő. Szárnyai szélesek; az öregvitorla a talp közepéig terjed, a farkvitorla hátul hegyes szögben kinyujtott s a fark utolsó ízén kívül az utolsóelőttinek felét is szabadon hagyja. A sarkantyú nagyon hosszú. Farka a törzsnél jóval hosszabb.

Bundája összbenyomás szerint a test felső oldalán vörhenyes szürkésbarna, a test alsó oldalán pedig szennyesfehér. Fiatal példányok színe jóval sötétebb. A rendes színezetű példányokon kívül nagy ritkaságképpen fehér színűek is előfordulnak. A fülek és vitorlák meglehetősen vékonybőrűek, világos szürkésbarnák vagy füstbarna színűek. A fogak száma 38.

Úgy látszik, a vízi denevér csaknem egész Európán kívül Ázsia egy részét is lakja. Dobson a faj elterjedését így határolja körül: „Írországtól az Altai-hegységig, Finnországtól Sziciliáig és az Altai-hegységtől Tenasszerimig.” Vizekben bővelkedő vidékeken mindenütt megtaláljuk s némely helyütt rendkívüli tömegekben mutatkozik.

Magyarországról általánosságban Blasius, s az ő nyomán Kolenati és Fitzinger is említi; utóbb Herman Ottó, Daday, Lendl, Méhely és mások különböző helyeken gyüjtötték. Az adatok alapján Méhely azt mondja, hogy a vízi denevér hazánk nagyobb vízfelületei körül általánosan elterjedt ugyan, azonban sehol sem gyakori faj.

Legkedvesebb tartózkodó helyei a düledező, régi falakkal és boltozott csatornákkal vagy fás kertekkel szomszédos nagy házi tavak. Búvóhelyül leginkább odvas fákat választ; sziklaüregekben, épületekben csak kivételesen húzódik meg, s akkor sem nagy számban. Vízben szegény vidékeken csak egyenként fordul elő, de ahol nagyobb mennyiségben él, társasan szokott pihenni. Vadászatát kevéssel napnyugta után kezdi meg, s ennek befejeztével ideiglenes nyugvóhelyeken pihen, ahol rendszerint sorjával, fejjel lefelé csüngve található. Repülése nem valami kiválóan sebes, mindazonáltal elég gyors és ügyes. Mikor este megjelenik, a víz színe fölött alig arasznyi magosságban repül, de amikor az ezen a színtájon röpködő rovarokat alaposan megtizedelte, 3–4 m-nyi magosságban folytatja mesterségét. (Méhely.)

Tavasszal már március elején jön elő, s október végéig van a szabadban. Téli szállásul odvas fákat, régi épületeket, vermeket vagy sziklaüregeket szemel ki. Barlangokban vagy szabadon csüng, vagy pedig repedésekbe húzódik be. A hideg iránt nem nagyon érzékeny. A nősténynek csak egy fia van. A fiatalok július első felében már anyányiak.

A tavi denevér (Myolis dasycneme Boie)

A tavi denevér a nagytestű fajok egyike. Kiterjesztett szárnyainak hossza 29–30.6 cm; egész testhossza 11–11.6 cm, s ebből 4.5–5 cm-t kell a farokra leszámítanunk. Füle rövidebb a fejénél; fülfedője nem éri el a fül közepét, meglehetősen egyenes. Szárnyai szélesek; a hüvelykujj igen nagy karommal fegyverzett. A fülkagylók és vitorlák meglehetős vékonyak, szürkésbarnák. Bundája felül fakó szürkésbarna, alul szennyesfehér. A fiatalok sötétebb, tisztátalanabb színezetűek.

A tavi denevér Nagy-Britanniától az Altai-hegységig terjedő tájakról ismeretes, s így bizonnyal Európa és Ázsia egész mérsékelt övében honos. Magyarországról Blasius-on kívül Kolenati, Fitzinger és Dobson is említi, de úgy látszik, nagyon ritka, mert még a Nemzeti Múzeum gyüjteményében sincs belőle egyetlen példány sem. Méhely, mint maga is megvallja, részben Mojsisovics adata alapján, részint annak reményében vette föl Magyarország denevéreinek sorába, hogy idővel mégis csak bizonnyal újból előkerül ez a faj is.

Mojsisovics a következőket írja erről a fajról: „A vízi denevérnél ritkábban és csaknem kizárólag csupán a síkságon akadhatunk rá Magyarországon a tavi denevérre (Vespertilio dasycneme); főképpen a Bánságban s a Duna középfolyásán fordul elő; úgy látszik, a szabadon fekvő síksági tavakat kedveli, ilyen helyeken esténként a vadkacsák bevágódása előtt jelentékeny számban található. Némely esztendőben azonban egészen kimarad.”

Életmódjában tehát a vízi denevérhez hasonlít, azonban a vízi denevértől eltérően csak nagy állóvizek, leginkább mocsaras erdőségek közelében levő csöndes tavak körül tanyázik. Nappal faágakon pihen, vagy pedig fűz- és nyárfák odvaiban tartózkodik, s esténkint a sötétség beálltával a tófelület közelében vadászgat. Különösen vízi molyok, éjjeli lepkék és kérészek a kedvenc falatjai. Röpte meglehetősen gyors és ügyes, de mindig alacsony.

Koch megfigyelései szerint nyáron kizárólag a síkság lakója, télire azonban rendesen a legközelebb levő, s olykor nyári vadászterületétől messze fekvő mészkőhegyek tágas barlangjaiba vándorol. Nagy csapatokba nem verődik össze. Tizenegynél többet nem találtak együtt. Blasius szerint hosszabb téli álmot tart, s tavasszal legközelebbi rokonainál későbben jön elő. Koch szerint téli álma nem igen hosszú s nem mély, barlangokban enyhe időben már tél derekán röpköd, s egyáltalán hamar fölélénkül. A tavasz első napjaiban egy ideig még a hegyek között marad s csak lassan és közbeeső állomásokat tartva vonul s a síksági vizek felé. Hasonlókép ősszel is lassankint húzódik a hegyek felé, ahol még néhány napig vadászgat, mielőtt nyugalomra térne.

A tavi denevér, Koch tapasztalatai szerint, nagyon ingerlékeny és harapós; kézbe véve vizeletével föcskendezi le az embert. A fogságot sokáig bírja, de táplálékot nem fogad el. A nőstény csak egy fiat szül.

A bajuszos denevér (Myotis mystacimus Lisl.)

A bajuszos denevér a hazai Myotis-félék legkisebbje. Kiterjesztett szárnyainak hossza 23.2–24.6 cm, testének egész hossza 7.6–8.7 cm, amely méretből 3.6–4.3 a farokra esik. Füle hosszúkás, a fejnél valamivel rövidebb; előre nyújtott hegye valamivel meghaladja az orr csúcsát. A fülvédő egyenes, háromszögű, egyenes hegyben végződik. Szárnyai szélesek; az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed. Az arc szemölcsös kiemelkedései hosszú bajuszsertékkel megrakottak s a felső ajak finom, egyenes szőrökkel szegélyezett. A törzs szőrzete föltűnően hosszú, s a test közelében a vitorlákra is átterjed. A sarkantyú s a farkvitorla hátsó széle csupasz.

Bundája valamennyi rokonáénál sötétebb színű; felül szürkésfeketébe hajló sötét szürkésbarna, alul feketésszürkébe hajló halványszürke. A fiatalok színezete sötétebb. A színezet különben rendkívül változó, a fakó szürkésbarnától csaknem szénfeketéig módosuló, s úgy látszik, hogy az egyes termőhelyeken külön színváltozatok fejlődtek ki. Denevérünk fülei s vitorlái vékonybőrűek, feketebarnák, olykor csaknem feketék.

Fogazata 38 fogból áll. A felső metszőfogak kéthegyűek. (Méhely.)

A bajuszos denevér Európa és Ázsia nagy részét lakja; a Himalája vidékén is honos. Tulajdonképpeni hazájául mégis Észak- és Közép-Európa tekinthető. A belgiumi barlangokban ásatag maradványaira is rábukkantak. Magyarországon eddig kevés helyen fogták; így Kassa környékén, Árva megyében, Tátrafüreden, Báziáson, a Retyezáton, Vas megyében stb.

Amint ezekből az adatokból is kiviláglik, a bajuszos denevér mind a sík, mind a hegyes vidékeken előfordul. Szilády 1250 m magasságban fogta a Retyezáton.

A bajuszos denevér nemének legügyesebb és legkitartóbb repülője. Röpte gyorsabb és változatosabb, mint más Myotis-féléé és sok tekintetben a törpe denevérére emlékeztet, csakhogy többnyire alacsonyan, a föld közelében marad. Nagyon szívesen tartózkodik vizek közelében; odvas fákban és épületekben üt tanyát. Vadászatát többnyire a vizek fölött űzi, de leginkább a keskeny árkok, csatornák mentét keresi fel. Este, napnyugta után mintegy fél órával kezdi meg portyázásait, s hajnalig marad a szabadban. Szeptemberben már alig látható. Téli álma – Blasius szerint – rövid és szaggatott, tavasszal valamennyi egérfülű denevér közül ez jelenik meg legkorábban. Altum szerint télen odvas fákban vagy sziklaüregekben egyenkint vagy kevesed-magával található s nincs egészen megdermedve. Koch szerint leginkább barlangokban és bányákban telel, s az üreg falain csüng szabadon, meleg téli napokon pedig ilyen helyeken még vadászni is szokott.

Hangja – Méhely szerint – leginkább az élesen és gyorsan ketyegő óra hangjához hasonlítható. A nőstény tavasz kezdetén egyetlen fiat szül.

A közönséges denevér (Myotis myotis Bechst.)

Közönséges denevér (Myotis myotis Bechst.) csontváza.

Legnagyobb és legközönségesebb hazai denevérünk. Kiterjesztett szárnyainak hossza 39–42 cm, az egész test hossza 12–13 cm, s ebből 5–6 cm esik a farokra. Füle nagy, hosszúkás tojásdad; előrenyujtott hegyével hosszúságának mintegy negyedével haladja meg az orr csúcsát. Fülfedője egyenes, fölfelé keskenyedik. Szárnya nagyon széles; öregvitorlája a talp közepéig terjed. Sarkantyúja rövid, lába aránylag nem nagy. Füle és vitorlája meglehetősen vékony, füstbarna. Bundája felül rozsdavörösbe hajló világos szürkésbarna, alul szennyesfehér.

A közönséges denevér Közép-Európában mindenütt gyakori. Angolországnak csak a déli részén él, Dániában, s a tőle északra fekvő országokban már nem fordul elő. Megtalálhatjuk Észak-Afrikában, Abesszíniában és Kelet-Indiában is. Magyarországon a denevérek legközönségesebb faja, s minden lelőhelyén nagy mennyiségben található. Különösen templomok, régi épületek padlásán tartózkodik, de ezenkívül bányákban és természetes sziklaüregekben is gyakori. Tömegükről a barlangokban felhalmozódó guánó is tájékoztat; az aggteleki s a homoródalmási barlangban mintegy másfél méter vastagságúra lehet a felgyűlt denevértrágyát becsülni.

Ha a barlang csak együregű, akkor a denevérek az üreg boltozatának csak a hátsó részét foglalják el, de ha többüregű, úgy a második, félhomályos csarnokban tanyáznak. Téli álmukat is ilyen helyen tartják, rendesen igen nagy csapatokba tömörülve; az üreg boltozatán vagy hátsó sarkában lábaikkal megkapaszkodva, szorosan egymás mellett, sőt egymáson csüngenek. Mint Blasius is kiemeli, odvas fákban, a közönséges denevér sem nyáron, sem télen nem tartózkodik.

Állatunkat, mely esténként nagyon későn, csak a sötétség teljes beálltakor hagyja el rejtekét, csapkodó, gyámoltalan, legtöbbnyire egyenes irányba haladó, s minden zeg-zugos kanyargástól tartózkodó repüléséről hamarosan felismerhetjük. Síkságon és hegyes vidéken egyaránt honos, mert hiszen a tenger színétől számított 1200, sőt Altum szerint 2000 m-nyi magasságig is fölnyomul. Nehézkes, széles szárnycsapásokkal, közel a föld felszínéhez (mintegy 6–8 m-nyire) röpköd zsákmánya után. Más fajokkal ellentétben, sohasem siet, hanem bizonyos „ráérős” lassúsággal folytatja vadászatát. Röptében minden útjába kerülő akadályt messzire elkerül. Prédáját mindig röptében kapja el, ülő rovarokkal nem törődik. Vadászterületét mintegy öt perc alatt járja meg, s e közben rendkívül sok rovart fogdos össze.

Házsártos, erőszakos természeténél fogva saját fajtáján kívül semmiféle denevérfajjal nem fér össze, s erős fogazatával és marakodó kedvével minden más fajt tisztes távolban tud magától tartani. Frivaldszky János az aggteleki barlangban tapasztalta, hogy egy másfajú denevércsoport a közönséges denevérek tömegétől különvált és félre húzódott; Koch pedig azt tapasztalta, hogy fogságban tartott közönséges denevérei a gyöngébb fajokat agyonmarták s egyes testrészeiket, főként vitorláikat, fölfalták.

Téli szállását – Brehm szerint – március elején hagyja el, és októberig jár künn a szabadban. Tartósan enyhe télen barlangjában is megmozdul ugyan, de a szabadba nem merészkedik. Hűvös, barátságtalan időben még nyáron sem jön elő. Tavasz végén a nőstény egy fiat hoz a világra, – az iker-szülések csak ritkaságképpen fordulnak elő – s május végétől július közepéig gyöngéd szeretettel hordozza magával. Ekkor azonban leveszi a gondját róla, annál inkább, mert a fióka fejlődése nagyon gyorsütemű, annyira, hogy a téli alvás megkezdésekor már anyányi, s az öregektől meg sem különböztethető.

Altum úgy véli, hogy a közönséges denevérnek van valamennyi rokona között a legfinomabb hallása, és szerinte ez a magyarázata az ő egyenes röptének is, mert hiszen már messziről meghallva a rovar zümmögését, nagyobb távolságból is egyenesen nekitarthat. Nincs tehát semmi szüksége hirtelen fordulatokra, mert ő nem számításon kívül, kis körzetben bukkan a repülő rovarra, és sohasem érheti meglepetés. S megfigyelőnk szerint csak ez lehet a magyarázata annak is, hogy a nálánál jobban repülő éjjeli lepkék egész seregét el tudja fogni.

A közönséges denevér életmódjáról Seidler-nek is érdekes megfigyelései vannak: „Két szembetalálkozó denevér éppúgy megszólítja egymást, mint a fecskék. Hangjuk a tücsök cirpelésére emlékeztet, de talán két tányér-cserép egymáshoz való dörzsölésével is utánozhatnók hangjukat. Az anyák és csemetéik nappali pihenőjük közben is szólongatják egymást, ha nincsenek közvetlenül egymás közelében. S ezzel azt a kérdést is érintettem, hogy a denevér-anya nem hurcolja magával fiát teljes kifejlődéséig, – amint ezt általában hiszik; ez túlságos nagy teher lenne. A csemeték kéményeken vagy padlásokon megkapaszkodva csüngenek s a denevér-anyák ott keresik föl s etetik őket. Minthogy szinte állandóan jelt adnak, könnyen fölfedezhetők. Szopásközben úgy csámcsognak, mint más emlősök kicsinyei. Egyik-másik csemete előbúvik rejtekéből s a padlás deszkáin mászkálva botorkál, míg az anyja ismét védett helyre viszi”.

Koch szerint a közönséges denevér jól bírja a fogságot s még hústáplálékra is rászoktatható, de mindig kellemetlen szobatárs marad. Mert ha bizonyos fokig bizalmassá is válik, de nem egykönnyen szelidül meg.

A nagyfülű denevér (Myotis bechsteini Leisl.)

A nagyfülű denevér a hazai egér-fülű denevérek nagyobb fajai közül való. Öreg példányok kiterjesztett szárnyainak hossza 26–29 cm, egész testük hossza 9.3–9.5 cm, s ebből 4.2–4.3 cm a farokra számítandó. Füle nagy és hosszú, előre nyujtva csaknem felehosszával haladja meg az orr csúcsát. A fülfedő hosszú és keskeny. Szárnyai szélesek; a sarkantyú rövid. Bundája a test felső oldalán vörhenyesbe hajló barnásszürke, a test alsó oldalán szennyesfehér. Fülei és vitorlái vékonyak, áttetszők, világos szürkés- vagy feketésbarnák, s különösen a fülek rózsaszínbe hajlók.

Míg a közönséges denevér lényegében a palearktikus régióhoz kötött, az óvilág többi részeiben, s az egész újvilágban rengeteg nagy számú közeli rokona van elterjedve. Trouessart nem kevesebb, mint 61 fajt és alfajt sorolt itt föl! Ezek egyike a nagyfülű denevér, amely hazánkban is előfordul. Magyarországról 1860-ban Jeitteles szolgáltatta az első biztos adatokat, aki Kassa mellett, egy odvas tölgyfában három példányt fogott. A Felföldnek ezenkívül még két más pontjáról (Trencsén és Gömör megyéből) is előkerült, valamint Csallóköz-Somorjáról, úgyhogy Méhely szerint ez a faj csak a Duna vonalától északra fekvő vidéken honos.

A nagyfülű denevért különben minden észlelő a ritka denevérek közé sorozza. Kolenati szerint csak erdőségekben, nagy ritka gyümölcsös kertekben és ligetekben tartózkodik. Búvóhelyül száraz és védett, fölfelé nyíló bejáróval ellátott odvas fákat szemel ki. Néha ilyen helyeken telel is át; de nagyobb tömegbe semmikép sem verődik. Téli álma szakadatlan és nagyon mély, s állítólag április előtt nem búvik elő. Csak enyhe, csöndes időben, késő este indul vadászatra. Röpte alacsony, meglehetősen lassú és nehézkes. Nagy füleiről röptében is fölismerhető.

A nősténynek késő tavasszal egy fia van. Párzás után a nőstények együtt maradnak, míg a hímek szerteoszolnak. Érdekes, hogy míg Kolenati szerint a nagyfülű denevér szelíd és nagyon óvatos, addig Koch szerint civakodó és harapós. Fogságban jól megmarad, de csal eleven rovarokat fogad el táplálékul, s könnyebben szelidíthető, mint a közönséges denevér. (Méhely)

A horgas-szőrű denevér (Myotis nattereri Kuhl)

Közepes nagyságú faj. Kiterjesztett szárnyainak hossza 24.7–27.5 centiméter; egész testhossza 7.5–9.3 cm, s ebből 3.6–4.2 cm esik a farokra. Füle előre nyujtott hegyével mintegy hosszának egynegyedével haladja meg az orr csúcsát. Szárnyai nagyok és szélesek; fülei és vitorlái vékonyak, áttetszők, világos szürkésbarnák. „A farkvitorla redősen gyűrődött szabad széle hosszú, kampós, lefelé görbült, merev szőrökkel sűrűn megrakott (azért adtam az állatnak a horgas-szőrű nevet), mégpedig oly módon, hogy egy sor szőr a farkvitorla hátsó, szabad széléről, a másik pedig a farkvitorla felső oldalán, a szegély előtt ered, s a szőrcsúcsok az előbbi sor szőrei közé vegyülnek.” (Méhely.)

Bundája nagyon sűrű és hosszú szőrű. Fölül vörhenyes barnásszürke, vagy világos sárgásszürke, alul szennyesfehér vagy fehéres. Fajunk egész Közép-Európát lakja; Írországtól az Uralig és Dél-Skandináviától az Alpokig honos.

Magyarországról a Blasius-féle általános fölemlítésen kívül több előfordulási adatunk van. A horgas-szőrű denevér igazi hazájául Németország tekinthető, ahol Blasius és Koch szerint a nagyfülű denevérrel közös területen, sőt ugyanazon a helyen szokott előfordulni, azonban ott is csak szórványosan jelentkezik. Nyáron valószínűleg a faodvak szolgálnak az állat ideiglenes rejtekéül, télen azonban védettebb helyekre, bányákba, barlangokba vonul vissza.

Esténként későn jelenik meg, s meglehetősen alacsonyan röpköd. Vadászatát erdőszéleken, erdei utak fölött, gyümölcsösökben és parkokban folytatja; az erdőgazdaság szemszögéből hasznos. Altum szerint nagyobb vizek közelségétől sem riad vissza. Táplálékát legyek, kisebb éjjeli lepkék s más rovarok soraiból szerzi.

Természetére nézve lusta és szelíd, más fajok társaságát egykedvűen tűri. A nőstény csak egy fiat szül.

A csonkafülű denevér (Myotis emarginatus Geoffr.)

Az egérfülű denevérek nemzetségének nagyobb termetű fajai közé sorozhatjuk. A hazai öreg példányok kiterjesztett szárnyainak hossza Méhely szerint 27–28.5 cm; egész testük hossza 8.6–9.3 cm, a farok hossza 4–4.4 cm, amelyet a test hosszából le kell számítanunk. Füle széles tojásdad, a fej hosszánál valamivel rövidebb, előre nyujtott hegye mindíg meghaladja az orr csúcsát. A fül külső széle föltűnően kimetszett. A fülfedő hosszú és keskeny, de nem éri el a fül külső szélének magosan fekvő kimetszését. Szárnyai nagyok és szélesek. Farka körülbelül olyan hosszú, mint az alsókar, a törzsnél tetemesen hosszabb.

Bundája a felső oldalon vörösbarna, nagyon öreg állatokon csaknem rókavörös; a test alsó oldalán vörhenyesbe hajló szennyesfehér. Fülei és vitorlái vastagabbak, mint a vízi denevéren, de áttetszők.

A csonkafülű denevér Közép- és főleg Dél-Európa lakója. Francia- és Németországtól kezdve Olaszországig s az Al-Dunáig terjed és egy fajváltozata (varietas desertorum Dobs.) Beludzsisztánban fordul elő. (Méhely.)

Magyarországból Margó Tivadar mutatta ki legelőször (1878) a csonkafülű denevért, mégpedig Budapest környékéről, a Farkasvölgyi barlangból. Úgy látszik, abban az időben nem is volt ott ritka, mert rövid idő alatt 30-nál is több példány birtokába jutott. Utóbb Méhely Dél-Magyarországban, Herkulesfürdő közelében is rábukkant, Lendl pedig Vizesréten (Gömör vm.) gyüjtötte.

Életmódjáról meglehetősen keveset tudunk. Blasius, Kolenati és Koch közléseiből kitűnik, hogy a legkülönbözőbb rejtekhelyeken található; így odvas fákban, laza fekvésű fakéreg alatt, régi pincékben és barlangokban. „A pecsenyeszkai mészkőbarlangban – írja Méhely – a Rhinolophus ferrum-equinum Schreb, s a Rhinolophus euryale Blas. nevű patkósorrú denevérek társaságában tartózkodik, s mikor 1899 június 20-án és 21-én e helyet fölkerestem, méhraj módjára találtam a jelzett fajokat a barlangnak félhomályos előcsarnokában, a mintegy 20 méter magas boltozatnak egy kisebb üregében csüngve. Méhelyen kívül de Sélys-Longchamps is úgy találta, hogy a hímek párzás után szertekóvályognak, s csak a nőstények maradnak nagyobb társaságban.

Méhely szerint habár elég gyorsan és nesztelenül, de korántsem valami nagyon sebesen eveznek a levegőben. Kolenati viszont úgy találta, hogy könnyen, csaknem lebegve repül. Szelídebb természetű, lepkék, hártyás szárnyú s általában vízi rovarokkal táplálkozik.

A fogságot úgy látszik, huzamosabban tűri, s talán meg is szelidíthető.

A hosszúlábú denevér (Myotis capaccinii Bonap.)

A hosszúlábú denevér is a nagyobb egérfülű denevérek egyike. Öreg példányok kiterjesztett szárnyainak hossza 25–28 cm, egész testük 8.5–8.9 cm, s ebből 3.9 cm-t kell a farokra számítanunk. Füle hosszúkás és keskeny, a fejjel éppen egyforma hosszúságú; a fülfedő keskeny és hosszú, felső része sarló alakúan kifelé görbül. Szárnya széles ugyan, de karcsúbb, mint a legtöbb egérfülű denevéré. Bundája hosszú és puha szőrű; felső oldalán fakó barnásszürke, csaknem egérszürke, a test alsó oldalán meglehetős tiszta fehér. A vitorlák és fülek vékonyak, világos palaszürkék. A farkvitorla az öregvitorlánál jóval vastagabb, felül barnás füstszínű, alul fehéresszürke.

A hosszúlábú denevér Európának kizárólag déli és délkeleti országaiban, nevezetesen Dél-Franciaországban, Olaszországban ismeretes. Magyarországban az Al-Duna vidékén él. Kolenati ugyan az Aggteleki barlangból is fölsorolja, ez az adat azonban nyilván téves. Állítólag a Fülöp-szigeteken is ráakadtak, egy fajváltozata (M. macrodactylus Temm.) pedig Japánban fordul elő. (Méhely.)

Fajunk életmódjáról alig tudunk valamit. Ahol előfordul – mondja Koch – mindenütt nagyobb mennyiségben lép föl, s Pável János, a Nemzeti Múzeum gyüjtője, a coroninii Légy-barlangban csakugyan kalapnagyságú csomókban találta, szorosan egymás mellett, fejjel lefelé csüngve a sziklafalakon. Vele együtt ugyanegy helyen él a kerek nyergű patkós-denevér, valamint a nagy patkós-denevér is. Trouessart azt írja, hogy vizek szélén vadászgat s rendszerint barlangokba vonul vissza pihenni vagy telelni.

A hegyesorrú denevér (Myotis oxygnathus Montic.)

Hazai egér-fülű denevéreink sorozatát a hegyes orrú denevérrel zárjuk le, mert ennek a fajnak Magyarországon való előfordulását csak legújabban (1924) sikerült Éhik Gyulának kimutatnia, s ezzel a magyarországi denevér-fajok számát 23-ra emelni.

A hegyes orrú denevért 1885-ben írta le Monticelli; leírását azzal a megjegyzéssel fejezte be, hogy ez a faj behatóbb vizsgálat során esetleg a közönséges denevér (Myotis myotis) egyszerű varietásának fog bizonyulni. Bizonnyal ez a megjegyzés volt egyik oka annak, hogy Méhely Magyarország denevéreiről szóló munkájában (1900) a Myotis oxygnathus-t a Myotis myotis-szal azonos fajnak fogja föl. Utóbb (1909) azonban Miller behatóan tanulmányozta a hegyes orrú denevért, s miután a faj bélyegeit ugyanolyanoknak találta, aminőknek Monticelli a fajt jellemezte, és azt mondja, hogy „kisebb termetét s rövidebb és keskenyebb füleit nem tekintve, ez a faj alig különbözik a M. myotis-tól, bár színe gyakrabban sötétebb, mint ez utóbbié”. Ezt a megjegyzést Éhik Gyula – aki Budafokon, 1924 június 5-én fogta és határozta meg az első magyarországi példányt – azzal egészíti ki, hogy az állat jóval hegyesebb orra jobban jellemzi a fajt, mint rövid és keskeny füle.(A new vole from Hungary and an interesting bat new to the hungarian fauna. Annales Mus. Nat. Hung. 1924.) Minthogy ilyenformán Éhiknek sikerült a hegyes orrú denevért hazánkból kimutatnia, revízió alá vette a Magyar Nemzeti Múzeumban Myotis myotis néven őrzött anyagot, amelyben hegyes orrú denevéreket is gyanított. Föltevése valóban helyesnek bizonyult, mert a Budapesten, Vörösvárott, Pilismaróton, Sopronban, Delibláton, Abaligeten (Baranya m.), Szekszárdon, Temeskubinban, Déván, az Ágasvári barlangban (Heves m.), valamint a Nagyrőcén gyüjtött közönséges denevérek közt hegyes orrúak is kerültek elő.

Ennek a fajnak keleti elterjedését igen érdekesen egészítik ki Ognev adatai (Zverji vosztocsnoj Evropi i szevjernoj Azii I. 1928), aki szerint régebbi kutatók (Szatunin, Bianki) azt a véleményüket nyilvánították, hogy a hegyes orrú denevér – az oroszok „hegyes fülű” denevére – Kelet-Európában hiányzik. Ognev kutatásai mégis azt eredményezték, hogy egyfelől régibb gyüjtemények anyagában megtalálta fajunkat, utóbb pedig figyelmeztetésére mások (Flerov, Bonrinszkij) is ráakadtak. Így tűnk ki, hogy a hegyes orrú denevér a Krímben, Szimensz környékén, valamint a karadagi biológiai állomás közelében levő barlangokban tömegesen él; ez utóbbi helyen Miniopterus társaságában találták. Radiscsev 1923 és 24 nyarán Nalcsikból küldött nagyon sok példányt Ognevnek. Formozov a kotljarévi állomásról óriási tömegeket említ. Előfordul továbbá a Bachardenszki barlangban (Transzkáspi kerület), Szachta-Csinarban (Buchara közelében), a Szemirecsenszki kerület déli részén több helyütt, s végül Kuldzsa vidékén is.

A hegyes orrú denevér magyarországi előfordulása csak megerősíti Miller ama föltevését, hogy ez a faj, a mai tudásunk szerint, határozottan mediterrán faj, amelynek elterjedése köre talán a M. capaccinii és a Pipistrellus kuhlii-ével egyező.

A kis barna denevér (Myotis luvifugus Le Conte)

Stone és Cram „American animals” című művükben ezt a fajt az Egyesült Államok egyik legközönségesebb denevér-fajának mondják, s hosszasabban le is írják. Különösen azt a szokását emelik ki, hogy a denevér-anya fiait sokszor levelektől védett gallyakon bujtatja el, ő maga pedig eleség után néz s fiainak odahordja. A szerzők azt is közlik, hogy a kis barna denevér különös kedvteléssel röpködi körül az embert, ennek azonban bizonyára az a magyarázata, hogy a kis állat az embert körülrajzó legyekre és muslicákra vadászik.