6. Törpe denevérek (Pipistrellus Kaup)

A család legkisebb termetű fajait a törpe denevérek nemzetségébe foglalják össze. Ebben a földkerekén nagyon elterjedt csoportban sok olyan külföldi faj foglal helyet, amelyet közelebbről nem ismerünk. Jellemző bélyegeik közül fogazatukat, keskeny szabású szárnyaikat, gyors és kitartó repülésüket, s ezenkívül a fül sajátos berendezését kell különösebben kiemelnünk. A 34 fogból álló fogsort a hézaggal elválasztott 4 (2–2) felső és 6 alsó metszőfogon kívül 1–1 szemfog, 1–1 elő- és 4–4 utózápfog alkotja. Fülfedőjük hosszúkás, fölfelé keskenyedő, hegyével kissé befelé görbült. Öregvitorlájuk a hüvelykujj tövéig terjed; a farkvitorlából csak a fark utolsó íze áll ki szabadon, a sarkantyúkaréj erőteljes. Farkuk a törzsnél hosszabb. Bundájuk sötétbarna, sárgás szőrcsúcsokkal; alul fakóbarna vagy szürke.

Nemünk fajai az emberi lakások körül, épületekben és odvas fákban tartózkodnak. Közvetlenül napnyugta után kezdenek röpködni s hajnalig vadásznak. Röptük elég magas, gyors és változatos, de korántsem oly merész, mint a fecske-denevéreké. Téli álmuk szaggatott, nem mély. Tavasszal a legelsők, ősszel a legutolsók. Évente két fiat szülnek.

Ebbe a nemzetségbe két hazai denevér-fajunk tartozik: a törpe denevér s a durva-vitorlájú denevér.

A törpe denevér (Pipistrellus pipistrellus Schreb.)

Törpe denevér (Pipistrellus pipistrellus Schreb.).

A csoportnak, de általában az európai denevéreknek is ez a legkisebb termetű faja. Kiterjesztett szárnyainak hossza 19–23 cm, egész teste 6.5–8 cm, amely méretből 2.8–3.6 cm-t még le is kell számítanunk a farokra. Alsókarja 3 cm hosszú. Füle nem éri el teljesen az orr csúcsát, külső széle a felső harmadában meglehetős mélyen behorpad. Fülfedője tompahegyű késpengéhez hasonló s legfeljebb a külső fülszegély horpadásáig emelkedik. Lába apró, csak 5–6 mm hosszú. Felső fogsorának első-belső-metszőfoga két-hegyű, külső hegye alacsonyabb; a második metszőfog egy-hegyű, s alacsonyabb, mint az első metszőfog külső hegye. Az első zápfog a fogsorból kissé befelé szorult, de azért kívülről is jól látható és hegyével meghaladja a szomszédos fogak korona-peremét. Füle és vitorlája vastagbőrű, feketésbarna színű. Bundája a test felső oldalán leggyakrabban sötétbarna, gyönge rozsdasárga árnyalattal; alul szürkésbarna és valamivel világosabb színű, némelykor határozott sárgás árnylattal. A színezet azonban az állat kora és lakóhelye szerint nagyon ingadozó.

Ehhez a leíráshoz kiegészítésül még Méhely következő jellemzését is hozzácsatolhatjuk: „Arcorra széles és tompa, az eleven állaton – mint Jeitteles találóan mondja – csaknem bulldogszerű, amennyiben kétoldalt fekvő pofamirigyei nagyon kiduzzadnak. A veseképű orrlikak az arcorr csúcsán elöl s kissé féloldalt nyílnak... Az egyes szőr a test felső oldalán fekete tövű s felső fele pedig világosbarna, vagy pedig – Dobson szerint homokos tájakon élő példányokon – hamvasszürke; a test alsó oldalán a szőr alsó háromnegyede fekete, felső negyede többé-kevésbbé hamvasszürke, olykor – Dobson szerint különösen párzás idején – sárgásbarna vagy élénksárga árnyalatú.”

A törpe denevér csaknem egész Európában, valamint Észak- és Közép-Ázsia legnagyobb részében honos. Elterjedési köre Skandináviát, Spanyolországot és Japánt is magában foglalja. Blasius szerint Oroszországban is, meg Skandináviában is majdnem a 60. északi szélességi fokot éri el. Angol-, Francia-, Német-, Spanyol- és Görögországban, valamint Szicilia, Málta és Madeira szigetén mindenütt gyakori. „Magyarországon széltében elterjedt, azonban – úgy látszik – a Duna és a Tisza közt elterjedő Alföldön a durva-vitorlájú denevér (Pipistrellus nathusii Keys. & Blas.) helyettesíti. Az északi felföldekről, Erdélyből s a dunántúli vidékekről számos biztos termőhelye ismeretes, azonban alföldjeinkről még nincs kimutatva.” (Méhely.) Németországban a törpe denevér a legközönségesebb denevér-faj.

Hegyes vidéken az erdőöv felső határáig – az Alpokban mintegy 2000 m magasságig – nyomul föl. Nappali búvóhelyéül padlásokat, falrepedéseket, ezeken kívül azonban faodvakat is szokott választani, de olykor fakéreg alá, a fák sűrű lombja közé s a borostyán kúszó ágai szövevényébe is elrejtőzik. Koch szerint a weilburgi várkastély folyosóinak lámpásaiba, sőt olykor az orrszarvú- s a szarvasbogár álcájának öreg tölgyfákba rágott járataiba is behúzódik; röviden, minden védelmet nyújtó menedéket elfogad és fölhasznál. „Hazánkban is gyakran találták lakások közelében, – írja Méhely – így Jeitteles Kassán, a hajdani jezsuita-templom tornyaiban s földalatti folyosóiban akadt reá, Mallász József az egri minorita-templom s Lovassy a keszthelyi templom tornyában gyűjtötte; Daday (a tőle Vespertilio Kuhlii-nak tartott példányokat) a nagyszebeni árvaház padlásán fogta, Margó Budapesten a Madarász-féle kert lakóházából szerezte meg. Én magam 1899 szeptember elején a vasmegyei Lukácsházán észleltem, hol a hercegi parkot szegélyező magas nyárfák sudarai körül röpködött több példány, melyből sógorommal négy példányt sikerült elejtenünk. Azonkívül Kispösében (Vas megyében) szőlőkben, kisebb erdők szélén, erdőkhöz közelfekvő, fákkal szegélyezett mezei utak fölött láttam egy-egy példányt elsuhanni.

„Ügyes és gyors röptében a legkülönfélébb görbe vonalakat írja le, mindazonáltal teljesen csatlakozom Altum megfigyeléséhez, mely szerint minden mozdulata kapkodó, és inkább aprólékos, semmint merész. Esténként 3–8 m magasságban csapong az erdő szélén, a ciher fölött, vagy a gyér erdő vastag fatörzsei között és a gyümölcsfák koronájának alja körül.”

Altum szerint is a törpe denevér Németország legközönségesebb denevér-faja, s jóllehet a kiterjedt, sűrű erdőséget kerüli, mégis hasznos az erdész, de nemkülönben a gyümölcskertész szemszögéből is.

A törpe denevér az évszakok szerint hol korábban, hol meg későbben jelenik meg esti vadászatai megkezdésére. Altum szerint a törpe denevér június végéig napról-napra későbben, július elejétől kezdve pedig mindinkább korábban kezdi meg vadászatát.

Hogy a törpe denevér mennyire nem idegenkedik az emberi telepektől, az is bizonyíthatja, hogy kivilágított szobákba is szívesen beröpül, sőt bizonyos körülmények közt néhány perc alatt 20–30 példány is összesereglik benne. De megjegyzendő, hogy a szobának nagynak és magasnak, illetőleg teremszerűnek kell lennie, mert alacsony szobába nem repül be. Éppígy nem szereti, sőt határozottan kerüli a fátlan szabad térségeket is, illetőleg ilyenek fölött csak átmenőben repül át.

A törpe denevér az összes észlelők egybehangzó állítása szerint valamennyi denevérünk közt a legedzettebb természetű. Az időjárás viszontagságai iránt csaknem érzéketlen, s állítólag, barátságtalan északkeleti szélben, viharban és esőben is röpköd. Téli tanyahelyének kiválasztásában sem válogatós. Tavasszal összes denevéreink közül legkorábban hagyja el téli szállását s olykor már a tél derekán is a szabadban jár. Ősszel valamennyi rokona közt a legkésőbben vonul téli pihenőre. Blasius enyhe téli napokon a téli hólepel fölött is látta röpködni. Jeitteles-nek egyik tanítványa pedig január közepén – 17–18 C fokos hidegben – fogott egy példányt a kassai jezsuita-templom hóval borított ablakán.

A párzás, mint ezt Koch fogságban tartott példányain megfigyelte, olykor már február havában, de legkésőbb március első felében esik meg. A nőstény május havában rendesen két, ritkán egy fiat vet. Június végén vagy július elején a kifejlett csemetéket már anyjuk társaságában láthatjuk vadászni.

A fogságot is könnyen megszokja a törpe denevér; táplálékul az élő rovarok mellett a tejet is elfogadja, idővel pedig megölt rovarokat és nyers, sőt főtt húst is megeszik.

Minden más denevérnél több az ellensége a törpe denevéreknek. Koponyája maradványait a legkülönfélébb ragadozó madár köpetében megtalálhatjuk, s Koch szerint különösen a vércse pusztítja, amely meglesi, s ugy látszik, minden más zsákmánynál előbbre valónak tartja. A nyuszt, görény, hermelin, menyét szintén sokat pusztít belőlük, sőt még az egerek is fölkeresik téli szállásaikon, és fölfalják őket. Legnagyobb, legirgalmatlanabb ellensége azonban maga az ember, aki háza tájának a molyoktól, legyektől s más alkalmatlan bogárságtól való megtisztítóját és ártalmatlan barátját, tudatlanságában, nyers és bárdolatlan műveletlenségében, értelmetlenségében és gonoszságában olykor százával öldösi rakásra.

„Idegéletének szempontjából – írja Méhely – különösen kiváncsiságát kell kiemelnem. 1899 nyarán Vasmegyében tartózkodtam, s úgy a kispösei erdőben, mint a lukácsházai parkban huzamosabb ideig tanulmányoztam az akkortájt szokásaiban még teljesen ismeretlen kis állatot. Puskával kezemben öt estén át lestem Lukácsházán és három estén a kispösei fenyőfával vegyes tölgyesben, de jó sokáig egyet sem bírtam lelőni. Volt rá eset, hogy egy és ugyanazon példányra hatszor is rálőttem, de sohasem találtam el, mert minden lövés után közelebb jött, gyakran fejem fölött lebegett, vagy a puskacső végétől egy arasznyira csapongott, s ha annyira eltávolodott, hogy némikép célba vehettem, a lövés eldördülése után nemhogy megriadt volna, de kíváncsian visszafordult és mintha meg akart volna tréfálni, oly közelben röpdösött, hogy akár a kezemmel elkaphattam volna. E különös viselkedésének nem tudtam más okát adni, mint azt, hogy a lövés felvillanó s az esti homályban messze látszó tüze vonzotta, illetőleg kíváncsiságát ingerelte. Utóbb aztán kitanultam szokásait, kilestem azt a faodut, melyben tartózkodott, s mihelyest előbújt (szeptember első napjaiban rendesen 3/4 7 körül) és gyanútlanul indúlt el vadász-útjára, rögtön rálőttem és néhány példányt szerencsésen el is ejtettem.”

A durva vitorlájú denevér (Pipistrellus nathusii Keys. et Blas.)

„A durva vitorlájú denevér – írja Méhely – legkisebb fajaink egyike. Kiterjesztett szárnyainak hossza 224–250 mm, testének egész hossza 81–87 mm, mely méretből 33–38 mm esik a farkra; az alsó kar hossza 33–35 mm. Külső megjelenésében rendkívül hasonlít a nálánál még kisebb törpe denevérhez, annyira, hogy nem egészen typikus fogazatú példányait csak nagyon beható vizsgálat alapján lehet attól megkülönböztetni.

„Arcorra széles, vaskos és tompa, vaskosabb, mint a törpe denevéré; a szem és az orrlyuk közt fekvő s alulról mély barázdával határolt pofamirigye nagyon kiduzzad és tetemesen fokozza az arcorr szélességét.”

Füle tojásdad háromszögű, szélesebb, mint hosszú; előre nyujtott hegye legföljebb az orr csúcsát éri el; általában nagyobb, mint a törpe denevéré. A fül külső széléről négy harántredő tart ferde irányban a fülfedő csúcsa felé. A fülfedő egész szabásában sarlóformájú, aránylag keskenyebb, nyúlánkabb és jóval hosszabb, mint a törpe denevéré. Szárnyai hosszúak és karcsúak, az öregvitorla a hüvelykujj tövéig terjed. A farkvitorlából csupán az utolsó, csökevényes farkvitorla nyúlik ki. A sarkantyún erőteljes sarkantyú karéj van. Lábai jóval nagyobbak, mint a törpe denevéréi.

Fején és a két szem közt levő arcrészén közepes hosszúságú, sűrű szőrzetet találunk. „A törzs szőrözete az öregvitorla felső oldalán mintegy a felső kar közepétől a térdig húzott vonalig, a farkvitorlán pedig a bokákat ívesen összekötő vonalig terjed.” (Méhely.) Felső részén vörhenyes vagy szürkésbarna, alul halványsárgás vagy hamvasszürke a bundája. Dobson szerint a nyak, s az arc egészen sárgásbarna, Blasius, Koch és Fatio szerint pedig a vállon sötét feketebarna, elmosódott folt ered, amely a fül alatt elhaladva az alsó állkapocsra is átterjed. Méhely szerint azonban ez a színezet csak régóta borszeszben tartott, színehagyott példányokon lehet így. De még érdekesebb, hogy Méhely a hímek és nőstények színezetében határozott különbséget vett észre. A hímek ugyanis a test felső oldalán vörhenyesbarnák s alul sárgásszürkék, a nőstények viszont felül szürkésbarnák s alul világosabb hamvasszürkék.

Legjellemzőbb tulajdonsága, – amitől nevét is kapta – hogy feketebarna vitorlái vastagbőrűek; sokkal vastagabbak, durvábbak, mint a törpe denevéréi.

A koponya határozottan eltérő a törpe denevérétől, s inkább az indiai Pipistrellus abramus-éhoz hasonlít. Fogazata 34 fogból áll; az alsó metszőfogak csak oldalszéleikkel érintkeznek, sőt néha oly gyéren állanak, hogy nem is érintkeznek. A felső fogsor első zápfoga a fogsor vonalából többé-kevésbbé befelé szorult, de azért kívülről teljesen látható. Szemfogai is nagyobbak, mint a rokonáéi.

A durva vitorlájú denevérről Dobson fölfogása és közleményei alapján általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy ez a faj indo-maláji P. abramus-szal azonos. Dobson ugyanis azt hangoztatta, hogy a durvavitorlájú denevért még sohasem találták télen Európában, vagyis csak nyáron csap át Európába. Ezt a fölfogást azonban egyfelől a P. abramus koponyájának beható vizsgálata alapján, másfelől késő ősszel és kora tavasszal itthon gyüjtött P. nathusii révén Méhely megdöntötte. Egyébként pedig az utóbbi faj téli álmát már maga Blasius is jellemezte. Maga mondja, hogy még enyhe téli napokon sem találta sehol a szabadban, de búvóhelyein észlelte és megállapította, hogy téli álma mélyebb, mint a törpe denevéré. Hasonló értelemben nyilatkozott Fatio is.

Fajunk – Blasius szerint – egész Közép-Európát lakja, a Rajnától Dél-Oroszország s Észak-Németországtól a Földközi-tengerig. Nilsson szerint Svédországban s Eversmann szerint az Ural dédi részein is előfordul.

„Magyarországról – írja Méhely – nagy általánosságban már Fitzinger említi s valószínűleg az ő nyomán vette föl Frivaldszky Imre a Központi-Kárpátok állatai közé, noha az állatot bizonyára nem ismerte. Az első biztos adatot Jeitteles-nek köszönhetjük, ki Kassa környékéről (Bankó és Opácka) két példány birtokába jutott, s minthogy az elsőt maga Blasius határozta meg, a faj hiteles meghatározásához szó sem férhet.” Ezenkívül Selmecbányán, Budapesten, Tátrafüreden, a somogymegyei Körtvélyesen, továbbá Palicson és Sziget-Csépen gyüjtöttek durva-vitorlájú denevért. De nem csupán hazánkban, hanem más országokban is nagyon szórványosan lép föl ez a faj, mert pl. Koch is kiemeli, hogy könnyebb öt-hatszáz törpe denevért szerezni, mint egyetlen P. nathusii-t.

A durva-vitorlájú denevér Blasius és Fatio szerint leginkább a lakóházak körül, a házak közt, s az utcákon röpköd, de kertekben, s erdőszéleken is látható. A hazai példányok tartózkodási helyéről csak annyit tudunk, hogy a palicsi példányt akácfa kérge alatt, a sziget-csépit pedig nyárfa kérge alatt fogták. Koch kiemeli, hogy a durva-vitorlájú denevér a törpénél sokkal ritkább, s hogy még sohasem észlelték ennek társaságában. Lehetséges tehát, írja Méhely, hogy ez a két faj vidékenként kizárja és helyettesíti egymást, s hogy az alföldi tájakon inkább a P. nathusii, dombos-hegyes vidéken pedig a P. pipistrellus honos.

A durva-vitorlájú denevér – Blasius szerint – a törpe denevérek legügyesebben és legkitartóbban repülő faja; röptének módja is, meg magassága is az erdei denevérekére (Nyctalus noctula és Leisleri) emlékeztet. Esténként és tavasszal korán jelenik meg, gyakran már alkonyat előtt (Koch).

Téli álma mély, amennyiben Blasius a legenyhébb téli napokon sem látta a szabadban és rejtekében is ritkábban látta mozogni, mint a törpe denevért. Téli búvóhelyéül padlásgerendákat, fák és sziklák hasadékait választja és szorosan befurakodik a repedésekbe (Kolenati).

Szaporodás tekintetében sincs eltérés a törpe s a durva-vitorlájú denevér közt; ez utóbbinak is júniusban jő a világra két csemetéje.

Savi denevére (Pipistrellus savii Bonapt.)

Végül fölemlíthetjük még itt a törpe denevérek azt a faját, amely eddig ugyan még nem került elő Magyarország területéről, de megvan a valószínűsége, hogy hazánkban is él, s ennélfogva fölfedeztetése – Éhik véleménye szerint – csak idő kérdése.

Ismertető jegyei közül legelsősorban föltűnően nagy fejét kell kiemelnünk, amely minden más törpe denevértől megkülönbözteti. Hossza 13–14 mm. A felső fogsor első zápfoga nagyon apró, néha egészen a foghúsban rejtőző; alapjának kerülete kisebb a külső – szemfog mellett levő – metszőfog alapkerületénél. Az alsó fogsor első előzápfogának kerülete pedig félakkora, mint a második előzápfogé. A fülfedő legnagyobb szélessége mellső szélének hosszával közel egyenlő.

A fehérszélű denevér (Pipistrellus kuhlii Natt.)

A típus Triesztből ismeretes. Kiterjesztett szárnyainak hossza 108–232 mm.

Nagyon könnyen fölismerhető alakjáról és a metszőfogak aránylagos nagyságáról. A felső fogsor metszőfoga egyhegyű, vagy a második foghegye csak nyomokban van meg. Az öregvitorla kifejezetten fehérszélű.

Elterjedése Dél-Európára, Észak-Afrikára és Délnyugat-Ázsiára szorítkozik. Hazánk délnyugati részein való előfordulásuk tehát várható.