1. Erszényes vakondokok (Notoryctes Stirl.)

Az erszényes vakondok (Notoryctes typhlops Stirl.)

Az erszényes vakondokkal egy nyomorúságos lényt kell megismernünk, amelyet szervezetének és életmódjának primitív, alacsonyrendű vonásainál fogva ugyancsak a legutolsó helyre kellene sorolnunk az erszényesek között, ha másfelől nem találkoznánk szervezetében olyan vonásokkal, amelyek egészen szélsőséges mozgásbeli és táplálékszerzéssel összefüggő alkalmazkodás mellett szólnak, s melyet Abel egyszerűen az alkalmazkodás ideális típusának aposztrofál.

Az erszényes vakondok aránylag nem régóta ismeretes. Stirling, a délausztráliai adelaidei múzeum vezetője fedezte fel 1888-ban. A bennszülöttek előtt urquamata néven ismeretes. Tudományos leírásánál és rendszertani helyének megjelölésénél bizonyos számüzetésben volt része, míg végleges helyét elnyerte. Stirling később begyüjtött példányaiból, melyeknek zsigereik is megvoltak, határozottan kitűnt, hogy a nőstény erszényes vakondok hátrafelé nyíló erszényes két csecsbimbót visel, s ezzel ennek az állatnak természetes helye és szervezete végleg tisztázva volt. Ebben legnagyobb érdemeket Gadow, a gerincesek kiváló anatómusa szerzett 1892-ben, aki a cambridgei egyetemen végezte idevágó kutatásait. Kimerítő munkájában azokat a sajátságos jellegeket is felsorolja, amelyekben az erszényes vakondok az összes többi erszényestől különbözik. Ezek között talán legérdekesebb „az erszénycsoportnak látszólagos hiánya”. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy az apró csontokat szabad szemmel alig lehet meglátni, úgyhogy azok a megfehéredett csontvázon szinte veszendőbe mennek. Ezzel szemben azonban kétségtelenül erszényes jellegek mellett szól az erszény jelenlétén kívül az alsó állkapocsnak befelé álló szögletnyúlványa.

Az erszényes vakondok nagyságáról Stirling első munkája sajátságosképpen nem közöl semmit. A táblán természetes nagyságban illusztrált állatról azonban könnyű megállapítani, hogy a 12 és fél cm hosszú.

Az erszényes vakondok leírásánál természetesen annak földalatti életmódjáról szólhatunk a legtöbbet, s itt is Stirling kutatásaira hivatkoztunk. „Orrát felül kemény szarupáncél fedi, amelyet egy barázda, egy felső és egy alsó mezőre oszt. Szemeit kívülről alig láthatjuk, bundáján ezen a helyen a legkisebb nyílást sem vesszük észre. De, ha a halántékizmot hátratóljuk, akkor észrevesszük a szemek kerek, fekete lencsealakú korongját ennek az izomnak belső felületén, mindjárt elől. Közvetlenül nyugszik a könycsont csonthártyáján ott, ahol a járomcsont felső szegélye megkezdődik. A szemen nem találhatjuk meg semmiféle látóideg nyomát, noha eltólva a szemlencsét eredeti helyéről, finom kötőszövetet lehetett látni, mely a csonthártyára ráborult.” Természetes, hogy ennek a szemnek, melyet nemcsak bőr és szőrök, hanem még izmok is takarnak, ilyen arányú visszafejlődésénél nem lehet a fényingerek felfogó képességéről szólni. Fülnyílásai határozottan vannak; 2 mm szélesek, de teljesen elrejtve bundájában, amely széleivel ezeket szinte benővi. A fül nyílása gyűrűs bőrredővel van körülvéve, amely szélével alig emelkedik ki. Külső fülről tehát itt nem beszélhetünk, igaz, hogy ilyennel a földben és a vízben élő állatoknál igen gyakran nem is találkozunk.

Farka sajátságosan kemény és merev. Többnyire bőrnemű úgy alkatában, mint tapintásában, s vége felé határozottan gyűrűs harántbarázdáival tűnik ki. Kezdetben vastag, de gombszerűen vagy tompán végződik. Felül a törzs lágy szőrözete annak közepéig folytatódik, de oldalt és alul egészen annak tövéig, majdnem egészen csupasz. Középütt kétszer megvastagszik, minek következtében itt szélesebbnek látszik, mint a tövén. Különösen az egyik példányon igen frappáns ez a megvastagodás, mondja Stirling, de a többin is megtaláljuk annak nyomát, s ez mindenesetre az állatnak földalatti, vájkáló életmódjával áll összefüggésben.

„Végtagjai rövidek és erőteljesek, szőrözete alul egészen a kezekre és lábakra is kiterjed. Elülső végtagjai ásókézben végződik, de ennek oly sajátságos alakja van, alapváza annyira ki van csavarva, hogy annak működését alig érthetjük meg, ha szerkezetét nem ismerjük. Ujjait annyira behúzza, hogy a konzervált példányon a harmadik és negyedik ujjnak két nagy, jól látható karma az ötödik, szabad szemmel kivehető ujjak tompa és széles karmának kivételével valamennyit takarja, ugyanis a negyedik ujjnak tövén túlér. Ezeken az ujjakon belül, látjuk a kéz tulajdonképpeni tenyerét, melyet barázda választ el az ujjaktól. Merev, rücskös és bőrszerű felület ez, amelyből a hüvelykujj és a második ujj karcsú karmai kilátszanak. A kéznek eme sajátságos tartásánál fogva aztán az ujjak két sorba rendeződnek, amelyeket rés választ el egymástól. A külső sorban a harmadik, negyedik és ötödik, a belsőben az első foglal helyet. A hátsó végtagjai ugyancsak rövidek és erőteljesek, talpuk kifelé van fordítva, úgyhogy az ötödik ujj előre kerül, több, széles kiduzzadó ráncot alkot, amelyek rézsútosan vonulnak a talp felé; a kéz tenyeréhez hasonlóan bőrszerűen megvastagodott s ez a megvastagodás a karmokig ér, sőt átterjed a felső felületre is. A kézcsontoknál még nehezebb a lábközép- és lábtőcsontnak helyes anatómiai értelmezése, amelyek a láb tenyerén fekszenek. A kéz ugyanis itt is annyira deformálódott s a közönséges típustól annyira elütő, hogy Stirling maga sem tud e részben végleges megállapodásra jutni.

De térjünk át az erszényes vakondoknak egyéb sajátságaira is. „Annak a három hímpéldánynak prémje ugyanis, mely alapos leírásra elég alkalmasnak bizonyult, s erre a célra jól volt konzerválva, fakósárgásnak bizonyult. Szőrei hosszúak, lágyak; határozottan fénylők és selymes tapintásúak. Helyenként aranysárga árnyalatot, egyesek szerint ezüstöset nyer”.

Az erszényes vakondok fő lakóhelyéről, a középausztráliai Idracowra-állomásról, Stirling ezeket mondja: Ezen a területen, melyet vörös föld alkot, nagyrészben síkságok és dombok váltogatják egymást, melyeken a Spinifex és az akácfa nő. A csapadék itt vajmi kevés. Érdekes, hogy valamennyi példány, amely eddig birtokomba került, bizonyos körzeten belül fordult elő, az Idracowra-állomástól négy mérföldnyire, amely a Finke folyammedrében fekszik, a homokdombok között. Azonban egy szavahihető embertől hallottam, hogy az állatot az Undoolya-állomásnál látták, közel a Mac-Donnel legelőkhöz, hogy egyiküket egy nagyobb esőzés alkalmával a Tempe Downs-ban találták megfulladva, amely állomás körülbelül 120 mérföldnyire fekszik az Alice-forrásoktól. Ezekből az adatokból meglehetős fogalmat alkothatunk magunknak mai elterjedéséről.

„Úgy látszik, az erszényes vakondoknak jellemző sajátsága, hogy állandóan túrja a földet. Bishop és Benham, akik állatunkat a szabadban figyelték meg, egybehangzóan állítják, hogy az a föld alól felbukkanva, kígyózó mozgással csúszik előre, egynéhány lábnyira s testével állandóan súrolja a földet, mialatt az a hasa alá hajtott s kifelé fordított elülső lábain pihen. Ilyen körülmények között a tovacsúszó állat sajátságosan kígyózó hármas nyomot hagy maga után. Ha befurakodik, mindig rézsútos irányban halad, s vagy csak néhány lábnyira, vagy jóval nagyobb utat tesz meg a föld alatt, de 2–3 hüvelyknél mélyebbre sohasem egy. Állandó járatot nem hágy maga után, annyira laza a homok, s így az állatna könnyen nyoma vész. Bizonyos távolságban azonban ismét felbukik, néhány lábnyira tovakígyózik és aztán ismét a homokba merül”.

Hogy ez állatoknak főeledelét rovarlárvák alkotják, már azért is valószínű, hogy az erszényes vakondokok főleg olyan helyeken, vagyis azokon a homokdombokon élnek, amelyeken egy bizonyos akácfa is tenyészik, s éppen ennek a gyökerét rágják a „Wichety”-k, amelyeket egy láb mélységben ezeken a helyeken meg is találták. S ezt végül a bennszülöttek állítása és Bishop adatai is igazolják, amelyek szerint az akácfák törzse körül csakugyan keresztül-kasul járják a földet e vakondok járatai.

Az erszényes vakondok szaporodásáról és ivadékgondozásáról Stirling nem szól semmit, s arról sem lehet szó, hogy az erszényes vakondokat elevenen hozzuk Európába. Néhány nagy múzeumnak, többek-között a berlininek is alkoholban megőrzött példányai vannak. Egy különálló példány a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében is látható.