7. Gyűrűsfarkú falangerek (Pseudochirus Ogilb.)

A repülő vitorlanélküli, s külsejében általában nagyon elütő, de fogazatra nézve az óriási repülő erszényesekkel rokon gyűrűs falangereknek, melyek párhuzamos csoportot alkotnak amazokkal, a népszerű természetrajzban csak újabban jutott hely, noha már 1773-ban fedezte fel azokat Cook. Egész sereg fajuk van Ausztráliában és Új-Guineában elterjedve, s úgy testalkatukban, mint életmódjukban sok sajátosságot rejtegetnek. Legelőször is elülső végtagjuk forgó kezével tűnnek ki, vagyis azzal a sajátságukkal, hogy hüvelykujjukat és mutatóujjukat a többi ujjukkal szembe tudják állítani, opponálni, mint azt az erszényes medvénél (Phäscolarctus) is láthatjuk. Ez a sajátosság, amely a kéznek forgószerű alkatot kölcsönöz, az emlősállatoknál egyébként nem fordul elő, a kéznek hasonló alkatával csak a reptiliáknál, mégpedig a kaméleonnál találkozunk. Azonkívül a gyűrűs falangereket középhosszú vagy rövid kezek, füleik is jellemzik, továbbá hosszú fogófarkuk, mely fokozatosan vékonyodva, végefelé röviden szőrös és hegyén alul csupasz. A zápfogak bonyolult alkatában, mely sarlóalakú zománcredőikben nyilvánul meg, kétségtelenül az óriás repülőerszényessel való közeli rokonságot árulják el, ugyanakkor azonban azt is, hogy a többi falangerektől élesen különböznek és hogy az erszényes medvéhez ismét határozottan közelednek. Csakis Londonba kerültek ezek az állatok elevenen, de nem maradtak meg sokáig fogságban.

A prémkereskedelemben a gyűrűsfarkú falangerek újabban, mint „gyűrűsfarkú oposszumok” jutottak bizonyos jelentőségre, habár sohasem akkorára, mint az „ausztráliai oposszum” vagy a rókakuzu. Brasz szerint évenként legfeljebb 40.000 darab kerül a kereskedelembe.

Thomas a forgó kezű falangerek 10 faját, melyek közben 13-ra gyarapodtak, három csoportra osztja: az egyik kizárólag Ausztráliában és Tazmániában, a másik Új-Guineában s végül a harmadik Ausztrália északi részén és Új-Guinea déli felében él. Valamennyi idetartozó fajnak, melynek testhossza a farkot is beleszámítva, pontos méretek szerint, 46–73 cm között ingadozik, bizonyos szűk elterjedési körét állapítja meg, s ez alól csak egy tesz kivételt, a gyapjas falanger, melyet az alábbiakban ismertetünk.

A gyapjas falanger (Pseudochirus peregrinus Bodd.)

[Más neve Phalangista lanuginosa.]

Gyapjas falanger (Pseudochirus peregrinus Bodd.).

Hazája Queensland, Új-Dél-Wales, Victoria és Ausztrália déli része. Meglehetős rövid szőrözetének alapszínezete, mely szürkés és vörhenyes tónusokból tevődik össze, rendkívül változik a szerint, hogy melyik szín lép előtérbe. Arca szürkés, vagy vöröses, és szemei körül gyakran határozottan vörös, ellentétben a szemek közötti vonallal. Aránylag nagy fülei belül szinte csupaszok, kívül szőrösek, rendesen szürkék, tövükön a fülcimpánál fehér folttal, de sokszor sötétvörösek, s ugyanilyen színű lehet a test hasoldala is, vagy pedig torka, melle és hasa piszkos szürkésfehér, elülső és hátsó lábai kívül vörösek, belső oldalukon fehérek. Ez a változó színezet mely nem egy erszényesre jellemző, az eleven állaton legalább is nagyon megnehezíti a faji jellegek felismerését.

A közönséges gyapjas falangerről Gould-nak az a megjegyezni valója, hogy akkor, mikor Ausztráliában járt az Angophora- és almafákkal benőtt síkságon, a felső Hunter-folyó mellékén nagyon közönséges volt, különösen pedig a Dartbrook-kerületben. Alig félakkora, mint a róka-kuzu, mondja Lydekker, azonban sehol sem oly gyakori, mint ez és csak ritkán találkozunk vele az Eucalyptus-ersőségekben, azonban sokkal inkább a teafa-ligetekben (Melaleuca), ahol kisebb csapatokban él és olyan fészket épít, mint a mi mókusunk. Noha egyszerre csak egyet kölykezik, mégis egyesek azt állítják, hogy esetleg három kölyköt is lehet találni anyjuk erszényében. Húsának kevésbbé átható a szaga, mint a rókakuzué és azért is sokkal ízletesebb. Adelaideból évenként állítólag 2–3000 darab bőrük kerül Londonba.

A gyűrűs falanger (Pseudochirus occidentalis Thos.)

A közönséges falangerek (Ps. peregrimus Bodd.) két földrajzi alakja van; a nyugatausztráliai gyűrűs falanger (Ps. occidentalis), amely Perth, Swan-River és a King-Georg-Sund környékéről ismeretes és ezt Thomas csak 1888-ban állította fel első erszényes-katalógusában, azután pedig a tazmániai falanger (Ps. cooki Desm.) s ezt Cook harmadik útja alkalmával, 1784-ben fedezte fel.

Gould az elsőt nevezi Phalangista cooki-nak, s azt írja róla, „Cook falangere szigoruan éjjeli állat, nappal nagyobb fák lyukaiban és odvaiban alszik és estefelé, alkonyatkor hagyja el rejtekét. Ilyenkor aztán néha lejön a földre is, de gyakrabban kúszik a fiatal fákon, hogy az Eucalyptus-ok virágait és fiatal rügyeit lakmározza. Húsa gyönge, leveses, és ízletes; a bennszülöttek nem győzik eléggé dícsérni.” A másik fajról pedig ezt jegyzi meg: „Úgy találtam, hogy ez az állat Vandiemen-földnek azokat a homokos vidékeit keresi fel különös előszeretettel, amelyeken csak szórványosan fordulnak elő az Eucalyptus-ok, mint pl. a Derwent-folyó szigetei és ennek északi folyásán elterülő síkságon. Ezzel szemben nem találta meg átellenes patakok sűrű és nyirkos ligeteiben.”

Gunn adatai szerint állatunk Launcestonig mindenütt közönséges s ott gyűrűsfarkú oposszumnak hívják. Valamennyi ilyen oposszum félhomályban előbujik rejtekéből, „s ilyenkor, napnyugta előtt 1–2 órával megfigyelhetjük őket, amint a különböző Eucalyptus-ok leveleit rágcsálják. Falvakhoz közel eső gyümölcsösökben ez az oposszum néha nagy károkat okoz azzal, hogy minden levelet és fiatal hajtást megeszik”.