1. Amerikai oposszumok (Didelphys L.)

A Didelphys nemzetségbe tartozó erszényes patkányokat két csoportba kell elkülönítenünk. Az egyikbe nagyobb formák tartoznak, s ezek vagy nem hordanak arcukon fejtetejüktől homlokukig, és a szemtől a fülig érő sávokat, vagy csak nagyon elmosódottakat; s füleik a korral megfeketednek. A másikba kisebb formák, s ezeknek éles, fekete arcmustrázatuk van, fülük pedig mindvégig rózsaszínű, átlátszó marad.

Snethlage azt mondja, hogy a két csoportba tartozó alakok nemcsak külsejükben, de szokásaikban és egész lényükben is elütők. Erre később még visszatérünk. Másfelől kitűnt, hogy egy és ugyanazon fajnak két ú. n. fázisa van, ahogy azt Allen és más kutatók megállapították, akik különösen sokat foglalkoztak, ezekkel az állatokkal. Mert világos és sötét színezetű példányokban fordulhat elő, a nélkül, hogy azok egymástól a koponya alkatában és fogazatukban a legkisebb mértékben is különböznének. Mindezeknek alapján aztán az erszényes patkányoknak nem kevesebb, mint öt faját különböztethetjük meg, s ezeknek mindegyike még egynéhány földrajzilag izolált, szigeteken élő formát és meglehetősen elkülöníthető alfajt alkot.

Áttekinthetőség kedvéért tehát álljanak a következők:

I. csoport. 1. D. virginiana Kerr. Az Északamerikai Egyesült-Államok keleti részéből. Arca egészen fehér, csak szeme körül sötétebb.

2. D. mesamericana Oken. Hazája Alsó-Kalifornia, északi Mexikó, Texas és Yukatan. Orra felül és felső pofái barnák, az alsók élesen, fehéren különülnek el amazoktól, de az arcmustrázat nagyon elmosódhat. Mindketten a nyugati és keleti formát képviselik Észak-Amerikában és ilyen formákkal e csoporton belül gyakran találkozunk.

3. D. marsupialis L. Hazája Közép-Amerika északi és északnyugati fele. Arcsávjai mindig megvannak, bár elmosódottan. Színe többnyire sötét, gyakran feketés. Hosszú, barnásfekete hajsörénnyel, többi szőrei végükön szintén sötétbarnák, tövükön sárgák. Előzápfogaik erőteljesek.

4. D. aurita Wied. Hazája Dél-Amerika keleti része (Brazilia). Határozott arcsávokkal, de ezek nem különülnek el élesen. Füleik fiatal korukban rózsaszínűek, később megfeketednek. Hajsörényük kezdetben barna, később fehér. Gyönge előzápfogakkal.

Nagyfülű oposszum (Didelphys aurita Wied).

II. csoport. 5. D. paraguayensis Oken. Dél-Amerika keleti és déli tartományain kívül (Brazilia, északi Argentina) nyugatra és északra is vonul Maracaibo tengeröbléig. Eltérő rendszertani ismertetőjegyeinek megfelelően önálló, eltérő földrajzi elterjedésnek is örvend, mely ha az alfajait is számításba vesszük, rendkívül széles és részben az előbbi fajéval egybeesik; jelen fajunk azonban mégis délebbre vonul. Nagyon jól fejlett hajsörényzete tiszta fehér, egyébként bundája sárgásfehér, szőrei a végükön feketék. E fajnak „fedőszőrzete”, ahogy azt Toldt mondja, fehér színével jól elkülönül a többi szőrözettől, melynek vége mindig sötét.

a) Igazi erszényes patkányok (Didelphys L.)

Az északamerikai oposszum (Didelphys virginiana Kerr)

Északamerikai oposszum (Didelphys virginiana Kerr).

Az erszényes patkányok között valószínűleg ez a legismertebb faj. Sem színével, sem külsejével nem kelt kellemes benyomást, semmi vonzó sincs lényében; inkább ellenszenves.

Hossza 47 cm-re tehető, farka 43 cm. A nőstények a hímektől Selenka szerint hegyesebb orrukkal és kisebb termetükkel ütnek el. Törzsük kevésbbé nyulánk, inkább nehézkes és zömök, nyakuk rövid és vastag, fejük hosszúkás, lapos homlokuk a feltűnően hegyes arcorrba megy át. Lábaik rövidek, ujjaik jól elkülönültek és szinte egyforma hosszúak, a hátsó lábuk opponálható hüvelykujjat visel. Meglehetősen vastag, hengeres és hegyes farka csak tövén szőrös, egyébként csupasz és pikkelyekkel fedett, melyeken itt-ott jelenik csak meg egy-egy rövid sörte. Nősténye jól fejlett erszényt visel.

Az oposszum, mint az egész külseje is elárulja, igazi fánlakó, a földön ellenben esetlenül és lassan mozog, járáskor pedig talpával egészen érinti a földet. Általában igen lomha, még akkor is, ha szaladgál, noha ilyenkor poroszkálva, ugrándozva mozog. A fák koronáin azonban meglehetős biztonsággal és fürgén kúszik, s ilyenkor nagy hasznára válik lábainak opponálható hüvelykujja, mellyel az ágakat jól megragadja, valamint kacskaringós farka. Gyakran ezen lóg órákhosszat. Zömök teste ugyan nem engedi meg, hogy túlságosan gyorsan és fürgén kússzon, de a fán mégis meg van védve ellenségei elől. Valamennyi érzéke között szaglása legfejlettebb, ez az állat nagyszerűen szimatol.

Az oposszum árnyas erdőségekben éjjel-nappal sürög-forog, noha az éjszakát jobban kedveli, mint a fényes nappalt. Különösen oly helyeken, ahol nem érzi magát biztonságban, s ahol zavarja a napfény, csak éjjel bújik elő, s a nappalt hol földbe vájt lyukakban, hol fák odvaiban alussza át. Csak párosodás idején él együtt nőstényével, egyébként magányosan csatangol, mint a többi rokona. Nincs magakészítette állandó lakása, felhasznál minden búvóhelyet, melyet éjtszakai kóborlása végén fedez fel, hajnalban, amikor pirkad. Ha különösen kedvez neki a szerencse, és valami üregre talál, melyben esetleg valami tehetetlen rágcsáló tanyáz, akkor az neki különösen kapóra jön, mert ilyenkor ez az őslakó egyúttal zsákmányul is szolgál.

„Mintha magam előtt látnám – mondja Audubon – ez állatok egyikét, amint az olvadó havon lassan és óvatosan tovabaktat, s közben a földön állandóan maga körül szaglál, hogy vajjon talál-e valami inyére való falatot. A következő pillanatban valami kutya vagy nyúl nyomdokait érezte meg finom szaglásával; fölemeli orrát és szimatol. Végre megtalálta a helyes irányt, s olyan gyorsan halad tovább, mint egy jó gyalogló. De ismét zavarban van, eltévesztette a helyes utat, mert üldözöttje vagy jókorát ugrott, vagy pedig idejekorán kikerülte, mielőtt azt észrevehette volna. Most felágaskodik két lábra, körülnéz, ismét szimatol és tovább cammog. De közben egy vén fába botlik. Itt megáll, körüljárja törzsét, és behavazott gyökereit, s ezek között egy nyílásra talál, amelyben nyom nélkül eltűnik. Néhány pillanat, s ismét megjelenik, szájában valami földi mókussal, amelyet már kivégzett, s aztán zsákmányával felfelé indul a fára. Csak lassan jut előre. Az első g nem felel meg neki. Úgy látja, hogy valami ellenség ezen az ágon jobban észrevenné, s azért is néhány ággal feljebb megy, amíg el nem éri a sűrűbb ágas-bogas gallyakat, melyekbe belefonódnak a vadszőlő szeszélyesen kígyózó indái. Itt aztán letelepszik, farkát valamelyik ág köré csavarja, s éles fogaival széttépi szerencsétlen áldozatát, melyet közben elülső lábaival szorongat.”

Az oposszum, amint Audubon leírásából kitűnik, egyébként megesz minden kisebb emlőst és madarat, amelyre csak szert tehet, de ugyancsak kedveli a tojásokat, némely kétéltűt és a nagyobb rovarokat, s azok lárváit, valamint a férgeket, állati táplálék híján azonban megelégszik gyümölcsökkel, kukoricával és tápláló gyökerekkel. A vért azonban mindennél jobban szereti, s ha megérzi, gyilkos kéjjel tobzódik benne. A tyúkólakban erre sokszor alkalma van, amikor is azoknak ártatlan lakóit sorra öli és vérüket kiszopogatja, a nélkül, hogy azok húsához csak hozzá is nyúlna. S ettől a vértől szinte megittasodik, akárcsak a mi görényünk, úgyhogy reggelenként sokszor mély álomba elmerülve találunk rá meggyilkolt áldozatai mellett. Általában óvatos, de ha vérszomján nem tud már uralkodni, akkor megfeledkezik minden veszélyről, s a nélkül, hogy felhagyna gyilkolásával, könnyen a kutyák áldozatává válik, vagy a felbosszantott gazda kezei közé jut, aki ilyenkor könnyűszerrel ütheti agyon.

Egyébként nem oly könnyű elbánni vele, mert az oposszum igen szívós természetű. „Ha megfogjuk, – mondja Audubon – akkor valósággal összegömbölyödik. S minél jobban veri az odavaló földmíves, annál érzéketlenebbé válik. S a végén előtte fekszik, nem holtan, de aléltan, végkimerülten, nyitott szájjal; nyelve kilóg, szemei zavarosak. Már-már azt hinné valaki, hogy az állatnak vége, pedig ez a gonosz teremtmény csak csínyt űzött. Alig hogy félreáll az, aki bosszút akart állni rajta, már kereket old s menekül vissza az erdőbe.”

Stone és Cram az oposszumnak azt a tulajdonságát, hogy holtnak teteti magát, ugyanazzal a folyamattal magyarázzák, mely a rovarokon és pókokon is hasonló tüneteket hoz létre, s amely tulajdonképpen nem egyéb, mint öntudatlan, ösztönszerű reflex, vagy pedig még inkább ijedtség következtében beálló bénulás.

Stone és Cram szerint az oposszumok, ha beköszönt a hideg, rejtekhelyeikre vonulnak vissza, s ha hó borítja a földet ritkán mutatkoznak.

„Az oposszum természetes ellensége a hörcsög-patkánynak (Sigmodon), amely a káros rágcsálókhoz tartozik és garmadával tanyázik az északamerikai déli tartományok partvidékeinek lápos területein.Ha az oposszum növényi és állati táplálékának évi mennyiségét a szerint mérlegelnénk, hogy az hasznos, vagy káros, akkor a mérleg bizonyára az állat hasznosságának javára billenne el. És dacára mindennek ezt az állatot mégis mindenütt kíméletlenül üldözik. Még a négerek is ellenségei, s amikor csak tehetik, pusztítják, hogy prémjét felhasználják. Húsát, melyen megérzik vastagbele mellett elhelyezett két mirigyének kellemetlen fokhagymaszaga, s amely a mellett nekünk európaiaknak nem élvezetes, a négerek szívesen eszik.”

A prémkereskedelemben az amerikai oposszum egyre nagyobb szerepet visz, mint egyéb más, kevéssé becses állat, melyre jobb híján vadásznak. Brasz E. szerint évente 3–400.000 prém kerül feldolgozásra, s ezeket feketére festik. Többnyire a déli tartományokból valók, mert Illinoistől és Indiana-tól északra az oposszum már nem oly gyakori, hogy prémjének kivitelére kerülne a sor.

Az állatkereskedelemben az oposszumok gyakoriak és olcsók. Többnyire Dél-Amerikából érkeznek Európába, s itt 20 márkával árulják. De nem nagyon keresettek. Túlságos unalmas és érzéketlen állatok ezek, melyek a szemlélőnek kevés örömet nyujtanak.

Selenka E. szerint: „A nőstények rendszerint évente csak egyszer párosodnak. Jómagam február végétől április derekáig észleltem azt, s ilyenkor egyre gyakrabban. De ha a kölyköket kevéssel azután, hogy a világra jöttek, kivesszük anyjuk erszényéből, vagy ha a párosodás nem eredményes, akkor a nőstények 4–6 hétre másodszor is párosodhatnak, legkésőbb azonban június elejéig.

„Az embriók fejlődési idejét teljes pontossággal sikerült megállapítani. A párosodás után 5 napra megindul a pete barázdálódása, s nem egészen 13 nap mulva már a világra is jön az embrió. Az igazi terhesség ideje tehát alig 8 nap. Az embriók száma 12–16 között váltakozik.”

„50 nap alatt a fiatalok teljesen ki vannak fejlődve. Ilyenkor egérnagyságúak, szőreik megnőttek, szemük kinyílt. 60 nap alatt, mely időt az erszényben töltik el szopással, eredeti súlyuknak mintegy százszorosát érik el.”

A nagy oposszum (Didelphys marsupialis L.)

Nagy oposszum (Didelphys marsupialis L.).

A mucura vagy nagy oposszum Snethlage szerint a nagyobb városokban is gyakori. A parai múzeum kertjeiben is állandóan tanyázik, s ott éjjel vagy alkonyatkor sokszor láthatjuk, amint a fák tetején vagy kerítéseken sétál. A városban a mucura egyébként is közönséges.

Szaporodásának ideje, mint ezt az itteni emlősállatainkról is tudjuk, főleg az esős évszak végére, március és április hónapra esik. A fiatalok száma legfeljebb 5–6.”

A casaca (Didelphys paraguayensis Oken)

[Más néven: azarae.]

Egészen másképpen jellemzi Snethlage a kisebb termetű casacat, amelyet Ceara tartományban végzett kutatásai alkalmával ismert meg, Dél-Amerika északkeleti csücskében. Kizártnak tartja, hogy valaha is összetévesztette volna, egy pillanatra is ezt a fajt a termetes mucurának még egy fiatal, kisebb, s még oly világos példányával is, olyan nagy szerinte a színbeli, mustrázatbeli különbség, de az az eltérés is, amely a kifejezésben és tartásban megnyilvánul. „Amilyen nagynak, szinte visszataszítónak látszik a mucura, éppolyan csinos, kedves és előkelő a casaca, amely az erszényesek jellemző szagát is sokkal kisebb mértékben őrizte meg. Fejének élesen elütő sávjai, s testének feketén és sárgásfehéren barnázott mustrázata éppolyan kellemesen, mint sajátságosan hatnak. Finom, hegyes orra, fénylő fekete szemei, s jól szétálló, rózsaszínű fülei, melyeknek belső szélei csaknem összeérnek, a fejnek olyan külsőt kölcsönöznek, mely a sivatagi rókát juttatja eszünkbe.”

Azokból, amit Snethlage Cereában a casacáról hallott, arra lehet következtetni, hogy kapaszkodó farka ellenére is inkább a földön élő, mint fán lakó állat, vagy legalább is többet él a földön, mint Amazon-melléki rokona.

b) Duzzadtfarkú erszényes patkányok (Metachirus Burm.)

Erre az alnemre jellemző fajok nem viselnek elálló hátsörtéket; fejük általában sötétszínű, csak a szemük fölött van világos foltjuk. Erszényük majd hiányzik, majd jelen van. Hensel Reinhold kiváló értekezésében: „Beträge zur Kenntnis der Säugetiere Südbrasiliens” két fajt sorol ide: a quica-t, vagy chichicá-t (D. opossum Linn.), és a vastagfarkú erszényes patkányt. (D. crassicaudatus Desm.)

A vastagfarkú erszényes patkány (Didelphys crassicaudatus Desm.)

Ez a faj, melyet Hensel ismertetett és ritkább fajnak tekint, a berlini állatkertben is élt. Termetre és viselkedésében egészen elüt az előbbitől, s a többi nagyobb Didelphys fajtól is, ugyanis inkább a menyét-félékhez, különösen a görényhez hasonlít. Ugyanolyan fürge, s éppúgy harap, mint az, különösen nappal. Feltűnik alsó testének téglavörös színével, amely azonban halála után pár órával eltűnik. Hensel leírásával egybehangzó Thomas jellemzése is, melyet ez állatról ad s melyben írja, hogy az a szibériai görényhez (Putorius sibiricus) hasonlít.

c) Gyapjas erszényes patkányok (Caluromys All.)

[Más néven: Philander.]

A sárgagyapjas erszényes patkány (Didelphys philander L.)

Sárgagyapjas erszényes patkány (Didelphys philander L.).

Snethlage szerint ez a faj a városban és a környéken a leggyakoribbnak mondható. „Legalább is úgy tűnik ez nekünk, talán azért, mert gyakrabban látni nappal, mint rokonait, mint ahogy fogságban tartott állataink sem kerülik annyira a napvilágot és nem keresik a rejtekhelyeket. Dacára ennek azonban életmódjukban mégis éjjeli állatok. Kertünkben van egy sűrű, 26 m magas bambusz-liget, s ez több efajta erszényesnek szolgál állandóan tanyául. Nappal gyakran láthatni őket, amint ugyanazon a helyen gubbaszkodnak és mereven bámulnak maguk elé. Ilyenkor megesett, hogy egyeseket megöltek közülük, de a többiek azért mégsem hagyták el helyüket; sem a lárma, sem emberi lakhelyek nem zavarták meg őket. A gyönyörű mangófáknak törzsén, melyek Para fő útját, az Avenida de Nazarethet szegélyezik, alig másfél méter magasságban egy kis emlősállatot pillantottam meg, amely látszólag sem a járókelőktől, sem a minduntalan arra robogó villamos zajától nem zavartatta magát. Közelebb mentem, s egy barna chichicát ismertem fel benne, amely a fa törzsén meglapult és sajátságos sárgásbarna szemeit és igen kis, pontnagyságú pupilláját rám meresztette. Olyan közel engedett, hogy karommal majdnem elértem, de ebben a pillanatban a magasban termett és eltűnt a lombok között. Fiatalon fogságba ejtett példányok könnyen megszelídülnek, ha sokat foglalkoznak velük.”

Mozgásában, ahogy Snethlage mondja, különösen gyors; villámgyorsan suhan el előttünk. De ugyanolyan hirtelenül meg is áll, hogy aztán ismét felvegye az előbbi iramot. Ha kapaszkodik vagy fut, akkor hosszú testével a földet vagy a fatörzset éri. Nem kevésbbé fánlakó, mint többi rokonai, de táplálékszerzéskor lejön a földre, mint azok a felállított csapdák igazolják, melyekben fogva marad.

Tápláléka gyümölcsből áll, de úgy látszik, a húst sem veti meg.

d) Törpe erszényes patkányok (Marmosa Gray)

Kistermetű erszényesek; hátsó combjuk rövidebb 4 1/2 cm-nél. Erszényük nincs, farkuk nagyon hosszú, jóval hosszabb, mint a fej és törzs együttvéve.

A törpe erszényes patkány (Didelphys pusilla Desm.)

[Egyéb neve: Grymaeomys agilis Burm.]

Leírója következőképpen jellemezte ezt a fajt: „Kistermetű állat, melynek csak egyetlen példányát kaptam Guahyba szigetéről, Porto Alegre környékéről. Nagyságra, szokásaira és termetére az erdei egérrel hasonlítható össze. Egy korhadt fa kidöntésekor találtak rá és olyan fürge volt, hogy csak nehezen lehetett kézrekeríteni.”

Göldi hosszasabban foglalkozik vele. Tetszetős külsejűnek és vonzónak tartja, s megjegyzi, hogy Thomas-nak a Peramys-ra vonatkozó megállapítása, mely szerint az kevésbbé fánlakó, erre az alnemre is érvényes s ezzel kapcsolatban ennek az erszényesnek úgy a szabadban, mint fogságban eltöltött életéről a legfontosabb mozzanatokat ragadja ki.

Mindenki, aki az európai mogyorós pelét ismeri, fogalmat szerezhet a törpe erszényes patkányról is. Dacára annak, hogy e két állat oly különféle rendekbe tartozik, a hasonlóság közöttük, akár a nagyságot vagy prémjük színét, akár bizalmas viselkedését vagy mozgásait tekintjük, a lehető legfrappánsabb.

Göldi-nek gyakran hoztak a munkások ilyen állatot, amikor az erdők kiirtásával és felgyujtásával voltak elfoglalva. „Nappal ritkán látni... Ha megfogjuk, nem fejt ki ellenállást, nem is harap valami nagyon. Ha ilyenkor bekényszerítjük egy üres bambusznádba, akkor órákig is magunkkal vihetjük. Hogy a szabadban való táplálékáról meggyőződjünk, legalkalmasabb, ha a befogott állat ürülékét alaposan megvizsgáljuk. Én ilyenkor mindig ízeltlábú állatok, bogarak, legyek, lepkék kemény chitinvázmaradványait találtam meg benne.”

A hideg és nedvesség iránt, úgy látszik, érzékenyek. Estefelé egyre jobban megelevenednek, és éjjel többé-kevésbbé ébren vannak. Kétségtelen, hogy éjjeli állatok, s azért is könnyű megérteni, hogy miért találkozunk velük nappal ritkábban.

Aeneas-patkány (Didelphys murina L.)

A régebbi természetrajzi művek sokat foglalkoznak ezzel a fajjal, mely Aeneastól nyerte a nevét, aki a monda szerint öreg atyját hátán hordozta. Ez is a hátán hordja, igaz, hogy nem atyját, hanem fiataljait. S ezek a művek komikus rajzzal örökítették ennek az állatnak képét. Az anya hátán ülnek a fiatalok és farkukkal valamennyien anyjuk farkába kapaszkodnak bele, melyet az a háta fölött kinyujtva tart. Lehet, hogy adódik ilyen furcsa helyzet, de rendes körülmények között a fiatalok mégis csak anyjuk bundájába szoktak belecsimpaszkodni, vagy másutt annak testén, ahol alkalom adódik.

Megjegyezhetjük még, hogy állatunk több ízben banánszállítmány között elrejtve érkezett Angliába.

Az erszényes egér (Didelphys emiliane Thos.)

Ez a faj a következő fajrokonával együtt a legkisebb erszényeseket képviseli. Thomas Snethlage tiszteletére írta le, s így jellemzi: Sötétbarna színű, apró állatocska, világos piszkosfehér hassal, s feketén szegélyezett szemekkel. Farka másfélszer hosszabb testénél, hártyás fülei nagyok, bajuszsörtéi jól fejlettek.

A sárgafoltos erszényes egér (Didelphys beatrix Thos.)

Cearából való és ottan catita pequena néven ismeretes. Snethlage-nak ez a faj narancssárga füle tövével és hasonló színű, de gyöngébben árnyalt orrával és kezeivel tűnt fel. Állítólag a levágott s egybehordott kukoricaszárak között üti fel kedvenc tanyáját, de néha bemerészkednek a házakba is és itt a ruhában és fehérneműben nagy kárt tehetnek.

Amerikai erszényes cickányok (Peramys Less.)

Hensel ezeket írja róluk: „A Burmeister által leírt Microdelphys (=Peramys) nem olyan fajokat egyesít magában, melyeket nem jellemezhetnénk találóbban, mint az őserdők gyarmatlakói, amikor cickányoknak mondják őket. S valóban, hegyes orrukkal, rövid fülükkel, s rövid farkukkal annyira cickányszerűek, hogy az első ránézésre azokat alig lehet a Soricidáktól elválasztani. Nem ritkák, de parányi testükkel és rejtett életmódjukkal annyira eltűnnek a szemünk elől, hogy csak ritkán keríthetjük őket kézre. Szívesen élnek patakok mentén, posványos földön, s különösen arrafelé, ahol sok a banána.” S a szerző a P. sorex Hens.-ra vonatkozólag, melyet nemrégiben -írtak le, még hozzáteszi, hogy annyira cickány termetű és színű, hogy a faj illusztrálásához bízvást azokat a képeket használhatnók, melyeket Pucheran a Sorex occidentalis és aequatorialis fajokra használt. Még mozdulataik, szokásaik, járásuk és rágásuk módja is a Sorex-ére emlékeztet.

A háromcsíkos erszényes cickány (Peramys americana Müll.)

„Nem mondható oly ritkának, mint azt Burmeister gondolta, – mondja Göldi – s körülbelül hasonló helyeken él, mint a törpe erszényes patkány. Gyakran látjuk erdei utakon, vizek közelében. Teljesen a földi életmódhoz alkalmazkodott, s szervezete nem alkalmas arra, hogy fán tartózkodjék. E faj életmódját különben fogságban tartott példányok alapján is megismertem. A szabadban ugyanazzal a táplálékkal él, mellyel a törpe erszényes patkány, de meggyőződtem arról, hogy aránylag nagyobb állatokat ejt zsákmányul, mint amaz: minden tétovázás nélkül megtámad madarakat és emlősöket, akkorákat mint ő maga. Mindig öldöklő kedvében van. Vérszomja és alacsony szellemi képességei jellemzik legjobban, s ez utóbbi körülmény miatt szelidítése is háládatlan dolog. Oknélküli nyugtalankodása és örökös szabadulni vágyása, amelyben szinte féktelen, s a mellett kielégíthetetlen falánksága gyorsan felemésztik szervezetét, mely így nem menekül meg a korai haláltól.”

A catita (Peramys domestica Wagn.)

Ezzel a fajjal, mely Paraguayban és Braziliában majdnem mindenütt el van terjedve, Snethlage cearai tanulmányútja alkalmával ismerkedett meg. A cearaiak catitának mondják, mely Ipuba éppúgy, mint Serra Ipiapala fennsíkján a legközönségesebb emlősök vagy legalább is erszényes patkányok egyikének bizonyult.

A szürke catita lényegében földönlakó állat, s főleg rovarokkal él. A fogságban azonban szinte kivétel nélkül vagdalt húst, s ezenkívül banánát eszik.