1. Ormányos erszényesek (Tarsipes Gerv. & Verr.)

Az ormányos erszényes (Tarsipes rostratus Gerv. & Verr.)

Ormányos erszényes (Tarsipes rostratus Gerv. et Verr.).

Állatunk a mézet szívja és a mellett rovarakat is eszik, s mindennek megfelelően hosszú, megnyúlt orra és messze kiölthető féregalakú nyelve van. Zápfogai egészen aprók és csenevészek, de visszafejlődtek karmai is, azoktól eltekintve, melyeket hátsó lábának a hüvelykujja következő két összenőtt ujján hord.

Szőrözete rövid, kemény és durva. Felül szürke. Hátán három fekete vagy barna hosszanti sáv vonul végig, oldalt halvány rozsdabarna, alul sárgásfehér. Végtagjai szürkék, keze és feje fehéres. Vakbele hiányzik s ez a sajátságos életmóddal függ össze.

Thomas az ormányos erszényes alapos és szigorúan tudományos leírása kapcsán feltűnő hasonlóságot talál közötte és a sokfogú erszényesekhez tartozó erszényes hangyász között, de megállapítja, hogy ez utóbbi az ősi, primitív jellegeket szinte változatlanul megtartotta, míg az ormányos erszényes, noha ugyanilyeneket meg is őrzött, szemmel láthatólag mégis messzire eltávolodott a kúszóerszényesek és saját őseitől. S ezt a nagy eltérést főleg az ízlő- és táplálkozó-szervek nagy specializálódása és fogazatának visszafejlődése okozta, ami összefüggésben van mézszívó életmódjával, s azzal a körülménnyel is, hogy többé-kevésbbé rovarevő.

A nyulánk, 16 cm hosszú állat, melynek hosszából 9 cm jut gyéren szőrös, kapaszkodó farkára, Ausztrália nyugati részeit lakja. Sir Georg Grey írja róla: Egy darabig két példánya volt ennek a fajnak birtokunkban. Az első, melyet hazaküldtünk, attól félek, hogy éhenhalt, mert nekem azt mondták, hogy gyökereket és diót eszik, de én rájöttem, hogy ez tévedés, mert ezek állatevők, lepkéket és legyeket esznek, a legutolsó legalább is ezt bizonyította. A lepkéket és hasonló rovarukat ez szárnyuknál fogva tartotta kezében. Testüket megette, s a szárnyukat eldobálta. Nappal összegömbölyödve aludt, de éjjel nagyon eleven volt és a faágakon mászkált. Örömest lógott, farkával egy kis ágon megkapaszkodva, s innen hirtelen másikra ugrott át.

Hogy mennyire szereti állatunk a nyalánkságokat, arra vonatkozólag Gilbert még ezeket írja: „Ha ujjunkat cukorral kissé megnedvesítjük, akkor ezzel ketrecében mindenüvé elcsalogatjuk, közben meggyőződve arról, hogy mily csodálatosan messze, néha egy hüvelyknyire is kiöltheti rugalmas nyelvét, melynek szélei a fogakhoz közel, kissé fűrészelt.” Az állatnak alvó helyzetéről pedig megfigyelőnk ezeket írja: „Ha alszik, akkor hátuljára támaszkodik, hosszú ormányát elülső lábai közé szorítja, a farkát a kettő közé és aztán fején keresztül a hátára hajtja.”

1906-ban Thomas a Proc- Zool. Soc-ban a nyugatausztráliai emlősökről írt munkájában Shortridge gyüjtő nyomán még azzal az érdekes adattal gazdagítja ismereteinket, hogy a nedves helyeken a „ti”-fák ágai között hasonló kis fészket rak, mint a mogyoróegér.