8. Kuszkuszok (Phalanger Storr)

Fogazatuk (3. 1. 3+4. - 2. 0. 3+4) teljesen egybevág a gyűrűs falangerek fogazatával. Míg azonban emezeknél a 3 hézagfog, vagyis előzápfog nagysága és helyzetre változó, addig a kuszkuszok utolsó előzápfoga nagy és széles, rézsutosan álló, erősen metsző élekkel; az igazi zápfogak 4 gumója pedig, mely a gyűrűs falangereknél egymástól el van választva, a kuszkuszoknál párosával harántlécekké olvadnak össze.

A kapaszkodó fark végén nemcsak alul, hanem felül is csupasz, síma vagy bibircses, durván ráncolt. Az elülső lábon nem látjuk az ujjaknak a gyűrűs falangerekre emlékeztető elkülönülését, hasonló alkatú ujjakkal inkább az erszényes patkányoknál találkozunk. A kuszkuszok esetlen, zömök, macskanagyságú, rövidlábú állatok, középhosszú vagy rövid fülekkel, merőlegesen álló pupillákkal (s ez az arckifejezés rendkívül befolyásolja) s sűrű, többé-kevésbbé gyapjas szőrözettel. Queensland északi részétől az ausztro-maláji régión Celebeszig terjednek el, s ahogy szemük is igazolja, szigorúan éjjeli állatok.

A foltos kuszkusz (Phalanger maculatus E. Geoffr.)

[Más neve: undicaudatus Gould, brevicaudatus Gray.]

Foltos kuszkusz (Phalanger maculatus E. Geoffr.).

A foltos kuszkusz, vagy wangál, ahogy Aru bennszülöttei hívják, a csoport egyik legszebb faja, amely felnőtt korában 1 m 10 cm hosszúságot ér el, s ebből 48 cm a farkra esik. Testét sűrű, gyapjas, selymes tapintású bunda fedi, melynek színe nagyon változó. Bundája felül rendes körülmények között fehér, sárga vagy szürke árnyalatú, s ezt nagy, szabálytalan, égő rozsdavörös, sötétbarna vagy fekete foltok tarkítják, s ezek a végtagok külső felületén elmosódnak. Hasoldala szinte foltnélküli, tiszta fehér, lábai rozsdavörösek, arca és homloka vén példányokon élénksárga, fiatalabbakon rozsdasárga, fülei fehérek, csupasz végződésük vörös; fehér farkuk csak kivételesen foltos, s ha ilyen színű példányok vannak, akkor azok a fiatalokon világosabbak, a szopósoknál szürkék.

A foltos kuszkusz nem valamennyi szigeten honos Celebesztől Új-Guineáig és Ausztrália északi részéig. Legnyugatibb elterjedési pontja ugyanis eddig ismereteink szerint a Saleyer-szigetek, Celebesztől délre. A Molukkákon hiányzik, kivéve a legdélibb Cerám szigetén, e helyett azonban a Szunda-szigetek egynémelyikén, Floresben és Timorban megjelenik, de ugyancsak Aru és Key szigetén is, Új-guineában több válfajt alkot, innen átterjed délre Ausztrália szomszédos tartományaiba, északi Queenslandba, keletre pedig az Admirális-szigetekig.

Erre az állatra vonatkozó első tudósításokat Valentyn-nak köszönhetjük. Ő beszéli, hogy Amboina szigetén a menyétek között a kuszkuszok mint a malájok azt nevezik, a legkülönösebbek. „A nagyobb fajok igen mérges természetűek és veszedelmesek, mert ha a fákon ülnek, s valaki farkukba megkapaszkodik, az illetők képesek felemelni, s aztán leejtik. Éles karmaikkal, s alul csupasz tenyerükkel, mely gyermekkézhez hasonlít, majmok módjára kitünően védekeznek, fogaikat azonban ilyenkor nem használják, habár e téren jól fel vannak fegyverezve. Farkuk vége csupasz és bekunkorodik, ezzel kapaszkodnak meg gyakran az ágakon, úgyhogy csak üggyel-bajjal lehet őket azoktól megszabadítani. Az erdőkben fákon élnek, s a magvas terméseket kedvelik. Ceram és Buru szigetén gyakoribbak, mint Amboinában. Hátsó lábuk között erszényt hordanak, amelyben 2–4 kölyköt rejtegetnek, amelyek olyan görcsösen szívják magukat anyjuk csecsbimbójába, hogy mindig vérzést okoz, ha eltávolítjuk őket. Majdnem valamennyi nősténynél találunk kölyköket; úgy látszik, mindig terhesek.”

Quoy és Gaimard megjegyzik, hogy úgy tűnik, mintha a foltos kuszkusz Amerika lajhár-féléit képviselné hazájában. Az erdőségekben valamennyi fajuk fűszeres gyümölcsökkel táplálkozik, a fogságban pedig növényi táplálék híján beérik a nyers hússal. A ketrecben lomhák, csöndesek, álmosak és mogorvák, mohón esznek és sokat isznak. Fajrokonaikkal nehezen férnek meg.

A Vilmos császár-földön élő kisebb kuszkuszról (Ph. orientalis Pall.), melynek bundája felül barna, világosbarna hátcsíkokkal, s a hastájéka felé fokozatosan a szürke árnylatba csap át, Hagen a pápuákról szóló megfigyeléseiben ezeket közli: „Ezeknek az állatoknak sajátságos, átható szaguk van, amely sokszor oly erős, hogy az erdőben rejtekhelyüket elárulja. Erdőirtáskor néger munkásaink gyakran összefogják őket. A fogságban unalmas, mogorva és harapós fickók maradnak, amelyeket csakhamar meg lehet unni. Egy nagy vén hím – szép hófehér volt a színe –, melyet egyideig fogságban tartottam, különös előszeretettel ette a savanyú citromot. Bundájából – s különösen a kisebbik, barna fajt használják fel erre a célra – a pápuák legvénebb aggastyánjai és azok, akik megkopaszodtak, parókát készítenek.”

Forbes a Molukkák csíkos kuszkuszáról (Ph. orientalis Pall.) azt mondja, hogy nagyszámmal fordul elő; májusban valamennyi nősténynek erszényében egy-egy kölyköt talált. Ezek között az egyik igen apró jószág volt, kb. 5 cm hosszú, az erszényben el volt rejtve s anyja csecsbimbójára szájával odatapadt, amely közben kerek nyílássá változott.

A többi kuszkusz-fajta leírására nem terjeszkedhetünk itt ki, csak annyit jegyzünk meg róluk, hogy fajszámuk egyre szaporodik, s hogy két alnemüket lehet megkülönböztetni a szerint, amint fülük belül sűrűn szőrős (Eucuscus) vagy pedig általában csupasz (Phalanger). Valószínűleg azonban ezek mellett egy harmadik újguineai csoportot is kell megkülönböztetnünk, melynek hosszú, selymes szőrözete van.