1. Erszényes medvék (Phascolarctus Blainv.)

Az erszényes medve vagy koála (Phascolarctus Goldfuss)

Koála (Phascolarctus cinereus Goldf.).

Nemzetségének egyetlen képviselője. Farkatlan törzse zömök, feje vaskos, arcorra rendkívül megrövidült, szája pofazacskókat hord, fülei nagyok és bozontosan szőrösek, az elülső és hátsó végtagok öt ujjat viselnek s valóságos forgólábak. Az elülső végtagokon a két belső ujj a többi hárommal szembehelyezhető, a hátsó lábak hüvelykujja erős, de karmokat nem visel; a mellett opponálható. A többi ujjak nagyságra elütők, és éles, hosszú és görbe karmokkal vannak ellátva, miáltal kapaszkodásra különösen alkalmasak.

Fogazatukban feltűnnek a nem egyforma felső metszőfogak, melyek közül az első legnagyobb és legerősebb, továbbá a kis szemfogak és több csúcsú őrlőfogak. Az előbbiekből a felső állkapocs 3-at, az alsó 1-et visel, míg a hézagfogak egyesével vannak mindegyik állkapcson elhelyezve. Azonkívül 4 zápfogat találunk mindegyik állkapocsban kétoldalt; szemfogakat csak a felső állkapocs visel.

Az „erszényes medve” elnevezéssel csakugyan jellemeztük ezt az állatot, mert ennek úgy az alakjában, mint járásában sok a fiatal medvére emlékeztető vonás. Hossza 60 cm, vállmagassága ennek körülbelül a dele. Érdekes összbenyomást kelt ez az állat vastag fejével, feltűnő durván szőrös, pamacsos és szétálló füleivel, kis szemeivel és széles, tompa orrával. Szőrözete igen hosszú, sűrű, szinte bolyhos, gubancos, a mellett azonban mégis lágy, finom és gyapjas; arca az orrsövény hosszában és az orrtól a szemekig majdnem csupasz, a fölek kívül és belül sűrűn szőrözöttek, mint a test többi része is, háta vöröses hamuszürke, hasoldala sárgásfehér, a fülek kívül feketésszürkék.

Az erszényes medve hazája Ausztrália keleti része Queenslandtól Viktoriáig. Párosával mozog tova a legmagasabb fákon oly lassan, hogy e miatt ausztráliai lajhárnak is nevezik, s amit fürgeségével elmulaszt, azt másfelől azzal pótol, hogy hihetetlen biztonsággal és megfontolással kúszik, s ez teszi lehetővé számára, hogy a legmagasabb ágakat is elérje. Csak nagyritkán hagyja el a fák koronáit, akkor, ha nincs mit legelnie. Ilyenkor lejön a földre, itt cammog tovább, lehetőleg még lassabban, lomhábban és esetlenebbül, mint az ágakon, míg egy jobb, alkalmasabb fára nem talál, amely neki több táplálékot igér. Félig éjjeli állat, legalább is a nap legnagyobb részét és legmelegebb óráit átalussza, mélyen elrejtőzve az Eucalyptus-ok koronáin, ahol annyira szívesen tartózkodik. Estefelé lát hozzá az evéshez. A legnagyobb nyugalommal és az ősvadon többi lakóitól nem háborgatva kényelmesen eszi a fiatal leveleket és a fák rügyeit, úgyhogy elülső lábaival jól megfogja és metszőfogaival leharapja azokat. Alkonyatkor időnként a földre is lejön és gyökerek után keresgél. Egész lényében és szokásaiban többé-kevésbbé érzéketlennek bizonyul. Mindenütt rendkívül kedélyes és békéstermészetű állatnak ismerik, amelyet nem egykönnyen lehet felingerelni, és amely a csöndbe jár a maga útján. Csak hébe-korba hallatja tompa hangját, mely csak akkor megy át ugatásba és éles ordításba, ha nagyon éhes és ha makacsul üldözik. Ha különös mértékben feldühödik, megesik, hogy fenyegető mozdulatokat tesz. De ezt sem kell oly komolyan venni, mert még ilyenkor sem gondol arra, hogy harapjon vagy karmoljon. Minthogy annyira érzéketlen, minden nehézség nélkül megfoghatjuk, és ilyenkor nyugodtan törődik bele sorsába, s ezzel együtt a fogságba. Itt nemcsak hamarosan megszelídül, hanem feltűnő gyorsan tanulja megismerni ápolóját, sőt bizonyos mértékben ragaszkodik is hozzá. A táplálékot kezeivel teszi a szájához, s ilyenkor leül, míg rendes körülmények között olyan helyzetben ül, mint a kutya.

Ausztrália sok egyéb nagyobb emlőséhez hasonlóan ez az állat is egyre jobban megritkul, míg végre egészen kivész, mondja Gould. Az ausztráliai állatvilág régi klasszikus írója tehát már egy félszázaddal ezelőtt is sejtette, amit most Klaatsch és Hartmeyer igazoltak: az erszényes emlősvilág, s éppen legérdekesebb képviselőinek elkerülhetetlen pusztulását.