A szálkásszőrű pókmajmok életmódja

A pókmajmok szabad életéről már a régibb utazók is, mint Humboldt, Wied herceg és Schomburgk sokat írtak. Guayanában csak a mélyebb fekvésű erdőkben fordulnak elő, legfelsőbb határ 500 m a tenger színe felett. A kopasz erdőket és magaslatokat kerülik. Rendesen 6 tagú csoportokban lehet őket látni, ritkán egyesével, vagy párosával s még ritkábbak a nagyobb csapatok. A majomtársaság csendben, nyugodtan jár élelem után, nem törődnek a veszélytelen állatokkal. Végtagjaik jelentékeny hossza elősegíti a futást és mászást. Hosszú karjukkal messzire nyúlnak és hacsak kevéssé is erőltetik meg magukat, oly gyorsan haladnak, hogy a vadásznak nincs veszteni való ideje, ha követni akarja őket. A fák sudarain ügyesen mozognak. Biztosan másznak, néha ugranak is: minden mozgásnál sajátságos módon lóbálják ide-oda végtagjaikat. Mielőtt a majom elhagyja az ágat, farkával előre megfogódzik a másik ágon. Néha az egész társaság farkán csüng. Gyakran megtörténik, hogy a csapat kényelmesen sütkérezik. Ilyenkor nyugodtan ülnek, vagy fekszenek az ágakon, fejüket hátrahajtják, kezüket hátukon összekulcsolják s az eget bámulják. Sík talajon nehezen csoszognak. Járásuk ingadozó és teljesen bizonytalan és farkuk, melyet az egyensúly fenntartása végett ide-oda mozgatnak, még ügyetlenebbekké teszi őket. Európai megfigyelők sohasem láttak pókmajmot a földön. Wied herceg azt állítja, hogy míg egészségesek, nem is jönnek le a fáról, hacsak nem ivás végett, mikor az ágról nem érik el a vizet. Szaporodásuk valószínűleg nincs évszakhoz kötve. Schomburgk azt állítja, hogy bármikor találkozott egy csapattal, mindig voltak köztük egészen fiatalok is, melyeket anyjuk inkább karjukon, mint hátukon hordtak.

Az igénytelen pókmajmok megelégednek a levelekkel és gyümölcsökkel, ezért senkinek sem okoznak kárt a gazdag őserdőkben. Mindamellett buzgón vadásszák őket. A portugálok bundájukat, az indiánok húsukat kívánják meg. Egyes indiántörzsek minden más vad húsánál jobban szeretik a pókmajom-pecsenyét. Hangjuk a bőgőmajmok ordításával összehasonlítva jelentéktelen ugyan, de azért még mindig elég erős és messziről elárulja őket. Mikor az erdő jámbor fiai legnagyobb ellenségüket megpillantják, gyorsan menekülnek, hosszú végtagjaikat, elsősorban farkukat előrevetik, megkapaszkodnak és felhúzódzkodnak. A bátrabbak megkísérelik, hogy arcfintorításokkal és hangos ordítással elijesszék az embert. Állítólag elő szokott fordulni, hogy mikor a társaság tagjaiból egynéhány lövéstől találva kimúlt, akkor a többi meg sem kísérli a menekülést, hanem mintegy eszméletlenül megadják magukat sorsuknak. A golyótól talált majmok vizelnek és pépes ürüléküket hullatják. Súlyos sebbel is sokáig függenek az ágon, míg végre a halál elernyeszti az izmokat s földre zuhannak.

Kappler szerint a koata nem a partvidéken, hanem a magasabb helyeken fordul elő. Legérzékenyebb a fark vége, mellyel egyes dolgokat megfog és magához húz és amely sokszor helyettesíti a kezet. Mászás közben a fark vége támasz is, meg kapaszkodásra is szolgál. Mászás közben sokszor nem tudjuk a farkat és lábat egymástól megkülönböztetni. Nagyon megszelidülnek, de távolról sem olyan élénkek és bohókásak, mint a csuklyásmajmok. Pusztán növényekkel élnek, szeretik a rügyeket, de rovarokat nem esznek. A koatát a tetvek nagyon megkínozzák, fogságban pedig még a bolhák is, mert sokat tartózkodik a földön. Az indiánok nyíllal vadásszák, a nyilat urari-nevű méreggel kenik be, mert attól az izmok ellankadnak és a majom sebesülése után rövidesen leesik.

Aki csak egyszer is tartott pókmajmot és megismerte nyájas jóindulatát, az meg is kedvelte, annak ellenére, hogy külsejük nem valami megnyerő és hogy végtagjaik olyanok, mintha kificamodtak volna. Kár, hogy állatkertjeinkben még mindig csak ritkán láthatók. Igaz, hogy minden évben átkerül hozzánk néhány példány, de éghajlatunk rendesen hamar végez velük, még ha leggondosabb ápolásban és gondozásban részesülnek is. Ezért a szerzőnek csak kevés alkalma volt megfigyelésükre. Schmidt a következőket írja róluk: „Pihenéskor a pókmajmok alfelükön ülnek, térdeiket felhúzzák és mellüket nekik támasztják; fejüket néha mélyen lehorgasztják annyira, hogy arcuk egészen a földre néz és válluk van legmagasabban. Farkukat lábuk köré kulcsolják, könyökük majdnem a földet éri, alsó karjukat pedig hanyagul keresztbe vetik. A földön való járásuk csak kivételesen nyugodt; első pillantásra látjuk, hogy ez nem felel meg a lényüknek, ezért csak rövidebb távolságokat szoktak járva megtenni. Rendesen négykézláb járnak, de nem tenyerükkel érintik a földet, hanem a kéz külső, vagy felső felével. Néha előfordul, hogy ingerült, élénk hangulatban egészen tűrhetően járnak felegyenesedve is. Ilyenkor hátukat homorítják, hasukat kieresztik és farkukat S-alakban magasra emelik. Ritkán fordul elő, hogy farkuknak lefelé bekunkorított végével támaszkodnak. Néha azt is megteszik, hogy az ilyen járásnál karjaikat fejük felett keresztbevetik, vagy, hogy felső karjukat vízszintesen tartják, végül, hogy derékszögben felemelik alsó karjukat és kezüket kissé behajlítják. Kiegyenesedett helyzetben szívesen támaszkodnak a napsütötte fákhoz. Mikor téli időben néha fűtött szobába a kályha közelébe vittük őket, akkor karjukat függőlegesen felfelé nyujtották és hasukat annyira előretolták, hogy a has és mell vonala félkört adott. Ha kezüknél, vagy farkuknál fogva vezetik őket, szívesen járnak kiegyenesedve, nevezetesen, mikor ápolójuk szabadra viszi őket. Nyári ketrecükben a ferdén beállított fatörzsre hátsó lábaikon gyakran felfutnak, de a rács felső részét, amikor már elérik, farkukkal fogják meg.

Mászásuk természetüknek megfelelő s ebben a sík talajon való gyámoltalan csoszogással szemben bámulatot keltő élénkséget, hajlékonyságot és biztonságot mutatnak. Rendesen a ketrectetejét alkotó rácson kapaszkodnak egy ideig ide-oda. Ennél a mozgásnál kezüket horogszerűen akasztják a rudakra, ujjaikat nem zárják össze és hol mind a négy végtagjukat foglalkoztatják, hol meg csak a kezeket. De a fark mindig tevékeny részt vesz, mintha ötödik kéz volna s nemcsak a test súlyát tartja, hanem a továbbhaladásban is segítségükre van. A fark mindig önállóan és biztosan vesz részt a helyváltoztatásban. Működését sohasem ellenőrzik tekintetükkel és mindig arra törekszenek, hogy biztos támpontot találjanak, mintha a karok és a lábak nem volnának elég megbízhatók. Mindig csak egy menettel kulcsolják át azt a tárgyat, melyhez kapaszkodnak s mindig csak a fark hegyével, de igen szorosan. Az átkulcsolás csavarmenetszerű, a farkhegye sohasem fekszik rá az átkulcsoláshoz szükséges részre, hanem mellé kerül. Amikor a fark egyedül tartja a testet, akkor a rács rúdjából kettőre van szükség: egyiken átveti, de csak a következő rudat kulcsolja át a fark végével, hogy a tartás biztosabb legyen. Így válik lehetségessé, hogy bármely pillanatban fejjel lefelé függhet. Látszólag ezt a helyzetet kedvelik legjobban, mert az ismerősöket is ilyen helyzetben szokta üdvözölni. Ilyenkor a majom az érkező felé fordítja arcát, végtagjait kinyujtja és lefelé lógatja, úgyhogy a fej ezek közé kerül s azután egyik lábát az érkező felé nyujtja.

A szabadonálló nagy ketrecben megteszik olykor a mi foglyaink, hogy farkukra függeszkedve hirtelen lendülettel a rácsnak egy távolabbi rúdjára vetik át magukat; ilyenkor farkukat kioldják és kézzel kapaszkodnak. Télen, amikor nem vihettük őket szabad levegőre, ujjnyi vastag, kb. 1 méter hosszú botot adtunk nekik; játékszerül; evvel a legkómikusabb mutatványokat végezték. Kedvelt játék volt a következő: a majom függőleges helyzetben a földre támasztva tartotta a botot s így mászott fel rá. Mikor a bot felső végére ért, azonnal elkapta farkával a rács legfelső rúdját és a bottal játszva jókedvűen himbálódzott. A fark éppen úgy szolgál fogásra mint mozgási szervül. A kezek a hiányzó hüvelykujj miatt nem alkalmasak a táplálék megfogására. Igaz, hogy sok mindent visz kézzel a majom a szájához, de szívesebben felveszi táplálékát ajkával a földről, ha teheti. A ketrecen kívül fekvő tárgyakat ajkával nem tudja könnyen elérni, ezért ilyenkor kézzel nyúl utánuk. Ha a kar nem elég hosszú, akkor megfordul és lábát nyujtja ki, ha az sem elég hosszú, akkor farkával kísérletezik. Ezt figyelhettük meg, mikor nyáron arra iparkodtak, hogy a ketrec közelében levő fák ágait elérjék, hogy behúzzák és összerágják azokat. Végül már csak a farkukat nyujtották a lomb után és mindjárt észrevették, ha eső után az ágak nehezebbek voltak és lejjebb értek, miáltal egy-egy lombot ismét elértek. A ketrec előtt álló emberek után is gyakran kinyujtják farkukat. Játékszereiket is sokszor farkukkal hordozzák. Egyik még a számára elkészített és szélesebb végén felnyitott tojást is farkával ragadta meg, azután a legnagyobb ügyességgel vitte a magasba, ahol kedélyesen kiszürcsölgette tartalmát.” Schmidt 3 és fél évig tudott egy ilyen majmot életben tartani.

K. von den Steinen utazásai alkalmával többször vitt magával koatá-t és megfigyelte, hogy éppen úgy iszik, mint a gibbon: tenyerükkel merítik a vizet. Egyszer meglátogatott egy szigeten levő indiántelepet, erről a következőket írja: „A koata növekvő felháborodással figyeli az érkező idegent. Hirtelen lendülettel a ház ormán terem, ott felegyenesedik és farkát, feje magasságában, kérdőjel alakjában tartja; hatalmas fütykös lóg a nyakán, ezt egyik kezében tartja, a másikkal pedig heves integetések, morgások és gyors fogvicsorgatások között, sőt fenyegető ordítással és krákogással tiltakozik az idegen látogatása ellen.” Ezt a koátát megvásárolta, Yurunának nevezte és sok más állattal együtt elvitte a folyamon rendezett távoli expedícióra. Steinen így folytatja leírását: „Az én Yurunám a botbüntetés mérsékelt alkalmazása mellett kissé türelmesebb lett. Mellettem áll a dereglye széléhez kötve, farkával megfogódzva és – evez. Négyóráig is forgatja a levegőben mindkét kezét egyszerre: a képzelt evezőt melléhez húzza és ismét eltolja. Ha megzavarom, csodálkozva vigyorog rám öreg fehér arcával, egy ugrással a másik oldalon terem és újra kezdi a tevékenységét.” Yuruna végül fel tudta oldani kötelékének csomóját és elillant.

Egy angol hajó parancsnokának is volt pókmajma, mely Sally névre hallgatott. Gazdája igen bájosan írja le ennek a majomnak a viselkedését. Mikor Sally mellette ült, rendesen átkulcsolta hosszú farkával gazdája térdét, kezét vagy nyakát. Csak egyszer marta meg urát, még pedig jellemző módon, mikor egyszer elszökött és idegenek erősen sarokbaszorították. Általában jóindulatú volt és ha megbüntette, akkor sem tartott haragot. „A fedélzeten nem kötöttem meg”, írja a hajó parancsnoka, „szabadon járt-kelt. Ha kedve tartotta, vígan és csintalanul táncolt a hajóköteleken, úgyhogy nézői alig tudták megkülönböztetni lábait a farkától. Amíg ez a szeszélyes játék tartott, olykor-olykor megállt, barátságos fejbólintással nézett közönségére, orrát fintorította és rövid, lágy hangokat adott. Rendesen napnyugta felé volt a legélénkebb. Különös kedvtelése volt, ha a vitorlakötélzet közé mászhatott. Amikor itt vízszintes kötelet, vagy vékony rudat talált, akkor farka végével rácsimpaszkodott, lassan ide-oda himbálódzott és egyik karjával a másikat simogatta, a kézcsuklójától a könyökig. Farkával mindig át kell valamit kulcsolni és ha csak lehet, egy lépést sem tesz anélkül, hogy farkával ne biztosítaná mozgását... Gazdájával közösen étkezett; igen illedelmesen viselkedett, nem is evett előbb, míg engedélyt nem kapott.

„Belize-ben megengedte gazdája, hogy a városban néhány napig tetszése szerint csavaroghasson. Mikor a hajóskapitány egy reggelen az utcán haladt, hirtelen valami tompa hangot hallott felülről; a hangot ismerte, majmának hangja volt. Feltekintett s egy erkélyen látta Sally-t; a majom dorombolva fejezte ki a viszontlátás felett érzett örömét.”

Egyszer leitatták a majmot; amilyen szófogadó volt máskor, annyira nem törődött mámorában gazdája hívásával. „Éjjel nagyon beteg lett Sally és másnap erőt vett rajta a mámor undora. Annyira megcsömörlött ez a jó állat a pálinkától, hogy többé sem az ízét, sem a szagát nem bírta el. Még a befőzött cseresznyét – ami előbb inyencétele volt – sem vette ki a folyadékából. A hideget Sally igen jól bírta, de a neufundlandi jeges partokon elegendő meleg ruhát kapott és szalmával jól kipárnázott ólján kívül, még két fiatal neufundlandi kutya is gondoskodott melegen való tartásáról. Odabújt a kutyákhoz, mindkettőt barátságosan átölelte, farkát teste köré tekerte s így jól érezte magát. Minden állathoz jó szívvel volt, különösen a kicsikhez és a fiatalokhoz, de kiváltságos kedvence a két kutya volt. Annyira vonzódott hozzájuk, hogy még féltékeny is volt. Ha valaki közelükben ment el, kiugrott kunyhójából, karjait a jövevény felé terjesztette ki és olyan arcot vágott, mintha rendre akarná utasítani.”

Állatkertjeinkben csak kis szerepet játszanak a pókmajmok, mert sajnos, nem tarthatók soká. Nagy feltünést keltett, mikor 1904-ben a boroszlói állatkertnek egy nagy pókmajmán szerencsés hályogműtétet hajtottak végre és a beteg később pápaszemmel járt-kelt ketrecében.