3. Fecske-denevérek (Nyctalus Bowdich)

[Régebbi nevén: Pterygistes.]

A törpe denevérektől csak kevés és nem nagyon jelentékeny eltérő vonás különíti el a fecske-denevéreket. Fogazatuk teljesen megegyező, de a fecske-denevérek fülfedője fölfelé kiszélesedő; legnagyobb szélességét közepe táján éri el. Vitorlái alul az egész kar hosszában s az ötödik ujj töve körül sűrűn szőrözöttek, míg ezzel szemben a törpe denevérekéin csak a test közelében van gyér szőrözet.

Termetük nagy és zömök, fejük vaskos, arcorruk nagyon vastag, pofamirigyei erősen kiduzzadtak. Fülük nagyon rövid és széles, a hegyén szélesen kanyarított. Fülfedőjük nagyon rövid. Szárnyuk nagyon hosszú és keskeny; az öregvitorla legalább a talp közepéig terjed. A farkvitorlából csak az utolsó farkcsigolya áll ki szabadon; a sarkantyúkaréj erőteljes. Farkuk a törzsnél rövidebb. Bundájuk fahéjbarna színű.

A fecske-denevérek az egész rendnek legkitűnőbb, legkitartóbb repülői. Magasan, s a legmerészebb fordulatokban csapongnak a levegőben. Esténkint minden denevér közt a legkorábban jelennek meg, gyakran már napnyugta előtt is röpködnek. Az eső és a hideg iránt meglehetősen érzéketlenek. Évente két fiat szülnek.

A magyarországi denevéreknek két faja tartozik ehhez a nemzetséghez, ú. m. a korai denevér s a szőröskarú denevér.

A korai denevér (Nyctalus noctula Schreb.)

[Más neve: Pterygistes noctula.]

Korai denevér (Nyctalus noctula Schreb.).

Hazai denevéreinknek Méhely szerint második legnagyobb faja. Kiterjesztett szárnyainak hossza 34–36 cm, egész teste 12–13 cm, ebből 4.8–5 cm a farokra számítandó le. Alsó karja 5.2 cm. Nemzetségének jellemvonásain kívül az tünteti ki, hogy öregvitorlája a talp közepéig terjed. A felső fogsor második metszőfoga az elsőnél alacsonyabb, de tövén csaknem mégegyszer oly vastag. A felső fogsor első zápfoga a szem- és a második zápfog belső zugában rejtőzik és oly apró, hogy hegyével nem emelkedik a szomszédos fogak koronapereme fölé. Bundája egyneműen rőtbarna; füle és vitorlája durva bőrű, sötét feketésbarna.

A korai denevér Angliától és Észak-Németországtól kezdve egész Európában előfordul; ezenkívül Északkelet-, sőt Dél-Ázsiában is honos, így tehát az óvilág nagy részében elterjedt. Inkább a sík vidékeket, széles folyamvölgyeket kedveli, míg a hegyes vidéken ritkább. Elterjedési körzetén belül is csak helyenkint látható nagyobb tömegekben. Nappali – ideiglenes – búvóhelyéül, Koch szerint, legszívesebben a fák hasadékait, harkályok odvait, istállókat, elhagyott erdészlakokat szemeli ki. Ha rejtekhelye fák odvában van, ez arról ismerhető föl, hogy az odu bejárata síma és zsíros, s valami sajátságos, kellemetlen szagot áraszt. Téli alvásuk színhelyéül is hasonló búvóhelyeket keresnek, de – ha nagyobb vándorútra nem mennek – leginkább mégis épületekbe, jelesen templom-padlásokba, lakatlan, ódon várkastélyokba, s más hasonló helyekre szállásolják be magukat, ahol aztán százával, cserépzsindely módjára egymásra rétegződve, függenek.

A korai denevér Magyarországon való elterjedéséről általánosságban már Blasius, Fitzinger és Koch is megemlékezik. Termőhelyei közül azonban legelőször Petényi Salamon jegyezte föl Erdélyt, ahol „minden falusi lakások és erdők körül” találhatónak mondja. Ugyancsak az ő jegyzeteiben Budapest is szerepel; szerinte „kivált az evangélikus templom padlásán nagy számban található... Besztercebányán ritkább”. Erdélyből azután több helyről fölsorolták; Kornhuber szerint egész Magyarországon gyakori, gróf Lázár Kálmán szerint pedig „rónán és dombos vidéken közönséges”.

Az irodalmi s a múzeumi anyag áttekintése alapján Méhely ezt írja: „Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a korai denevér hazánk legnagyobb részében el van terjedve, noha nem minden vidéken fordul elő egyaránt gyakran, különösen nem a zordonabb hegyvidéken, hol csak nagyon elvétve jelentkezik.”

Életmódjáról hazai megfigyelőink közül Petényi azt írja, hogy ez a faj mindenkor, „még a téli álomból való fölébredésekor is kellemetlen savanykás bűzt lehel. Hangot leginkább akkor ad, ha nyugalmából fölzavartatik; e hang átható, s betűkkel bajosan kifejezhető, csikorgó, körülbelül így hangzik: zrüj – szrüj – ck –ck! Fölbőszítve, a hang élesedik, s más jellegű dzrr – tricritz – ricrizsij – dzrr – icirri.”

Vadászterülete az erdő, erdők széle, erdei tisztások; olykor, különösen alkonyatkor, nagy forróság és szárazság idején erdők környezte vizek fölött is röpköd. „Én magam – írja Méhely – erdős hegyes vidékeken az országutakat szegélyező nagy nyárfák körül is láttam röpködni, így Toplica mellett, Krassó-Szörény megyében, 1899 junius 20-án,este 8 órakor, hol két példányt le is lőttem... A korai denevér hosszú, keskeny és nagyon hegyes szárnyainál fogva az összes fajok közt a legjobb repülő. Nagyon könnyed, rendkívül gyors és módfelett ügyes röptét utólérhetetlenül merész és villámgyors fordulatok jellemzik.”

Fajunknak nagyon szembeszökő tulajdonsága, hogy esténkint korán, gyakran már több órával napnyugta előtt is megjelenik, amikor még a nappali ragadozó madarak támadásának is kiteszi magát. „Igaz, – írja Méhely – nem sokat kockáztat vele, mert még a fecskét is elérő, sebesröptű hosszúszárnyú sólyom (Falco subbuteo L.) sem férkőzhetik hozzá. Nyaranta sokszor már délután 5 óra tájban ott csapong nagy magasságban a levegőégen s versenyt vadászgat a fecskékkel.” Derült őszi napokon – Kolenati szerint – már délután három órakor röpdös. Az erdőben mintegy 60–100 méternyi magasságban szállong a legnagyobb fák sudara fölött, s éppen azért oly hasznos, mert oly színtájban vadászgat, hol rovarpusztító apró madaraink csak elvétve fordulnak meg. Hideg, nedves és zivataros idő kissé zavarja vadászatában, ilyenkor – mondja Koch – mindössze is valamivel későbben jelenik meg. Ezzel szemben viszont Méhely azt tapasztalta, hogy hűvös időjárás késlelteti megjelenését.

A korai denevér nemcsak hogy a legügyesebb röptű denevérünk, de a legfalánkabb is, s ha mindehhez hozzávesszük aránylagos gyakoriságát, beláthatjuk, hogy a rovarvilág pusztításában hatalmas tényező, s valóságos áldás az erdőgazdaságra nézve. Tápláléka a legkülönfélébb rovarokból áll.

Altum a korai denevért az öreg erdő jellegzetes állatának mondja, amelynek vadászterülete az erdőség, még pedig a legmagasabb fák koronájának szintjében, s ezen fölül. Ezenkívül az erdőszéleken s erdőtisztásokon is vadászgat... „Nagy termete és falánksága, valamint összefüggő, nagy erdőségek területén jelentékeny egyed-száma révén az erdészet szemszögéből ez a legfontosabb denevér-faj. Harminc cserebogarat eszik meg gyors egymásutánban, anélkül, hogy jóllaknék; a csersodrópillének (Tortrix viridana L.) egész tömegeit pusztítja el, s nagy ellensége a búcsújáró pillének és sok más kártékony erdei rovarnak. Tavasszal annyira tömve van a gyomra rovarokkal, hogy ennek súlya az egész állat súlyának egyharmadát teszi ki.”

Rendkívüli falánksága az ősz közeledtével még inkább fokozódik, mert – mint Méhely is írja – hatalmas zsírpárnát kell szereznie, hogy a hosszú téli álmot kibírja. A tél hidege még így is nagyon megritkítja soraikat, legalább Altum amellett tanuskodik, hogy bármely más fajnál gyakrabban találta megfagyva.

A korai denevér vonulását illetőleg Méhely azt írja, hogy bár a költözés lehetőségét nem tagadja, de sokkal valószínűbbnek tartja, hogy az erdőséget elhagyó rajok nem vonulnak el a vidékről, hanem csak ódon, nagy épületekkel cserélik föl nyári tartózkodásuk helyét. „Ebben a Fatio-tól is támogatott nézetemben – mondja Méhely – főleg az a körülmény erősít meg, hogy az 1898–99-iki – mindenesetre nagyon enyhe – tél folyamán a korai denevérnek egész serege tanyázott a Nemzeti Múzeum eresze alatt és magas tetőpárkányzata közt, mely enyhe, verőfényes napokon még november elején is éktelen cincogást vitt véghez a délelőtti órákban. A jelzett tél folyamán Budapest sok más nagy épületében is látták és fogták a korai denevért, s a télnek nem volt hónapja, hogy egy-két eleven példányt ne kaptam volna... Valószínűleg így van ez más, szigorúbb telű években is, csakhogy ilyenkor az állatok mély dermedtségben s néma csendben vesztegelvén, nem tűnnek fel annyira. Egyébként hazánk más vidékein s Németországban is akadtak a fajnak nagy mennyiségben együtt telelő példányaira.”

A korai denevér harapós, ingerlékeny állat; más fajokat nem igen tűr a maga közelében, sőt Petényi szerint még saját fajbelieivel is folytonos civakodásban él. Olykor azonban téli szállásán mégis más fajokkal is keveredik.

A szőrös-karú denevér (Nyctalus leisleri Kuhl)

Erről a fajról Méhely a következő jellemzést adja: „A szőröskarú denevér nagyobb testű fajaink egyike. Egész testhossza mintegy 100 mm, mely méretből 43 mm esik a farkra; kiterjesztett szárnyainak hossza 290 mm; alsó karja 37.5–43 mm hosszú. Termetében föltűnően hasonlít a korai denevérhez, csakhogy jóval kisebb. Feje vaskos, arcorra rövid és széles, pofamirigyei erősen kiduzzadók. Fülei rövidek és szélesek, a fejnél rövidebbek... egymástól távol állók.” A fül szabása, méreteinek aránya a korai denevéréhez hasonló, elhelyezése, valamint külső és belső szélének lefutása pedig azonos.

„Szárnyai kisebbek, mint a korai denevéré, de meglehetősen azonos szabásúak; keskenyek és hegyesek... Az öregvitorla a talp tövéig ér. A farkvitorla csak az utolsó, csökevényes farkcsigolyát hagyja szabadon. A sarkantyú-karéj erőteljes, szélesen kikanyarodó. Farka a törzsnél rendesen rövidebb, de valamivel hosszabb is lehet.”

Miként a korai denevéren, a törzs szőrözete ezen is átterjed a vitorlákra is. Az öregvitorla alsó oldala az egész kar mentén s az ujjak tövén is sűrű szőrrel borított, – innen vette az állat nevét. Bundájának színezete felül feketésbarnába hajló vörhenyesbarna, alul világosabb s inkább sárgásbarna. A fiatalok – Blasius és Koch szerint – többnyire valamivel sötétebbek, részben inkább szürkésbarnák; hasonló színezetűek a magasabb hegyvidéken élő példányok is. A fülek s vitorlák durva bőrűek, feketebarnán színezettek. Az erőteljes fogazat 34 fogból áll. Az alsó metszőfogak rendszerint csak oldaléleikkel érintkeznek s egymást nem födik, de Méhely szerint a magyarországi példányokon megállapítható, hogy részben takarják egymást.

A szőröskarú denevér Európa és Ázsia mérsékelt éghajlatú vidékeinek lakója: Madeirától s az Azori-szigetektől az Alpokon és más hegyvidékeken át a Himalájáig terjed. Magyarországból több külföldi szerző, többek közt: Blasius, Kolenati, Koch és Fitzinger említi, de közelebbi termőhelyeit egyik sem sorolja föl. Ebben a tekintetben az eddig a Nemzeti Múzeumban megőrzött három példány alapján csak annyit mondhatunk, hogy a szőröskarú denevér az árvamegyei Oravicán, továbbá Csallóköz-Somorján és a szolnokdobokamegyei Szt.-Gotthardon előfordult.

Tartózkodási helye a lombos erdő; Altum szerint egyenesen jellemző állata a lombos erdőnek, s nagy szívóssággal ragaszkodik az erdőhöz, még nagyobb mértékben, mint a korai denevér. Ez utóbbi ugyanis, mondja Méhely, olykor el is hagyja az erdőt, s az erdőszélek és tisztások fölött nagy magasságokban portyázik, holott a szőröskarú denevér csaknem kizárólag a nagykiterjedésű, komor rengetegek lakója, s így kisebb erdőségben hiába is keressük. Koch megfigyelései szerint szállásának megválasztásában nagyon óvatos, a legszűkebb réseken nyomul be a faodu belsejébe, s itt társaságban, gyakran nagyobb csoportokban telel át. Nyáron is hozzáférhetetlen helyeken tartózkodik, s mivel nehezen lehet megszerezni, talán ritkábbnak tartják, mint aminő valóban.

Esténként nagyon korán jelenik meg. Koch szerint olykor már fényes nappal, Kolenati szerint a sötét erdőségekben már déltájban kezdi vadászatát. Röpte nagyon sebes és merész; ügyességben és kitartásban – mondja Kolenati – még a korai denevéren is túltesz. Különböző bogarakból álló prédáját hirtelen cikázó fordulatokkal a legmagosabb fák koronája fölött vadássza. Az erdőgazdaság szemszögéből éppoly hasznos, mint a korai denevér.