3. Gyapjasmajmok (Lagothrix E. Geoffr.)

A gyapjas majmok hüvelykujja még erősebb, a kéz ujjain a körmök laposabbak, az első végtagok rövidebbek, a fogódzó fark is kevésbbé tökéletes. Fő ismertetőjelük a sűrű, gyapjas bunda, mely különösen a felső részen szorosan zárt. Már ezért is nehezebbeknek és erősebbeknek látszanak, mint az igazi pókmajmok; valóban úgy is van. Alsó állkapcsuk a bőgőmajmok felé való közeledést jelenti. A serdülő állatnál itt is észlelünk olyan változásokat, mint sok más majomnál: a fej „állatiasabb” lesz. Míg ugyanis a fiatal gyapjasmajmok kerek arca gyermekiesen nyájas, addig az öregek, előugró orrukkal, mélyen fekvő szemükkel, fekete bőrükkel, fekete rövidszőrű, nyírottnak tetsző bundájukkal olyanok, mint a néger gonosztevők. A gyapjasmajmok az Amazonasz és Orinoco vidékén levő országok erdeiben laknak, továbbá Peruban. Társaséletet élnek, fákon tartózkodnak, jóindulatúak, gyümölcsfélékkel táplálkoznak. Tompán hangzó, elfojtott üvöltésükről lehet rájuk találni.

A szürke gyapjasmajom (Lagothrix lagotricha Humboldt)

[Más neve: humboldti.]

Szürke gyapjasmajom

Szürke gyapjasmajom (Lagothrix lagotricha Humb.). Kölni állatkert felv.

Az összes amerikai majmok között a legnagyobb. Hazájában barrigudo, capparo vagy caridagueres a neve. Bates adatai szerint egy kifejlett hím testhossza 70 cm, a fark 68 cm hosszú. Lágy, gyapjas szőre a farkon, a combokon, a felső karokon és a hason hosszú, a mellen meg valóságos sörényt alkot. Hasa közepén és lágyékán csak kevés szőr van, feje olyan, mintha nyírott volna, bár itt nem sokkal rövidebb a szőr mint a hátán. A szőr a felső kar külső felén alulról felfelé símul belső felén felülről lefelé, a combokon csak felülről lefelé. Az arc, a kéz és láb, a tenyerek és a talpak, a fark csupasz része és a nyelv négerfeketék, tehát barnásfeketék, a szem sötétbarna, a szem fehérje, a szarúhártya zavaros. A fej felső részén a szőr tompafekete, a szőrszálak töve szürkésfekete. A nyakszírt szőre valamivel világosabb, a has közepén tompafekete, felső része sötétszürke; a szőr ezen a helyen tőben világos, azután széles sötét gyűrűk övezik, hegyén pedig fehéres. Az alsókar és a lábszár mentén a bunda színe belül sötétedve feketésszürkébe megy át; a fark hegyefelé sötét, fakóbarnába megy át, a szőr síma.

A barrigudo Tschudi szerint csapatban lakik az erdőségekben, de néha egyenként is előfordul. „Ha egy majomsereg kóborlása közben valahol pihenésre megállapodik, felhangzik monoton, félig elfojtott, tompa üvöltésük. Ilyenkor mindegyik a maga módján szórakozik. Legtöbb az ágak közé telepszik és a napon sütkérezik, mások gyümölcsöt szednek, vannak, amelyek játszanak vagy civódnak. Lassabban másznak a pókmajmoknál, sőt még a csuklyásmajmoknál is. Mozdulataik nehézkesek és kimértek. Különösen akkor tűnik ez fel, mikor kapaszkodó farkukkal az ágon lógnak és himbálóznak, mielőtt a másik ágat elérik és odébb kapaszkodnak. Lövéstől találva, gyorsan lezuhannak; talán testük nagy súlya miatt. A gyapjasmajom földön nem menekül, hanem hátával a fa törzsének támaszkodik s végkimerülésig védekezik kezével és harapásokkal. Az ilyen szorult helyzetbe került majom sokszor sivító hangot ad, ezzel valószínűleg társát hívja segítségül, mert ezek ilyenkor Ieszállnak a fáról, hogy segítségére legyenek. De csakhamar felhangzik a halálküzdelmet jelentő rövid, erős, tompa kiáltás, mire a segítőcsapat szétrebben és mindegyik eszeveszett meneküléssel menti a bőrét.”

Bates megemlíti, hogy az indiánok a barrigudót kiválóan ízletes húsáért szorgalmasan vadásszák. „Egy nálam alkalmazott gyüjtő”, mondja Bates, „aki huzamosabb időt töltött Tabatinga közelében a tukana-indiánusok között, azt közli velem, hogy az említett indiánoknak 200 főre rúgó csapata évente 2000 darab gyapjasmajmot ejt el és fogyaszt el.” Elég gyakori ez az állat a magasabban fekvő vidékeken, csak a községek szomszédságában ritka, amit állandó üldözésükből magyarázhatunk meg.

„A fogságban való viselkedése, mondja Bates, éppen olyan komoly, szelíd és gazdájában megbízó, mint a pókmajmoké általában. Ezekért a jótulajdonságukért nagyon keresik a barrrigudót az állatbarátok. De nem olyan szívós életű, mint a pókmajmok és csak ritkán bírja ki a hajóutat lefelé a Pará-ig.” Még ritkábban jut át Európába. Éppen ezért nagy öröm, ha a természetbúvár szemtől-szembe láthatja és megfigyelheti.

Brehm a szürke gyapjasmajmot tartja az egész család legszeretetreméltóbb tagjának. Mikor ketrecébe lépett, hogy megmérje, a legbarátságosabban fogadta. Hűségesen, kérdő tekintettel nézett rá, mintha csak kérdezni akarta volna, hogy milyen szellem hozta oda. Azután lassan és megfontoltan ment feléje, még egy pillantást vetett arcára és farkának tevékeny segítségével karjáig kúszott fel. Ott aztán félig ülő, félig fekvő helyzetben megtelepedett, fejét mellére fektette, teljes odaadással, őszinte örömmel fogadta a kedveskedést. Simogatta, szőrét szétbontotta, arcát, fülét, nyelvét, fogait, kezét és lábát megvizsgálta, ide-oda forgatta, s a majom mindezt szemrebbenés nélkül tűrte. A pókmajmok minden szeretetreméltósága, a ragaszkodás és odaadás érvényre jutott, de jóval nagyobb mértékben. Viselkedésével félreismerhetetlenül megmutatta, milyen jó hatással volt rá, hogy ketrectársai helyett végre emberrel érintkezhetett. Jóakaratú volt társaival, a cerkófmajmokkal és csuklyásmajmokkal szemben is, jólelkűen magára vett tőlük sok mindent, még játékra is rá tudták venni, de azért mégis alsóbbrendűeknek tekintette őket, mikor az emberben magasabbrendű lényt ismert meg, akivel szemben dédelgetett kedvenc szerepét játszotta. Érdekes adatot jegyeztek fel a hamburgi állatkertben egy fiatal gyapjasmajom és egy hangyász barátságáról. Elválaszthatatlanok voltak. A majom barátján lovagolt, kapaszkodó farkát a hangyász hosszúszőrű zászlóalakú farkára kulcsolta és néha, mikor a hangyász összezsugorodva pihenni tért, ennek farka alá bújt s vele takaródzott.

Az a komolyság és méltóságteljes nyugodtság, mely a gyapjasmajmok egész fellépését jellemzi, mozdulataikban is megnyilvánúl. Megfontoltak, kimértek, sohasem mohók és erőszakosak, de nem is lassúk, sem nem nehézkesek vagy ügyetlenek. A gyapjasmajom biztosan mászik, mielőtt helyét elhagyja, másik biztos helyről gondoskodik és teljes mértékben kihasználja kapaszkodó farkát. De azért elég nagyokat tud ugrani és bizonyos távolságokat gyorsan jár be. Van benne kellem, fürgeség és ügyesség, amit nem is várnánk tőle. Úgy látszik, minden elképzelhető helyzetben kényelmesen érzi magát: egyre megy nála, hogy csak egyedül farkával vagy összes végtagjaival, vagy csak kézzel, vagy csak lábbal kapaszkodik s végül, hogy fejjel felfelé vagy fejjel lefelé mozog-e. Legkedvesebb akkor, mikor farkán függeszkedve kezével és lábával valami tárggyal babrál, vagy pedig egyik lakótársával játszik. Pihenéskor, talán még alváskor is, úgy összekuporodik, mint a többi pókmajom, de szívesen fekszik oldalt is. Ilyenkor farkát lábain átveti, végén összekunkorítja és párnának használja, fejét pedig karjával takarja be, úgyhogy a fej a könyökhajlásba kerül, végül jóleső álomra csukja be szemét. A folyton szükölő és más hangokkal kellemetlenkedő pók- és csuklyásmajmokkal ellentétben igen csendes a viselkedése. Egyetlen egyszer hallott tőle a szerző egy éles, „csé”-nek hangzó kiáltást.

Táplálék dolgában, úgy látszik, nem igényes; megeszi, amit a többi is kap. Rendkívüli jóindulatának és békés természetének még az etetőedény mellett is jelét adja; inkább a rövidebbet húzza, semhogy jobban járjon, mint más. Ezzel nem törődik és nem is haragszik kapzsi társaira.