5. Kései denevérek (Eptesicus Raf.)

Nagy termetű, zömök testű állatok, vaskos fejjel, széles és rövid arcorral, s közepesen kiduzzadó pofamirigyekkel. Füleik különállók, hosszúkás háromszögűek, hegyükkel csak az orrlyukig érnek. Fülfedőjük hosszúkás, szélességénél legalább kétszer hosszabb, egyenes, fölfelé keskenyedő, hegyén tompán kerekített. Szárnyaik testük nagyságához képest rövidek és szélesek. Az öregvitorla nem terjed egészen a hüvelykujj tövéig. A farkvitorla a farok két utolsó csigolyáját hagyja szabadon. A láb nagy s a talp tövén egy nagy, és mindegyik ujj tövén egy-egy kisebb, kerekded duzzanat vagy gumó van. A farok a törzsnél hosszabb. Bundájuk egyneműen füstbarna színű, alul világosabb.

Szárnyaik alkotásának megfelelően alacsonyan és lassan repülnek. Esténként későn jelennek meg; hűvös és szeles időjárás iránt nagyon érzékenyek. Évente egy fiat szülnek. (Méhely.)

Mindezekben a Myotis nemzetséghez közelednek, úgyhogy a kétszínű denevérektől az egérfülű denevérekhez átvezető átmeneti csoportul tekinthetők. Fajaik az északi félgömb mérsékelt és meleg tájait lakják, mert Trouessart szerint Közép-Amerikában is előfordul. Magyarországon ezt a nemzetséget egyetlen faj képviseli.

A kései denevér (Eptesicus serotinus Schreb.)

Külsejének főbb vonásai alapján ezt a fajt Altum a törpe denevér mellé helyezi. Való azonban, hogy utóbbinál majdnem kétszer nagyobb és világosabb színű. Bundája fölül füstbarna, alul fakó sárgásbarna.

Hegyvidéken ez a faj nem hatol föl nagyobb magasságra; így a Harz-hegységben 700 m-ig, az Alpokban mintegy 1400 m-ig találták.

A kései denevér Európa, Ázsia és Afrika lakója. Törzsalakja Angolországtól Szibériáig és Észak-Németországtól Észak-Afrikáig, továbbá Arábián, Kis-Ázsián és a Himaláján át Indiáig terjed. Magyarországról általánosságban már Fitzinger és Blasius is említette, később Dobson és Miller is fölsorolta. Jeitteles, Kocyan, Daday, Méhely és mások adatai nyomán megállapíthatjuk, hogy a kései denevér északi hegyvidékünkön éppúgy, mint Erdélyben és túl a Dunán is gyakorinak mondható; de mégis inkább alföldi, mint hegyvidéki faj, mert míg a síkság alkalmas pontjain tömegesen lép föl, a hegyes vidéken inkább szórványos az előfordulása.

Röpte, mondja Méhely, meglehetős széles szárnyainál fogva, általában lassú és kevésbbé ügyes, mint a rokon nemzetségeké, de azért korántsem nehézkes és még mindig sokkal ügyesebb és mesteribb, mint az egér-fülű denevéreké. Szárnycsapása szélesre terpeszkedő, s nem tesz olyan hirtelen fordulatokat és nem cikázik olyan merészen, mint az elsőrendű repülők. A föld színe fölött mintegy 10–15 m-nyi magasságban szokott vadászni, s ezért a régiek „alacsonyan repülő” denevérnek nevezték el. A zivatarokat megelőző fülledt melegben még ennél is alacsonyabbra ereszkedik s legfeljebb 3–5 m-nyi szintben mozog. De ha távolabb eső vadászterületre siet, 20–30 m-nyi magasságban suhan tova.

Táplálékául mindenféle rovar szolgál, de nagyon szereti a cserebogarat és szitakötőket. Altum azt mondja, hogy a búcsújáró pillét tömegesen pusztítja, miért is az erdőgazdaság szemszögéből fölötte hasznos. Kolenati és Koch szerint késő ősszel a pókokat szedegeti le a falakról.

Mint a neve is elárulja, esténkint valamennyi rokonánál későbben mutatkozik. Téli szállását a hideg ellen nagyon jól védett helyen, leginkább régi épületekben, olykor nagyon mély faodvakban, sőt némelyek szerint gödrökben üti föl. Ilyen helyeken rendszerint mélyen behúzódik a hasadékba, s csak nagyon kivételesen csüng szabadon. Téli és nyári szállásán egyaránt csak kevesedmagával, sőt magánosan telepszik meg, mert harapós természeténél fogva más fajokkal nem keveredik össze. Saját fajtabelieivel is legföljebb 12 tagból álló csoportba verődik. Téli álma szakadatlanul mély és hosszú. Tavasszal későn, átlag május elején hagyja el téli szállását, így tehát ezen az alapon is rászolgál „kései” nevére.

Párzása későre esik. Egyetlen fiát május végén, sőt gyakran még későbben hozza a világra; ebben a tekintetben az egér-fülű denevérekre emlékeztet, noha nem nagyon ritkán ikrei is vannak. Minthogy fiai későn születnek s korán vonul el téli szállására, a kései denevér azok közé a ritka denevérek közé tartozik, amelyeknek fiai a téli nyugvás megkezdésekor még nincsenek teljesen kifejlődve.

A fogságot szívós természeténél fogva jobban bírja, mint legtöbb rokona.

A karolinai denevér (Eptesicus fuscus Palis)

Ezt az Észak-Amerikában széltében elterjedt, közönséges denevérfajt a legújabb ideig csak a kései denevér alfajának tartották. Ma azonban elismerik önálló faji mivoltát. Fischer szerint ez a legkésőbb megjelenő denevér. Csak akkor búvik elő rejtekéből, amikor az emberi szem előtt már minden összefolyik a sötétben.

A karolinai denevér falánkságánál fogva nagyon sok rovart pusztít, s így a leghasznosabb állatok közé sorozandó.