7. Erszényes farkasok (Thylacinus Temm.)

Az erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus Harris)

[Más neve: Peracyon, Dasyurus cynocephalus.]

Erszényes farkas (Thylacinus cynocephalus Harris).

Erszényes farkas csontváza.

Ennek a nemzetségnek egyetlen képviselője nem hiába nyerte nevét: vad kutyához hasonlít; erre emlékeztet legalább is megnyúlt dereka, fejének alkata, az erősen kiszökellő orr, felfelé álló fülei és szemei s végül az a körülmény, hogy felfelé tartja farkát. Mindegyik felső állkapocsrészletben 4, az alsóban 3 metszőfogat visel, azonkívül alul-felül 1–1 szemfogat, összesen tehát 46 fogat. Erszénycsontjait ínporcok helyettesítik, erszénye hátrafelé nyílik.

Az erszényes farkas, mely az erszényes ördöghöz hasonlóan csak Tazmániát lakja, valamennyi erszényesek legnagyobbika. Testhossza meghaladja az 1 métert, farka 50 cm; vén hímek, farkukat is beleszámítva, állítólag elérik a 19 cm-t. A nőstény jóval kisebb és koponyájának alkotásában, valamint fogazatában jobban tér el a hímtől, mint más erszényeseknél. Rövid és laza gereznája szürkésbarna, a háton 12–14 fekete harántcsíkot visel. Hátszőrei tövükön sötétbarnák és sötét végződésük előtt sárgásbarna hasszőrei tövükön fakóbarnák és csúcsuk barnásfehér. Feje sárgásbarna, szemtájéka fehéres, elülső szemszögletét sötét folt takarja, szemeit pedig felül haránt szalag köti össze. Karmai barnák. Hátszőrei hátrafelé meghosszabbodnak és a combokon a leghosszabbak. Gereznája nem éppen finom, inkább rövid és kissé gyapjas. Csak farka tövén vannak puha szőrei, egyébként mindenütt kemény sörtéket visel. Nem válik el olyan élesen a farktól, mint azt a kutyánál látjuk, hanem a tövén meglehetősen kiszélesedik, s fokozatosan megy át a törzsbe. Arckifejezése más, mint a kutyáé, szája és nagyobb szemei tűnnek fel. Száját csodálatos nagyra tudja az erszényes farkas kitátani.

Gould a Londonban legelőször bemutatott erszényes farkasok kitünő képéhez még ezeket a megjegyzéseket fűzi: „Valamennyi idevaló emlős és valamennyi erszényes legveszedelmesebbikének mondható, és még sincs annyi ereje, hogy az embert sikeresen megtámadja. De annál nagyobb pusztítást visz véghez ennek a vidéknek az apróbb emlősei, szárnyasai és a gyarmatosok egyéb háziállatai között. Még a bárányok sincsenek biztonságban támadásai elől és nehezen védelmezhetők meg ezektől, mert ez a farkas éjjeli életmódjának megfelelően mindig éjjel intézi támadásait. Ama pusztításai miatt, melyeket mindenütt véghezvisz, a gyarmatosok előtt természetesen a legnagyobb ellenség hírében áll, s éppen azért minden kultúrált helyen már majdnem teljesen kiirtották. Tazmániában még annyi sok az őserdő és megműveletlen terület, hogy az ember üldözései elől még elég sok és biztos menedékhelyre talál. Sok időnek kell még eltelnie, míg végleg kiirtottuk ezt az állatot, mely ezeken a félreeső helyeken főleg Bennett kenguruját, az erszényes borzot, a csőrös emlőst és más kisebb emlősöket pusztítja.”

Elképzelhető tehát, hogy az erszényes farkast mily régóta irtják rendszeresen; mindennek dacára azonban az utóbbi évtizedekben ismét több erszényes farkas került az állatkereskedelembe és nem nagyon drágán került eladásra, párjáért 2000 márkát fizettek.

Frissen fogott erszényes farkasok kezdetben állítólag nagyon dacosan és makacsul viselkednek, macskaügyességgel kúsznak össze-vissza ketrecükben vagy a ház gerendáin, közben 2–3 m magasra is ugrálva. A hosszabb fogság azonban nyomot hagy rajtuk: elevenségük jóval alábbhagy és az emberrel szemben sem oly vadak már. Azonban ápolójukkal mégsem barátkoznak, csak félig-meddig ismerik meg és alig tudják másoktól megkülönböztetni.

Az erszényes farkasnak is ismerjük kihalt őseit, a Th. spelaeus Owen és major Owen nevű fajokat, melyek Ausztráliából, Új-Dél-Walesből és Queenslandból kerültek elő. De kihalt erszényes farkasok máshonnan is ismeretek. A patagóniai Santa-Cruz harmadkori rétegeiből Ameghino, a jeles argentínai palaeontológus egy más kihalt erszényest is írt le, a Hathylacinus-t vagy Prothylacinus-t, amelyet az erszényes farkas közeli rokonának tart s ez annál is fontosabb, mert ezek ősrégi formák, egyúttal a Creodontia-khoz, a mai ragadozók legrégibb őseihez vezetnek. Ilyen körülmények között tehát nemcsak az erszényes patkányok (Didelphyidae) és az újból elfedezett Caenolestes (Epanorthidae) vezetnek minket az ausztráliai erszényesvilágból egy ilyen messze eső földrészre, Dél-Amerikába, hanem a ragadozó erszényesek (Dasyuridae) is s így megerősítik azt a feltevésünket, melyhez különben a növényvilág is érdekes adatokat szolgáltat, hogy t. i. Dél-Amerikát Ausztráliával valamikor hatalmas szárazföld kötötte össze, sőt valamikor földünk egész déli féltekéjén egységes, hatalmas földszalag vonult végig.