1. Elefántorrú cickányok (Macroscelides A. Amith.)

Alsó karcsontjai összenőttek. Mellső és hátsó végtagjaik egyaránt 5 ujjasak. Fogképletük 3. 1. 4. 2/3. 1. 4. 3..

A közönséges elefántorrú cickány (Macroscelides proboscideus Shaw)

Közönséges elefántorrú cickány (Macroscelides proboscideus Shaw).

Az elefántorrú cickány nemzetségének fokföldi képviselője. Egész teste 25 cm hosszú, amiből a farkra 11.5 cm, az ormányra pedig majdnem 2 cm jut, fölül majd világosabb, majd sötétebb, néha vörösesbarna, vagy egész szürke, testének alsó fele és a lábai többé-kevésbbé tiszta fehérek. A rozsdabarna ormányon keresztül, amelynek hegye vörösesfekete, tövétől a homlokig vörösbarna vonal fut végig; a fülek belül fehérek.

A közönséges elefántorrú cickány életmódja tökéletesen a többi ormányos cickányfélékéhez hasonlít, amelyekből eddig körülbelül 10 fajt különböztettek meg. Ezek kivétel nélkül Afrikában, különösen Dél- és Kelet-Afrikában honosak, s a napsütötte kopár vidékeket lakják. Különös szeretettel viseltetnek köves hegyek iránt és mély, nehezen megközelíthető lyukakban, kövek alatt, sziklahasadékokban és más állatok barlangjaiban keresnek menedéket. A várához vezető út Sclater W. L. szerint, gyakran függőlegesen vezet lefelé. Ezek nappali, azt lehet mondani, valóságos nap-állatok, amelyek a legízzóbb déli napsütésben érzik magukat a legjobban, s akkor vadásznak a legserényebben. Eleségük főképpen rovarokból áll, melyeket nagyon ügyesen tudnak elfogni, vagy hasadékokból kiszedni. Ha az ember jól elrejtőzik, megfigyelheti élénk sürgölődésüket. De a legcsekélyebb megmozdulás visszariaszthatja őket rejtekhelyeikbe, s azután meglehetősen soká nem jönnek elő. Végre egyik a másik után ismét előjön, s akkor rendkívül gyorsan ugrál ide-oda, mindenfelé figyel és hallgatódzik, ugrás közben elkapja a röpkedő rovarokat, vagy a kövek között és körül keres és szimatol ormányával minden szögletet, minden hasadékot alaposan végigvizsgálgatva. Szaporodásukról eddig még semmit sem tudunk.

Az északafrikai elefántorrú cickány (Macroscelides rozeti Duv.)

Ezt a fajt újabban Scherer József írta le. Meheria mellett, Nyugat-Algeria belsejében, röviddel naplemente előtt, egy párocskát riasztott föl, amely óriási sziklatömb alá menekült. Hogy az állatoknak ott volt a tanyájuk, abból is kitűnt, hogy a sziklatömbnek a talajfölülettel való érintkezése vonalán a hézagok kövekkel és növényi anyagokkal gondosan be voltak tömködve. Csak egy nyílás vezetett a sziklaalatti lakásba. A bemenekült állatok egyike 10 perc mulva először ormányát dugta ki, majd pedig vaskos koponyája is megjelent a nyílásban. Egyúttal a lyuk hátteréből mérges cincogás hallatszott, és nyomban kirohant az egyik ormányos, üldöztetve a másiktól. A vad kergetődzés közvetlenül a megfigyelő mellett ment véghez. Hirtelen – mi jót sem sejtve – pánikszerűen menekülve, a szikla alá futottak. Ismételt megjelenés és megfutamodás után, leküzdötték félelmüket és zavartalanul folytatták játékukat a megfigyelő körül, sőt részben rajta is. Miután a közelben fekvő trópusi sisakot minden oldalról körülszaglászták és megvizsgálták, az egyik állatka fesztelenül Scherer hátára mászott, s onnan nézett széjjel, de óvatosan elkerülte a fejét. Az egyik állatkát meg is fogta.

A kis ormányos sztoikus nyugalommal, egykedvű közönnyel nyugodott meg sorsában, s már egy óra mulva egy szárnyatlan sáskát nagy élvezettel el is költözött, a nélkül, hogy a jelenlévő öt beduin kiváncsisága zavarta volna. Legfeltűnőbb jellemvonása a félénkség volt.