1. Sünök (Erinaceus L.)

A sün-félék családjának legnevezetesebb képviselője a sünök nemzetsége. Megjelenésük és szervezetük oly sajátszerű, hogy néhány odavetett vonással is élethű képet rajzolhatunk róluk. Hosszúkás fejük ormánykába nyúlik. Szemük középnagy, fülük meglehetősen hosszú. Zömök törzsük felső- és oldalrészeit nagyon hegyes, merev tüskék, alsó oldalát pedig szőrök borítják. Végtagjaik 5 ujjasak. Egész talpukon járnak.Kulcscsontjuk karcsú. Fogazatuk 36 fogból ll, amennyiben fölül 3 metsző-, 1 szem-, 3 elő- és 3 igazi zápfoga, alul pedig 4 metsző-, 1 szem-, 2 elő- és 3 igazi zápfoga van minden állkapocsfélben.

Leginkább erdőkben és bokros helyeken tartózkodnak. Táplálékuk főként húsos gyümölcsökből és apró állatokból áll. Érzékeik közül szaglásuk a legfejlettebb. A nőstények 3–8 vak kölyköt szülnek. Téli álmot alszanak.

Az európai sün (Erinaceus europaeus L.)

Európai sün (Erinaceus europaeus L.).

Európai sün csontváza.

Az európai sün nagyon zömök, vastag és rövid testű, hegyes ormányú, szélesen hasított szájú, széles fülű, aránylag kis fekete szemű állat. A szem és orrlyuk közt hat sor durva, sötétszínű bajuszsörte áll. A szemek mögött fehér folt látható. A nyakon és hason lévő szőr világosvörös-sárgásszürke vagy fehérszürke; a tüskék sárgásak, középen és hegyükön sötétbarnák; felületükön 24–25 finom hosszanti barázdát vehetünk észre. Albinók előfordulnak.

A sün hossza 25–30 cm, a faroké 2.5 cm, vállmagassága körülbelül 12–15 cm. A nőstény a hímtől, valamivel nagyobb termetén kívül, hegyesebb orra, vastagabb dereka és világosabb, inkább szürkésebb színezete révén különbözik; azonkívül a tüskék nem húzódnak le oly mélyen a homlokába, s ennek következtében a feje is valamivel hosszabbnak látszik. De ez még mindig nem magyarázza meg a tényt, hogy a legtöbb helyen az emberek a sün két válfaját különböztetik meg: a kutyasünt, melynek állítólag tompább orra, sötétebb színezete és kisebb termete van, és a disznósünt, melynek főbb ismertetőjelei a hegyesebb orr, a világosabb színezet és a jelentékenyebb nagyság.

Az Alpesekben a sün a törpefák övéig hatol föl; egyesek a tenger fölötti 2000 m magasba, a Kaukázusban még 1000 méterrel magasabbra is följutnak. Tschudi szerint a sünök némely vidékeken csak a völgyeket lakják és a hegyeket kerülik; egyes vidékeken pedig egyáltalán nem találhatók. Általában azonban a sün mind a lapályos, mind a hegyes vidékeken, erdőkben, ligetekben, mezőkön, kertekben él, egész Közép-Európában sehol sem ritka, de nem is gyakori. Régebbi könyvekben a hazánkban előforduló sünt is ehhez a fajhoz tartozónak vélték, amint ezt alább még megvilágítjuk. Úgy látszik, a nedvességnek nem barátja. Sűrű bozótos, vagy korhadt, gyökerükön odvas fák, sövények, nagy szemét- vagy rőzserakások, lyukas fakerítések, szúval mindazok a helyek, amelyek rejtekül szolgálhatnak neki, lebilincselik, és meglehetős biztonsággal számíthatunk rá, hogy itt évről-évre meg is találjuk. Ha az ember tartani és ápolni akarja, akkor a főgondot ilyen menedékhely berendezésére kell fordítania.

A sün félénk, de komikus és jó legény. Nem társalkodónak való, s majd mindig egyedül van, legföljebb nőstényével és közösségben. A legsűrűbb bokrok, vagy rőzserakások és sövények alatt mindegyik külön tanyáz, lehető kényelemben. Vacka levelekből, szalmából és szénából áll, amelyet egy oduban, vagy lyukban, vagy sűrű ágas-bogas bozótban készít el. Ha nem akad kész odura, vagy ehhez hasonló, alkalmas helyre, akkor nagy munkával maga ás magának lakást. Ez rendesen körülbelül 30 cm mélyen van a földben és két kijárata van; ezek közül az egyik délnek, a másik éjszaknak néz. De ezeket a nyílásokat éppúgy, mint a mókus, megváltoztatja, különösen nagyon erős északi és déli szélnél. Magas gabonavetésben rendesen csak nagy fészket csinál. A nőstény lakása soha sincs messze a hímétől, rendesen ugyanabban a kertben. Megtörténik az is, hogy a meleg évszakban a sün-pár egy fészekben lakik. Sőt akadnak gyöngéd érzésű sünök, amelyek nem válnak el párjuktól, s rendesen együtt maradnak és szerelmesek módjára kedvesen enyelegnek, incselkednek, játszanak, kergetőzne egymással. Ha a hely biztos, akkor nappal is folytatják játékaikat, zajos helyen azonban, csak éjjel kerülnek elő. Futása meglehetősen esetlen, s közben folyton szimatol, mint a kutya, minden tárgyat gondosan megszagol, s ilyenkor orrából és szájából állandóan folyik a nyál.

Ha útjában valami gyanús hangot hall, megáll, figyel és szimatol, igen világosan észrevehető, hogy szaglása a legélesebb, különösen a látáshoz képest. Nem ritkán esik meg, hogy a sün a lesben álló vadásznak a lábáig jut, meghökken, szimatol és elmenekül, ha nem tartja jobbnak fegyverét igénybe venni és összegömbörödni. Ilyenkor az állat alakjából nem látunk semmit, csak egy gömbölyű tömeget, amelynek csak egyik oldalán van mélyedése. A mélyedés a has felé vezet, és ilyenkor ott rejlenek jól odanyomva az orr, a végtagok és a rövid farok. A tüskék között a levegő akadálytalanul hozzáférhet, tehát hosszabb ideig is ellehet úgy, mert lélekezni tud. Ez az összegömbörödés nem okoz neki fáradságot, mert a hátizmok, amelyekkel ezt eszközli, oly módon vannak nála kifejlődve, mint semmi más állatnál, és oly erővel hatnak, hogy megfelelő kesztyűkkel fölszerelt férfi és alig képes az összegömbörödött sünt kigöngyölni. Ezt a vállalkozást természetesen a tüskék is érezhetően akadályozzák. Míg az állatnak csendes mozgásánál a tüskeköntös símának látszik, a sok hegy tetőcserépszerűen laposan egymásra borul, mihelyt az állat gömbalakot vesz föl, minden irányba kimerednek. Valamennyire gyakorolt embernek akkor is sikerülni fog a sündisznót kézben elvinni. Úgy kell elhelyezni a gömböt, a hogyan állana, ha az állat járna, s ekkor elülről hátra felé kell a tüskéket végigsimítani és többé nem alkalmatlankodnak.

A falusi nép ős idők óta azt tartotta a sünről, hogy gyümölcsérés idején a fák alatt lévő lehullott gyümölcs között hengergözve, azt tüskéire szúrja és így hazaviszi. Ez olyan valószínűtlenül hangzik, hogy az újabb természetrajzi írók nem késtek – több más népi hagyománnyal együtt – kiirtani. Annyival inkább kötelességünknek tartjuk Ottó D. R. nyug. erdőmesternek 1908-ban egy vadászlapban közölt megfigyelését idézni. „Egy szeptemberi estén üregi nyúl lesen voltam... Naplementekor egy nagy sün baktatott előttem a mező felé: Körülbelül 100 m-nyire a szabad mezőn egy ősrégi vad körtefa állt, amelynek lehullott gyümölcse hívogatólag sárgállott a fa alatt. Ide ment a sün, s azonnal lakmározott, mikor jóllakott a földön hengergözött, s aztán ugyanazon az úton visszatért. Midőn közelembe ért, csodálkozva láttam, hogy legalább tizenöt kis körtét szúrt fel a tüskéire. Miután szeretem az állatokat megfigyelni, a következő este egy órával előbb mentem arra a helyre. Valamivel korábban, mint tegnap, újra láttam a sünt, de nem vettem észre, honnan jött. Eltűnt ugyanazon az úton, mint az este, és húsz perccel később ismét megjelent; tüskéi túlon-túl meg voltak rakva körtével. Midőn tőlem 30–35 m-nyire volt, jól hallható hivogató hangot hallatott, mire azonnal 3 fiatal, alig félnövésű kis sün jelent meg. Ekkor az öreg megrázta magát, mint ahogyan a kutya rázza le a vizet; a körte minden irányban szerte ugrált, mire a fiatalok éhesen és falánkul estek a vacsorának. Később még többször láttam sündisznókat, almát, körtét, szilvát, gombát stb. így szállítani. Tovább nem figyeltem, de bizonyosan így gyűjtik össze készleteiket is.” S ilyen eseteket, noha csak hallomás után, mások is közöltek. A kinyujtózkodás kezdetét a tüskeköntös sajátságos összerezzenése vezeti le. A sün halkan és lassan széttolja a tüskepáncél mellső- és hátsó felét, óvatosan teszi lábait a talajra és vigyázva tólja előre disznó orrocskáját. A fejbőr még vastagon ráncolt, a jámbor kifejezésű szem a bozontos szemöldökök alatt mélyen el van rejtve. Az arc mindinkább kisímul, az orr mind előbbre tolódik, végre jámbor nyugalmában előttünk van kedélyes arca, és ebben a pillanatban már el is indul vándorútjára, mintha soha veszély nem fenyegette volna. Ha most másodszor is megzavarjuk, villámgyorsan összegömbölyödik s tovább marad így, mint először. Érdekes az eredmény, ha időről-időre rövid, hirtelenül megszakított kiáltást hallatunk. A hang elektromos ütés módjára éri a sünt, legelőször is mindegyiknél, s ha egy percben 10-szer is hívnók, mindannyiszor. Az embert egészen meg-megszokott sündisznó ugyanezt teszi, még ha éppen egy tejestál kiürítésével foglalatoskodik is. Ha ezt az incselkedést megismétlik, megelégeli a dolgot, s negyed órára is összegömbörödik, vagy pedig egyáltalában nem reagál többé, mintha tudná, hogy csak bolondítják. Ha örök ellensége: a kutya vagy róka bukkan reá, gyorsan összegömbörödik és minden körülmények között úgy marad. Üldözőinek dühös ugatásán vagy morgásán érzi, hogy élete forog kockán, s vigyáz, hogy előnyét el ne játssza. De azért van rá mód, hogy őt kinyujtózásra kényszerítsük. Így például, ha vízzel öntik le, vagy ha dohányfüstöt fújnak a tüskéken keresztül az orrába, azonnal kinyújtózik, mert érzékeny szaglási szervének a füst borzalmas valami: csaknem részeg lesz tőle, fölemeli az orrát, tántorogva dülöng tova, míg egy pár szippantás a friss levegő ismét magához téríti. Magasabb helyről való lezuhanáskor is összegömbölyödik s így nem éri baj. Zömök, esetlen termete mellett valóban meglepő vadászatai alkalmával tanusított ügyessége. Alig tudja az ember elgondolni, hogyan bírja a kicsiny, fürge egereket elfogni. De valóban érti a mesterségét, s még a lehetetlennek látszót is véghezviszi. Ha a szobában való ide-oda járkálás közben a háznál tartott sündisznó hirtelen meglát egy egeret, amint lyukából kijő, hihetetlen gyorsasággal, bár bizonyos ügyetlenséggel reácsap, s nyakon csipi, még mielőtt ideje volna elmenekülni. Lenz közlése szerint a fogságban tartott sün 8 hatalmas hörcsöggel is szembe mert szállani, sőt valamennyit meg is ölte volna, ha idejében el nem viszik tőle.

Évtizedeken keresztül csaknem klasszikus értékűeknek tartották azokat a kísérleteket, melyekkel Lenz a sünnek a kígyóméreggel szemben való ellenállását bizonyította. A modern szérumterápia szellemében orvosi részről is vizsgálat alá vették ezt a körülményt. Mert hiszen ha a sün állja a kígyómérget, akkor véréből szükségképpen olyan szérumot kell nyernünk, amely hatásos oltószer a kígyóméreg ellen. Ez azonban egyáltalában nem vált be. Sőt olyan eseteket is ismerünk, hogy a kígyóméreg rövid idő alatt elpusztította a sünt. Ez azonban nyilván csak kivétel, mert általában a sünnek rendkívüli ellenállóképességet tulajdoníthatunk a kígyóméreggel szemben. Különben a keresztes vipera rendesen hozzá sem jut, hogy a sünt hatásosan megmarhassa, mert Schreitmüller megfigyelései szerint a kígyó megpillantásakor sajátságos védekezési tartásban helyezkedik, s a kígyóval szemben minden tétovázást és késlekedést kizáró, de óvatos és bátor harcmodort használ. Schreitmüller sünje támadáskor az orrát majdnem egészen behúzta, tüskéit előre meresztette, lábai láthatatlanok voltak, és az állat mozgása azt a benyomást tette, mintha a földön csúszna tova. Ebben az állásban indult a kígyó ellen; miután 1 m-nyi távolságban többször megkerülte, megragadta a farkát a kloaka táján, a fejét azonnal behúzta és tüskéit minden irányba kimeresztette. A dühöngő kígyó folytonosan harapott, de természetesen mindig csak a tüskékbe. A sün pedig egyáltalán nem zavartatta magát, hanem nyugodtan tovább rágta a kígyót, ezt jobb mellső lábával a földhöz szorítva. Valahányszor a kígyó belemart, röfögő hangot hallatott és látszólag tüskéivel lökésszerűen ellenemozdult. Schreitmüller azt is megállapította, hogy a kígyó nem is nagyon támadhatott, mert a sün mind végtagjait, mind farkát gondosan tüske-vértje alá húzta és tüskéit is oly szorosan a földhöz nyomta, hogy ott hézag nem maradt. Eleinte nem ette a kígyót, hanem csak gerincét harapdálta át... Hirtelen elengedte az áldozatot, vagy 75 cm-nyire távozott, és kissé összegömbörödött. Pár perccel később egészen lassan, sem orrát, sem farkát nem mutatva, apró lökésekben csúszott a kígyó felé. Amint odaért, megszagolta, miközben a vipera görcsösen vonaglott, de nem bírt fölemelkedni. Ekkor hirtelen a kígyó fejére csapott, feje tüskéit előre irányítva, lábait és orrát teste alá rejtve; aztán megragadta a kígyó tarkóját a feje mögött és átrágta nyakcsigolyáját. Csak most látott hozzá zsákmánya fölfalásához. Az egész harc 1 3/4 óráig tartott... A sün tehát nem volt megmarva, mert a kígyó marását mindannyiszor kivédte tüske vértjével. Miután egy későbbi napon egy más vipera az orrát megmarta, néhány óra alatt folytonos vonaglás közben kimúlt.

A kígyóméreggel szemben való ellenállásáról azonban többet is tudunk. Két francia kutató, Physalix C. és Bertrand H. a kígyóméreg hatásáról szóló tanulmányainkban már 1896-ban kimutatta, hogy egy 445 g súlyú sünnek 12 órán belül 20 mg szárított keresztesvipera mérget kell befecskendeznie, hogy megöljék. Más szóval: a sün ezzel a méreggel szemben 35–40-szer ellenállóbb, mint a tengeri malac. De ilyen méregmennyiség alig van egyszerre a keresztes vipera méregmirigyeiben, s így a sün életviszonyai között csaknem teljesen méregállónak mondható.

Azt is állítják, hogy a sün szenvedélyesen kedveli a tyúktojást, nagyon ügyesen tudja felkutatni, s még ügyesebben úgy kiszívni, hogy a tartalmából semmi se vesszen kárba. Az sem tagadható, hogy egy csibét, vagy tyúkot, házi nyulat, s más kisebb állatot is elfogyaszt, ha hozzáférhet, sőt még üldözőbe is veszi őket, s ilyen támadásoknak a fiatal nyulacskák éppúgy, mint a földön fészkelő madarak gyakran vannak kitéve. Sokat vitatkoztak azon, hogy vajjon a sün az erdész s a gazda szemszögéből hasznos-e, avagy pedig káros. A kérdést nem könnyű eldönteni, annál is inkább, mert a szavazóbírák – a vadászok – maguk is ellenségei a kis tüskés vitéznek. Főként azt vetik szemére, hogy az egerekből nem bír jelentékeny mennyiséget elpusztítani, s e mellett nagy kárt tesz a földön fészkelő madarak közt, főként a fácánosokban. Ezt a vádló állítást nem tudjuk és nem is akarjuk egészen kétségessé tenni; csakhogy a vadászat, ha fontos is gazdasági szempontból, még nem éppen életérdeke nálunk az embernek. Tehát kegyelem a sünnek, vadász urak! Mi nem akarjuk leplezni gaztetteit, de néhány fogoly- és fácánfészek kirablásáért mégsem szabad halálra ítélnünk ezt a jámbor kis állatot.

Egyébként pedig Rörig, aki tudvalevően éppen a gazdasági állattan hivatásos művelője, mint sok más hasznossági vagy kártékonysági kérdésnek a megvilágítását, a sün táplálkozási kérdését is a kísérlet, mérték és súly biztos eszközeivel igyekezett megoldani. Mindenekelőtt arra figyelmeztet, hogy a sün táplálékszükséglete igen nagy, mert nemcsak mindennapi éhségét kell csillapítania, hanem a télre hájkészletet is kell szereznie, amely idő alatt koplalásra van kárhoztatva. Egy sünön, amelyet kísérleti célokra nyáron fogott el, ezt nagyon jól meg tudta állapítani. A kísérlet szerint a mezőgazdasági érdekek nincsenek veszélyeztetve, mert amit megállapított, kétségtelenül bizonyítja, hogy a teljesen rovarevő természetű sünre nézve madár-, vagy tojáseledel csak kivételes csemegeszámba megy, amelyet csupán ott szed nagyobb mértékben, ahol az ember intézkedései folytán az neki bőségben kínálkozik, úgyszólván kísértésbe hozza. Azért mondja Rörig tovább: „A sündisznót fácánosban tűrni nem lehet, mert ott tetemes kárt okozhat; de kertben, erdő és mező szélén, ahol fontos földön fészkelők nincsenek, túlnyomóan hasznos a működése.”

A sün párosodási ideje március végétől június elejéig tart. Hét héttel a párosodás után 3–6 kölyköt ellik, ritkább esetekben nyolcat is. A kölykök vakok, fészkük szép, nagy, kitűnően bélelt. Az újszülöttek körülbelül 6.5 cm hosszúak, eleinte egészen fehéreknek látszanak, s csaknem egészen csupaszok, miután a tüskék csak későbben bujnak elő. Hogy már a születéskor megvannak, Lenz figyelte meg a szobájában született állatokon.

Egy hónap múlva a fiatal sün egészen olyan színű, mint az öreg, akkor már egyedül eszik, habár még szopik is. Meglehetősen későn éri el azt a készséget, hogy összegömbölyödni tudjon és feje bőrét az orráig lehúzhassa. Az anyjuk már korán hord nekik gilisztát, csupasz csigát, lehullott gyümölcsöt a fészekbe és valamivel később esténként magával kiviszi a csemetéket. A szabadban sokkal gyöngédebb fiaival szemben, mint a fogságban; mert itt néha a neki sajátos lelki nyugalommal ivadékának egész seregét fölfalja, mégha a leginyencebb és legbővebb táplálék áll is rendelkezésére. Ősz felé már az ifjú sünök annyira fejlettek, hogy mindegyik meg tudja szerezni a maga táplálékát, sőt fölhízlalja magát a télre s az öregek példájára hozzálát téli szállásának elkészítéséhez. A sünök általában elég laza kötelékben élnek nőstényeikkel, s télire valamennyi külön költözik.

Bizonyos esztendőkben a sünök szaporábbak; ez a tél jellegével van szoros összefüggésben. Ha előzetes nedves időjárásra erős éjjeli fagyok következnek, akkor a fiatal sünök nagyszámmal pusztulnak el.

A téli szállás nagy bozontos szalma-, széna-, lomb- és mohából álló rakás, amely belül azonban nagyon gondosan ki van bélelve. Az anyagokat a hátán hordja haza, meghengergetvén magát ott az anyagban, ahol az a legsűrűbb, nagymennyiséget szurkál így fel magára, s valóban komikus, amikor rakományával tovamozog. Az első fagy megjelenésére beássa magát az odujába, s a hideg időszak alatt megszakítás nélkül alussza téli álmát; ez Németországban, Altum szerint, november elején történik. Fent leírt tanyáját olyan helyre rakja, ahová a szél még hozzáhordja a lombot, s ő maga munka közben pikkelyszerűen egymásra rakja rendesen a leveleket, s rendesen napsütötte oldalakat keres fel. Ritkán helyezkedik el más állatok elhagyott oduiba vagy fák odvas gyökerei közé. Téli pihenőidejét néha moha alatt tölti el, akkor fekhelye alig nagyobb, mint egy nagyra sikerült lúdtojás.

Tavasszal csak az éjjeli fagyok teljes kimaradása után, s ha a nappali hőmérséklet legalább 10–15 C°, hagyja el téli szállását. Ébren van ugyan, röfög is, ha megérintik, de mégsem buvik ki. Viszont általában az a tapasztalat, hogy az időjárás enyhülése álmának ideiglenes megszakítására készteti. Érzéketlensége, mely éber állapotában is elég nagy, álmában nagyon fokozódik. Alvó sünöknek levágták a fejét és szíve még egy darabig tovább működött. Egy más alkalommal agya és gerince is el volt vágva, s a szív még két óráig dolgozott. Mellén ejtett mély sebek az alvó sün halálát csak napok mulva idézték elő. Kedvező viszonyok között élő sünök 8–10 éves életkort érnek el.

Egér- és patkánypusztítás céljából gazdák gyakran pincékbe, kamrákba zárják el eleség nélkül; itt persze éhen pusztul, hacsak nem tud elmenekülni. Arra célra sokkal alkalmasabb a macska, mert gyorsabb is. Tschudi kétségbevonja a sünnek egérvadász mivoltát, mert fogságban barátkozásukat is látta.

A sünt nem nehéz megszelidíteni, csak számára alkalmas helyre kell tenni. Az embert a legrövidebb idő alatt megszokja, elfogadja tőle az eleséget, s maga is keres magának. Konyhában az alkalmatlan svábbogarak pusztítását nagy buzgalommal végzi. Altum pedig a görényt tartja a sün fő ellenségének. Hogy tél idején a görény lyukában sünbőröket lehet találni, ismeretes. Piszkos, és kellemetlen szagot terjeszt, de komikus voltánál fogva nagyon mulattató. Könnyen szokja meg a legkülönfélébb táplálékot és italt is.

Halála után is kell még hasznot hajtania. Húsát valószínűleg csak cigányok, s hasonló csavargók eszik meg, de Spanyolországban régebben, különösen bőjt idején, gyakran ették. Az ókorban a gyógyászatban is szerepelt. Vérét, zsigereit, sőt még ürülékét is gyógyszerül használták; vagy megégették az egész állatot, s hamuját hasonló módon használták, mint a kutya hamvát. Még ma is gyógyhatásúnak tartják a zsírját. Tüskés bőrét pedig a rómaiak gyapjúkendőik kártolására használták; ezért a sün bőrével élénk kereskedelmet űztek, amely olyan jövedelmező volt, hogy a szenátus határozataival kellett szabályozni. Azonkívül még gerebennek használták a sün bőrét. Még manapság is használják némely gazdák a tüskebőrt a borjúknak a szoptatástól való leszoktatásra; a borjúnak az orrára kötnek ilyen darab bőrt, s így eresztik az anyja alá, a tüskék persze szúrják a tehenet, s így a tehén elrúgja magától a borjút, s ennek meg kell szoknia más eleséget.

Miután nem képes magát megvakarni, a bőrélősdieknek nagyon jó gazdája kell legyen, és bizony rendesen nagymennyiségű kullancsot és bolhát táplál.

A keleti sün (Erinaceus roumanicus Barr. Ham.)

Legújabb hazai emlőskutatásaink egyik érdekes eredménye, – amely szintén Éhik Gyula nevéhez fűződik – hogy a nálunk széltében elterjedt, jóllehet túlságosan sehol sem gyakori sün nem a Közép- és Nyugat-Európában honos közönséges sün (E. europaeus), hanem a Barrett Hamilton-tól legelőször Romániából kimutatott E. roumanicus fajhoz tartozó. Ezt a fajt külsőleg arról ismerhetjük föl, hogy testük alsó oldalának piszkosfehér színe a mellen egy foltot formál. Ez a bélyeg a Kis-Ázsiában élő E. concolor Mart.-hoz teszi hasonlóvá.

A lényegesebb, bonctani elkülönítő bélyegek egyébként a koponyán s az alsó állcsonton ismerhetők föl. Ezenkívül azonban az első előzápfog alapján is megkülönböztethetjük a két fajt. Mert míg a keleti sün első felső zápfoga egyenlő nagyságú a szemfoggal és hátsó szélén határozott kicsiny csúcsocskát látunk, addig a közönséges sün megfelelő zápfoga kisebb a szemfognál és hátsó szélén a csúcsocska hiányzik, vagy csak nagyon jelentéktelen emelkedés alakjában látható.

Életmód tekintetében eddig semmi eltérést sem tapasztaltak az európai s a keleti sün között.

Mindenesetre megemlítésre méltó, hogy – amint Éhik-nek s e sorok írójának magyarországi diluviális barlangi sün-ősmaradványokon végzett tanulmányai bizonyítják – hazánk földjén már a Negyedkorban is a keleti, nem pedig az európai sün faj volt elterjedve.

A füles sün (Erinaceus auritus Pall.)

A megszokott sün-képtől hosszabb és hegyesebb arcorra, s még hosszabb vékonybőrű, fehér-fekete színezetű, s a tüskés bundából föltünően kiálló fülei révén tér el. Hazája főként Egyiptom, Szíria, Kis-Ázsia; s Cyprus szigetén is ez a faj honos.

Anderson Alsó-Egyiptomban sohasem fogott ő maga füles sündisznót, de a bennszülöttek révén nehézség nélkül jutott hozzá. A sivatag szélén sziklatömbök között találják, s a Nílus deltájának félig száraz, köves vidékein nem ritka. Kizáróan éjjeli élete oka, hogy oly keveset tudnak róla. Az országban „konfud” vagy „ganfud” a neve.

A fehérhasú sün (Erinaceus albiventris Wagn.)

Egyiptomból a kis fehérhasú sünt is idézi Anderson. Sezt azért emeljük itt ki, mert rendszertani szempontból távol áll a hosszúfülű sünöktől, s az európaihoz tartozik. Előfordulása azonos a többi egyiptomi fajéval, s életmódjában sincs eltérés.

Itt említjük meg, hogy az egyiptomi sírokban már a legrégibb dinasztiáknál találhatók sün ábrázolások és pedig rendesen mezőgazdasági vagy vadászati képeken. Egyszer más apró sivatagi állattal együtt ábrázolják, más alkalommal rovar van a szájában, valószínűleg egy szöcske, s Beni Hasszánban, egy fali képen két sünt visznek egy kosárban. Kelet-Afrikára nézve Matschie a fehérhasú sündisznót idézi, mint bennszülött fajt, s ebben Emin pasa adataira támaszkodik. Az esős időszakban nagyon gyakoriak és augusztusban ellenek.

Az örvös sün (Erinaceus collaris Gray)

Legföltűnőbb bélyegét már a neve is kifejezi. Erről az indiai fajról Hutton azt mondja, hogy Babawalpur homokos földjét lakja. Nappal lyukakban, tövises bokrok alatt vagy fűbokrocskákban rejtőzik és főként rovarokkal él. Nevezetesen egy halálbogár fajtát (Blaps) pusztít, de gyíkokat és csigákat is eszik. Ha ezt a sünt felzavarják, röfög, s ha hirtelen megérintik, egy lökéssel szinte feldobja a hátát és tüskéit szembe löki az emberrel, közben zajt csapva, mint a puffogó fújtató. Azt is mondja Hutton, hogy ez az örvös sün hosszú időn át tud koplalni.

Blanford az indiai sünökről megjegyzi, hogy téli álmot nem tartanak. De ez általában valószínűleg az összes forró övi fajokra érvényes.