4. Csuklyásmajmok (Cebus Erxl.)

FEJEZETEK

A csuklyás vagy kunkorodófarkú majmok neme (Cebus Erxl.) abban különbözik a kulcsolófarkú pókmajmoktól, hogy farkuk csak mérsékelt hosszúságú és végén is körös-körül szőrös. Farkukat lefelé kunkorítva viselik. Kapaszkodásra azonban kevésbé alkalmas. De azért tudnak vele függeszkedni, sőt még egy társukat is elbírják; felülről lefelé kunkorítják farkukat az ágra, vagy a ketrec rácsára. A legtöbb újvilági majom, a selyemmajmok kivételével, ritka jelenség az állatkertekben, de a csuklyásmajmok egyik-másik képviselőjét elég gyakran mutogatják az állatseregletekben.

A csuklyásmajmok testalkata egyöntetűbb és nemcsak farkuk, de végtagjaik is rövidebbek, egyenletesebbek. Kezükön és lábukon öt ujj van, lapos, hegyes körmökkel. Hüvelykujjuk jól kifejlődött, karjaik közepes hosszúságúak. Fejük gömbölyded és arcsíkja majdnem merőleges. A felső szemfogak oly hosszúak, hogy az alsó ajkon túl érnek, különösen az öreg hímeknél. Szakálluk többé-kevésbbé fejlett, fejüket a szőr csuklyaszerűen fedi, innen az elnevezés. Bundájuk sűrű és dús, de síma és nem gyapjas.

Szellemi tekintetben kétségtelenül az eddig tárgyalt újvilági majmok felett állnak a csuklyásmajmok, sőt tálán az összes szélesorrúakat megelőzik e tekintetben. A csuklyásmajmok igazi majmok. Vagyis élénkek, tanulékonyak, pajkosak, kíváncsiak és szeszélyesek. Éppen ezekért a tulajdonságokért szelídítik őket szívesebben, mint a többit s ezért is kerülnek át Európába oly gyakran. Még nyafka-majmoknak is nevezik őket síránkozó, szelíd hangjuk miatt. De ezt a hangjukat csak akkor halljuk, ha jókedvük van. A legcsekélyebb ingerlésre utálatosan rikácsolnak. De azért mégis a csuklyásmajmoknak van az újvilági majmok között a legkellemesebb és legsímább hangja. Talán még a karmosmajmok csicsergő hangjában van valami távoli hasonlóság, de a csuklyásmajmok még lágy, kellemes favolahangokat is tudnak adni. Ezekből világos, hogy az ujságok révén ismertté vált amerikai „majomkutató” Garner, a csuklyásmajmokból indult ki, vagy jobban mondva ezekkel ért el legnagyobb eredményt. De amit később ötleteivel és kísérleteivel – legalább is az ujságok szerint – hihetőnek és bizonyíthatónak talált, többek között a fonográffal is, az nem volt több, mint az, hogy a csuklyás-majmokban teljes mértékben megvan az állatoknak általános képessége és szokása, hogy bizonyos ingereket meghatározott hangok követnek és hogy ezeket a hangokat nemcsak az egy fajba tartozó állatok értik meg, hanem az egy helyen élő különféle fajú állatok is. Garner az említett fonográf kísérletet úgy végezte, hogy fonográffal felvette egy csuklyásmajom riasztó hangját s egy másik csuklyásmajom közelében reprodukálta, mire az utóbbi hirtelen elmenekült. Ugyancsak fonográffal felvette és leadta az éhség és az evés ingere által keltett hangokat. Ezzel sikerült elérnie, hogy a megtévesztett majom nyála csurgott. Garner lebilincselő műve a „majmok beszédéről” könnyen azt a téves hitet keltheti, hogy a majmok hangja megfelelő tárgyak megjelölésére való, mint ahogy az emberi nyelv fogalmakat jelöl. A valóság azonban az, hogy még a csuklyásmajmok is csupán tárgyak és jelenségek által keltett ingereket követő önkénytelen hangokat adnak, minden gazdag és sokoldalú hangkincsük ellenére.

A csuklyásmajmoknak nem a „beszéde”, hanem szerveik használata alapvető fontosságú. Kővel feltörik a diót. Ezt Matschie már évekkel ezelőtt megfigyelte a liszaboni állatkertben, de napról-napra láthatjuk ezt minden állatkertben. Ha a feltörés nem sikerült egészen jól, kezükbe veszik a diót és a ketrec falához, vagy rácsához verik. Annak megértése végett, hogy hogyan tettek szert erre a készségre, tudni kellene, hogy milyen gyümölcsökkel táplálkoznak leginkább, míg vadon élnek. Kizárólag fákon élnek. Braziliában már az ősvilágban otthon voltak, de még ma is jelentékeny mennyiségben tanyáznak Közép- és Dél-Amerika nagyobb erdőségeiben, Costaricától és Nicaraguától egészen Dél-Braziliáig, Paraguayig és Argentina északi részéig. A hegyekben 2100 m-nyire jutnak a tenger színe fölött. Nagyobb csoportokban láthatók, legtöbbször a rokonfajok társaságában. A társasszellem annyira megvan bennük, hogy minden hozzájuk közelálló majomhoz csatlakoznak és közösen csatangolnak.

A csuklyásmajmok hazájának óriási terjedelme arra enged következtetni, hogy számos fajuk van. Így van ez a legelterjedtebb délamerikai madaraknál is. Elliot a majmokról írt nagy munkájában, 1912-ben 23 faját sorolja fel a csuklyásmajmoknak. De míg pl. az amazonpapagájoknál a pontosan meghatározható – ha mindjárt még oly csekély – színezésbeli különbségek ismerete a fajok jellege szempontjából csak memória dolga, addig a csuklyásmajmok rendszerezése Elliot szerint még ma is legnehezebb problémája a muzeális állattannak. Ennek megoldása annak az éktelen zürzavarnak megszüntetését jelenti, melyet egyrészt a kutatók és írók okoztak, mikor egészen találó tudományos elnevezéseket már külsőleg is elütő állatokra alkalmaztak, másrészt, mert, mint Elliot kiemeli, külsőleg különböző csuklyásmajmok a mérvadó koponyaalkat és fogazat szempontjából egy fajba tartozóknak bizonyúltak. Ezt állapítja meg a legújabb szakirodalom is, amiből arra lehetne gondolni, hogy a fajok természetes elkülönülése még nem történt meg; Schomburgk is említi, hogy változatos külsejű csuklyásmajmok élnek egymás közt elkeveredve. A csuklyásmajmok egyelőre minden bizonnyal még nagy feladat elé állítják a leíró természetrajzot, ha mindjárt oly kiváló rendszerezők is foglalkoztak velük, mint a kitünő Wagner, aki első volt a leghíresebbek között. Már Wagner megállapította azt, amit az állatkertek szakemberei egyszerre észrevehetnek, ha csuklyásaik állományát áttekintik, hogy t. i. a csuklyásmajmok sokféle faja két szélsőség közé esik. Egyik a kistermetű, ritkább bundájú, gyengének látszó, kicsi és keskenyfejű faj, a legismertebb igazi csuklyásmajom (Cebus capucinus L.), a másik a tömzsi, erőteljesebb, sűrű és dús bundájú, vastag és szélesfejű faj, nagyfejű csuklyásmajom (Cebus macrocephalus Spix). Fejviseletüket tekintve is több csoportra oszthatók. Egyiknek majdnem csupasz keresztráncos a homloka, feje tetején pedig merev a szőr, mintha nyírott volna; ebből alakulnak a sűrűbb, hosszabbszőrű, szarvszerű és csuklyaszerű, egészen a homlok közepéig lógó fejviseletek.

A csuklyásmajmok fogságban ugyanazokat a sajátságokat mutatják, mint az óvilági majmok, melyek mögött szellemi tekintetben egyáltalán nem maradnak el. De viselkedésük az emberrel szemben jámborabb, nem oly hirtelen változó. Nem tanusítanak sem hirtelen barátságos, sem hirtelen ellenséges viselkedést. Az állatkertekben első helyen állnak mint hizelgők és kunyorálók; jól értik a közönség figyelmének felhívását és lekötését csengő és éppen nem rosszul ható hangjukkal és beszédes grimaszaikkal. A majmok között, szokatlan tisztátalanságuktól eltekintve, ők odahaza is kedvencei az indiánoknak, ezért szelidítik őket leginkább. Tisztátalanságukra jellemző pl., hogy tenyerükbe vizelnek, azután kezüket bundájukba törlik. Szeretik a kábító és mámortokozó élvezeti cikkeket, mint a páviánok. „Ha szivarfüstöt fújunk rájuk”, – mondja Schomburgk, „vagy ha burnótot nyujtunk feléjük, kéjelgő elragadtatással dörzsölik testüket és behúnyják szemüket. Közben nyáluk csurog, amelyet kezükkel felfognak és kennek. Néha annyi nyálat csurgatnak ki, hogy olyanok lesznek, mintha fürödtek volna és egészen kimerülteknek látszanak. Ugyanilyen elragadtatást vált ki belőlük, ha égő szivart adunk nekik, ezért hiszem, hogy a dohányfüst kéjes érzést kelt bennük. Tea, kávé és más izgató italok majdnem ezeket a jelenségeket idézik elő.”