4. Igazi vakondokok (Talpa L.)

A Talpa nemzetségbe tartozó összes vakondokok, alnemeikkel együtt, vakok (azaz egy hártya húzódik rá a szemükre). Egyetlen kivétel a mi közönséges európai vakondokunk.

A közönséges vakondok (Talpa europes L.)

Közönséges vakondok (Talpa europaea L.).

Közönséges vakondok csontváza.

A közönséges vakondok teljes hossza 15–17 cm, amiből 2.5 cm-t a farokra kell leszámítanunk. Végtagjai nagyon rövidek és vízszintes helyzetűek. Nagyon széles keze a tenyerével mindig kifelé és hátrafelé fordul. Rövid kézujjai kötőhártyával vannak összekötve és széles, lapos, tompa élű, de erőteljes karmokkal fegyverzettek. A kicsiny és rövid lábak ujjai különváltak. Körülbelül mákszemnagyságú szeme éppoly távol fekszik az arcorr hegyétől, mint a fültől és teljesen a bundába rejtett. Az apró fülön nincs fülkagyló, van azonban egy kis bőrszegély, amely a hangjárat kinyitására és elzárására szolgál. Az egyneműen fekete, bársonyos szőrözet mindenütt nagyon tömött, rövid és puha; csillogó bajusz és szemsörtéi is rövidek és finomak. A nőstény karcsúbb, mint a hím, s a fiatal állatok kissé szürkések. Magyarországon a teljesen sárgásfehér vagy tiszta fehér színű példányok sem ritkák. Teljesen kopasz vakondokot is fogtak már.

A vakondok nagyon könnyen ás. Miután hatalmas ásólapátjaival nekitámaszkodott a földnek, erőteljes nyakizmaival befúrja ormányát a laza talajba, s azután kezeivel félretolja és nagy gyorsasággal maga mögé szórja a föltúrt törmeléket. Főásószerve természetesen lapátalakú, kezei erős karmokkal ellátottak, mert, kivált keményebb talajban, csak ezek segítségével hatolhat előre, míg fejét ezalatt annyira visszahúzza, hogy ez valósággal eltűnik a törzsben. Fejét főként mint vetőlapátot használja. Ha a járatban a kiásott föld fölhalmozódik, a vakondok a földfelszín irányában kezd ásni, s ezen a kürtőn át – fejének erős lökéseivel – nyomja ki a földet. Ez a vakondtúrás keletkezésének oka és módja.

A vakondok elterjedési köre egész Európán kívül Észak-Afrikára, s Ázsián keresztül Japánig terjed. Az Orkney és Shetland szigeteken, valamint a Hebridák nagyobb részén és Irországban egészen hiányzik. Ázsiában felmegy az Amurig és délen a Kaukázusig; az Alpesekben 2000 m magasságig nyomul föl. Mindenütt közönséges, s ahol nem üldözik, meglepő módon szaporodik. Tartózkodási helyét ő maga árulja el, mert állandóan új túrásokat hány fel, hogy megélhessen. Ezek a halmok vagy túrások jelölik mindig vadászterületének irányát és kiterjedését. Nagy falánkságánál fogva ezt állandóan nagyobbítani kell, s így földalatti járatain állandóan dolgoznia kell.

Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy a tankönyvekben is szereplő, s eredetileg Blasius-tól lerajzolt „vakondok vár”, két emeletével, kerek és összekötő harántmeneteivel a középső kamara körül, ebben a formájában semmi esetre sem felel meg a valóságnak. S nagyon helyesen fejti ki Dahl, hogy a tankönyvekből a szabályos „vakondok vár” képét mindaddig száműznünk kell, amíg ezt a mai kor kutató módszereivel hiteles módon meg nem állapítják. Hiszen Adams, angol kutató kereken 300 vakond-lakást ásott fel és a helyszínén följegyezte, hogy köztük még két egyenlőt sem talált, s egyetlen egyet sem, amely a hagyományos rajzzal megegyező lett volna.

Ezidőszerint látszik biztosan megállapíthatónak, hogy az „építkezésnél” nagyon sok egyéni különbözőség uralkodik. A lakás minden körülmények között biztonságot nyujt a vakondoknak, s ezért ez a rendes tartózkodási helye, ha nem jár a tápláléka után. A futófolyosó szélesebb, mint az állat maga, úgyhogy az benne gyorsan és kényelmesen haladhat; kívülről nem tűnik ki a földhányások által, mint a többi folyosó, mert a föld az oldalaihoz van nyomva és tapasztva. Ez a folyosó lehető gyors és kényelmes összeköttetésül szolgál a vadászterülethez. Nem ritkán más föld alatt élő állatok: mint cickányok, egerek vagy békák is igénybe veszik, de őrizkedniök kell attól, hogy a vakondokkal táplálkozzanak. Kívülről felismerhető, hogy fölötte a növények kiszáradnak és fölötte a föld egy kissé süllyedt. Ilyen futó folyosók nem ritkán 30–80 m hosszúak. A vadászterület többnyire messze fekszik a lakástól. A vakondokok vadászterületüket rendesen naponként háromszor járják be: kora reggel, délben és este. Így tehát a kis állat naponként hatszor teszi meg az utat a főfolyosó hosszában. Ha tehát ennek helyét kinyomozzuk, néhány óra alatt egész biztosan foglyul ejthetjük a vakondokot.

Az építmény belseje nem áll ugyan a szabad levegővel közvetlen összeköttetésben, de azért a vakondtúrások göröngyei között elegendő mennyiségben juthat be. Miután a vakondoknak a levegőn kívül még sok vízre is van szüksége, külön folyosókat ás magának, amelyek tócsákhoz vagy patakokhoz vezetnek. Ahol ilyenek nincsenek, aknákat készít, amelyekben az esővíz meggyűlik. Egy öreg vakondvadász nagyon gyakran mély folyosók legalján függőleges lyukakat talált: ez volt a vakondok „kút”-ja. Ha szárazaknak látszanak, csak egy kis röget kell beléjük dobnunk s meggyőződhetünk róla, hogy víz van bennük. A vakondok ezekben az aknákban egész biztosan kúszik le és föl. Nedves időjárásban kútjai színig megtelnek vízzel, sőt némely talajban még szárazság idején is. Mennyire kell a vakondoknak a víz, kitűnik abból, hogy nagy szárazság idején a vízhez vezető folyosón nagyon sok vakondokot lehet elfogni.

Könnyű talajban valóban bámulatra méltó gyorsasággal ás. Oken egy negyedéven át homokkal telt ládában figyelt meg egy vakondokot; az állat a homokon keresztül majdnem olyan gyorsasággal mozgott, mint a hal a vízben; orrával előre, utána az ásóival a homokot oldalra dobálva a hátsó lábait utána tolva. Még gyorsabban mozog a vakondok a futó folyosókban, mint azt ügyes megfigyelők kimutatták.

Általában az állat mozgása sokkal gyorsabb, mint hinnők. Nemcsak a folyosókban, hanem a föld felületén is, ahol pedig nem otthonos, aránylag nagyon gyorsan fut. A folyosókban állítólag oly gyorsan mozog, mint egy ügető ló. A vízben is, mint észrevették, otthonos, és tudunk esetekről, hogy nemcsak széles folyosókat, hanem tengerszorosokat is átúszott. Miután azonkívül még nagy folyók medre alatt is alagutat ás és a másik parton tovább dolgozik, elterjedésének nincs tulajdonképpen akadálya és idővel minden alkalmas helyet biztosan fölkeres. Általában véve a közönséges vakondok éjjeli állat, de kivételesen önként is a napfényre jön.

A vakondok főtápláléka gilisztákból és álcákból áll. A gilisztákon és álcákon kívül megeszi még a bogarakat, nevezetesen cserebogarat, ganéjbogarat, lótetűt, és minden más rovart, amelyet elér, sőt csigák és ászkák is nagyon ínyére valók. Rendkívül finom szaglásával könnyen kiszimatolja őket, a szerint, amint ők maguk haladnak. De nemcsak az ő építményein belül vadászik, hanem időről-időre a föld felületéről, sőt a vízből is hoz magának zsákmányt. Az a cickány, földi pocok, a béka, a gyík, a sikló, amely beletéved birodalmába, el van veszve.

Itt-ott még a földön fészkelő madarak fiókáit is fölfalja. Soffel, mint dögevőt is megfigyelte a szabadban a vakondokot. Egyszer a megfigyelő tíz vakondokot helyezett el egy szobába minden táplálék nélkül. Néhány óra mulva az erősebb kezdte üldözni a gyengébbet; másnapra ezt felfalták, s ez így ment tovább, míg végre csak kettő maradt, s ezekből is az egyik a másikat felfalta volna, ha nem kaptak volna táplálékot.

Loewis O. a vakondoknak egy teljes erőben levő keresztes vipera fölött való győzelméről számol be. A párviadal a földszínen folyt le, s jóformán egészen azt a képet nyujtotta, amelyet a vipera–sündisznó párharcáról szoktak rajzolni.

Elfogott vakondokokon is pontosan lehet érzékeik élességéről meggyőződést szerezni. A szaglás képessé teszi az állatot a táplálék felfedezésére anélkül, hogy azt látná vagy érintené és eredményesen vezeti szövevényes folyosóin keresztül. A hegyes, rendkívül mozgékony orr egyúttal tapogató eszközül is szolgál a vakondoknak. Ezt főleg akkor látja az ember, ha a vakondok véletlenül a föld felületére jön és itt keres olyan helyet, amely a beásásra alkalmasnak látszik. Sietve ide-oda futkos és tapogatódzva vizsgálja a talajt, mielőtt hatalmas ásó szerveivel munkába kezd. Serény ásása közben is az orra állandó előörs minden irányban.

Hallása is kitűnő. Külső füle nincs, de keskeny járataiban ez csak útjában volna. A földben különben az egész test, mint külső fül működik, miután tudvalevőleg a föld jobban vezeti a hangot, mint a levegő. Hogy az ízlés mögötte áll a hallásnak, már a táplálék sokféleségéből és a vakondok falánkságából következik. Ha a szemét akarja használni, azonnal széjjel és hátra igazítja a szemeket körülvevő szőröket és mutatja a kicsiny, sötéten fénylő gömböcskéket, amelyeket most erősen előretol, hogy annál jobban használhassa őket.

Már az eddigiekből is látszik, hogy a vakondok nagyságához viszonyítva, valóban szörnyű ragadozó állat. Ennek megfelelnek szellemi képességei is. Vad, rendkívül dühös és tulajdonképpen egyetlen lénnyel sem él békességben, kivéve nőstényét, s ezzel is csak a nász ideje alatt, s amíg a fiatalok kicsinyek. Az esztendő többi részében semmi más élő lényt nem tűr közelében, még kevésbbé egy lakótársat az építményében, bármely fajból való legyen. A párosodás idején más élet folyik. A szerelmes hímek és nőstények éj idején gyakran elhagyják lakásukat, a földön ide-oda cirkálva, más-más vakondokpalotákat keresnek fel, hogy ott látogatásokat tegyenek. Ha szerelmes hímek találkoznak, dühös harc fejlődik ki köztük. Végre, sok harc és civódás után a hím párt szerez magának. Újabb harcok árán a két mogorva remete végre megszokja egymást. Ekkor együtt ásnak közös közlekedési és vadász-folyosókat és a nőstény fészket készít fiai részére. Körülbelül négyheti vemhesség után 3–5 vak kölyköt ellik a nőstény ebben a fészekben, fiai az összes emlősök kölykei között a leggyámoltalanabbak. Eleinte csupaszok és vakok s körülbelül akkorák, mint egy nagy bab. De már a legfiatalabb korukban ugyanazt a falánkságot mutatják, mint szüleik, s azért nagyon gyorsan nőnek.

Az anya legnagyobb odaadással gondozza csemetéit, és nem retten vissza semmi veszélytől, ha megmentésükről van szó. Körülbelül 5 hét mulva elérik az öregek fél nagyságát, de még mindig a fészekben laknak és az öregektől várják a táplálékot, amelyet hihetetlen mohósággal költenek el.

A vakondok nem tart téli álmot, mint némely más rovarevő, hanem éjjel-nappal örökös mozgásban van, követi a gilisztákat és a rovarokat, akár a föld mélye, akár a föld felülete felé. Nem ritkán láttak vakondokokat túrásokat felhányni friss hóban vagy mélyen befagyott talajon, és a puha hó alatt, közvetlenül a jeges talajon gyakran nagy vándorlásokat tesznek. Néhány vakondokvadász már régebben is beszélte, hogy téli készleteket is gyüjtenek a vakondokok; nagymennyiségű gilisztát megcsonkítanak, nem éppen életveszélyesen, és azt is mondották, hogy szigorú télen ez az éléskamra gazdagabb, mint enyhe télen. A giliszta-készlet gyüjtésének más magyarázata alig képzelhető, mint az, hogy a vakond télen, fagyos időben nem tud vadászfolyosókat ásni; tehát élelmiszerkészletre van szüksége.

Hasznosságáról vagy kártékonyságáról Rörig, aki ezt a kérdést szabatosan megoldani igyekezett, a következőket mondja: „Etetési kísérleteim szerint a vakondok összsúlyának több, mint 1 1/2-szeresét eszi meg naponként. Ez száraz anyagban, az élősúly 22%-a. Ez állatok hatalmas táplálékigénye következtében sehol sem lehet túlsok belőlük, mert úgyis csak ott jelennek meg nagyobb számmal, ahol a táplálék bőségben található, s ahol ez megcsappan, onnan mindjárt elmenekülnek. Igaz, vannak esetek, amelyekben jelenléte, ha nem is egyenesen káros reánk nézve, mégis zavaró és alkalmatlan, úgyhogy jogos az ellene való védekezés. Fiatal ültetvényekben, vagy kertekben és melegágyakban, melyekben értékes növényeket gondoznak, sokat közülük tönkre tesz, mert ásása közben gyökereiket meglazítja és elszáradnak. Jól gondozott pázsitterületeken, ahol a vakondtúrások a szemet sértik, úgy esztétikai, mint gyakorlati okok és tekintetek jogosan száműzik onnan az ásó állatot. Mindez megtörténhetik a nélkül, hogy őt el kellene pusztítanunk; mert egészen biztosan ható eszközök fölött rendelkezünk, hogy onnan távol tarthassuk, ahol nekünk alkalmatlan. Bizonyos területeket, amelyektől állandóan távol kell őt tartanunk, legjobb keskeny, lehetőleg mély árokkal körülvenni, melynek fenekén üveg- és cserépedény-cserepek vannak, vagy petróleum és víz keverékével 1:2000) megöntözzük, hogy minden betolakodó ellen védve legyen. Melegágyakat azáltal védünk meg, hogy feneküket aprószemű dróthálóval béleljük ki, vagy pedig a talaj és a trágyakéreg közé egy sor borókaágat rakunk be, ez utóbbiak tövisei az ásásban akadályozzák. De semmi körülmények között gátakban és töltésekben megtűrni nem szabad, mert folyosói által a víznek egyenesen utakat nyit, s ily módon már gátszakadásokat vagy legalább is nagyobb gátrombolásokat okozott. A mezőkön és réteken azonban ott kellene hagynunk, s azt a kis fáradságot, mellyel a túrásokat elsimítják, vagy a folyosók fölött a földet ismét összenyomják, nem kellene sajnálni.

„Altum úgy vélekedik, hogy az erdőgazdaság szempontjából a vakondok csak hasznos, mert az álcák, bábok és rovarok nagy mennyiségét pusztítja el. Ezzel szembe Jäger Gusztáv egészen elítélően nyilatkozik a vakondokról. Bernatz szerint a vakondok haszna nem elég nagy, hogy kíméletét indokolja, s az ember nem tehet egyebet, minthogy saját maga védekezzék az álcák ellen! És a vakondok annál kevésbbé hasznos, miután újabban a gilisztát, mint igen használható „földmunkást” ismertük meg.

„Ilyenformán végeredményben kételkedhetünk a vakondok hasznában; gondolkozásba ejthet az is, hogy régebbi időkben minden falusi községnek vagy uradalomnak megvolt a maga vakondvadásza. Minő vakondtömegeket fogdostak össze néha ezek az emberek, kiviláglik egy újsághírből, mely szerint 1909 őszén a svájci neuenburgi kanton Corcelles községében a vakondvadász 18 nap alatt 4000 vakondokot fogott, s ezzel 800 frankot keresett.

„Ahol a szükség előáll, hogy a vakondokat eltávolítsuk, ott nem fognak hiányzani a hatékony eszközök sem; el lehet űzni, de nem kell megölni, s nagyon rokonszenvesen hat, hogy kertészkörökben is ezt az eljárást ajánlják, pedig nekik volna elsősorban okuk a vakondokra haragudniok. Így az egyik kertész beérte azzal, hogy 4 kenderszőrből formált és terpentinnel itatott gömböcskét helyezett el a főfolyosó 4 helyén, mégpedig teljes eredménnyel, mert a vakondok többé nem jött. Ugyanezt a hatást érték el mások petróleummal itatott rongyokkal. Ennek az lehet a magyarázata, hogy egyfelől ezek az illatok nagyon bántják a vakondok túlérzékeny orrát, másfelől pedig mindkét szer átható illatának körében nem képes zsákmányt szimatolni.

„De mindentől eltekintve sincs szükségünk rá, hogy olyan nagyon ellene legyünk a vakondoknak, hisz van neki az emberen kívül elég üldözője. Görény, menyét, bagoly, sólyom, ölyv, holló és gólya mind lesben áll, mikor túrását felhányja; a kis menyét és üldözi, mint már említettük, még saját otthonában is. Csak a róka, nyest, a sündisznó és a nevezett madarak eszik meg; a többi ellenség csak megöli és otthagyja.

„Minden nagyobb ellenségénél jobban dühöng a vakondokok serege ellen egy eddig látszólag még ismeretlen ellenség: a vakondokvész. Így nevezem el azt a jelenséget, amelyet itt minden néhány esztendőben megfigyeltem, s amely közöttünk többé-kevésbbé dühöng. Az állatok, melyek ebbe a betegségbe esnek, s mindig áldozataivá is lesznek, eleinte egész magasan a földfelület alatt ide-oda ásnak, mint a fiatal tapasztalatlan vakondokok. Később a fűben ide-oda szaladgálnak, semmire sem ügyelve. Végre a föld felületén pusztulnak el. Erre vonatkozó megfigyeléseimet csak az esztendő legforróbb hónapjaiban (július, augusztus) tettem és a jelenséget eleinte a vízhiánnyal hoztam összefüggésbe. A beteg állatok erős viszketekségben szenvednek, mert minden pillanatban lábaikkal erősen vakaródznak. Pontosan ilyen tünetek közben és kezemben is minden félelem nélkül folytonosan vakaródzva mult ki egy ízben egy cickány is, bár külsőleg semmi különös nem látszott rajta s élősdije sem volt.

A vakondok bundáját rövid ideig fölkapta a divat, e prém népszerűsége azonban hamarosan megszűnt.

A mi közönséges vakondokunkon kívül Közép-Itáliában a rómait, (Talpa romana Thos.), Dél-Európában és a Kaukázusban a vakot, (Talpa caeca Savi) különbözteti meg. Szatunin szerint csodálatosképpen „Ciskaukaziának vakondjai nem különböztethetők meg Transkaukazia vakondjaitól”.

A Talpa nemzetségbe tartozó fajok ősmaradványainak egész sora került már eddig napfényre Francia- és Németország miocén-rétegeiből. A felső-eocénből pedig egy kevésbbé kiszélesedett karcsonttal jellemzett nemzetség, a Protalpa került elő. Ezeknek az ősmaradványoknak fontosságát Lydekker következő soraival világíthatjuk meg: „A tertiär vakondokok előfordulása nagyon érdekes, mert azt mutatja, hogy az emlősök rovarevő típusa mennyire ősrégi, ha a csoport élő tagjainak említésre méltó csontvázkülönbségei már ilyen korai időszakokban is majdnem teljes kifejlődésüket érték el.”