A csuklyásmajmok életmódja

A fajok bizonytalan elhatároltsága miatt sokszor nem tudjuk eldönteni, hogy az egyes utazóknak mely adatai vonatkoznak egyik-másik fajra, ezért az egész csoportról csak általános képet alkothatunk.

A csuklyásmajom azokat az erdőket kedveli, melyeknek talaját nem nőtte be a bozót. Életének legnagyobb része a fákon telik el, mert csak akkor hagyja el a fát, ha inni megy, vagy ha tengeriföldre látogat el. Tartózkodási helye bizonytalan. Nappal fáról-fára csatangol, hogy élelmét megszerezze, éjjel a fák összefonódott ágai közt húzódik meg. Rendesen 5–10 tagból álló családokban él; a nőstények mindig többen vannak. Néha egyedül kóborló öreg hímeket is láthatunk. Nehezen figyelhetjük meg, mert félénk és ijedős. Rengger szerint csak véletlen dolga, ha meg tudják figyelni. Egyszer, mint írja, fuvolaszerű hangokra lett figyelmes és egy öreg hímet látott maga előtt, amint óvatosan körültekintgetve a közeli fák koronája felé tartott; ezt követte 12–13 más majom, hímek és nőstények vegyest, az utóbbiak csemetéiket részint hónuk alatt, részint hátukon hordták. A majomtársaság egyik tagja hirtelen megpillantott egy narancsfát, melynek érett gyümölcsét megáhították. Néhány hangot adott és a narancsfára ugrott. Szempillantás alatt követte őt a többi, az egész társaság vígan szedte és élvezte a jóízű gyümölcsöt. Egyesek nem a narancsfán költötték el a csemegét, hanem két-két narancsot vettek magukhoz és a legközelebbi fán lakmároztak. Ráültek az ágra, átkulcsolták farkukkal, egy narancsot lábuk közé vettek és ujjukkal próbálták meghámozni. Ha ez nem sikerült azonnal, bosszúsan morogtak, a narancsot a fa ágához veregették, míg héja megrepedt. Feltűnő, hogy egyik sem kísérelte meg a héjnak fogakkal való lefejtését; valószínűleg ismerték annak kesernyés ízét. Amint nyílás támadt a héjon, ujjukkal lefejtették a héj egy részét és mohón nyalogatták a narancs csepegő levét, nemcsak magáról a gyümölcsről, hanem karjukról és ujjaikról is, azután pedig a narancs húsát fogyasztották el. A fáról hamar leszedték az egész gyümölcsöt. Az öregek azután a fiataloknak rontottak, hogy a még el nem fogyasztott narancsot elrabolják tőlük. Alaposan hajbakaptak, jól megtépázták egymást, civakodás közben furcsa arcot vágtak és fogaikat vicsorgatták. Mások a fa elszáradt felén lehántották a kérget s rovarok lárvái után kutattak. Mikor már jóllaktak, kipihenték fáradalmaikat. Végigfeküdtek a vízszintes ágakon, mint a bőgőmajmok. A fiatalok játszadoztak és igen fürgéknek mutatkoztak. Farkukon hintáztak és egymás farkán úgy másztak fel, mint valami kötélen.

Az anyáknak meggyült a bajuk csemetéikkel, melyek megkívánták az édes gyümölcsöt. Kezdetben csak kezükkel tolták őket félre, később türelmetlenkedve röfögtek, majd fejüknél ragadták meg az engedetleneket és indulatosan hátukra lökték őket. Mikor már jóllaktak, nyugodtan előrehúzták s emlőikhez tették őket. Anyai szeretetükről tanuskodik a fiatalokkal való egész bánásmódjuk: az emlőkhöz való helyezés, az állandó szemmeltartás, a bőr tisztántartása és a többi, közeledni akaró majom fenyegetése. Miután a három anya megszoptatta csemetéit, a két idősebb csemete anyja hátára állt, a harmadikat, a legfiatalabbat és leggyengébbet az anya ölében tartotta. A fiatalok mozdulatai sem könnyedek, sem tetszetősek nem voltak, hanem esetlenek és gyámoltalanok; úgy látszott, hogy álmostermészetűek.

Más alkalommal egy olyan majomcsaládra bukkant Rengger, mely éppen egy tengeriföldre indult zsákmányért. A majmok lassan, gondosan körülnéztek, mielőtt leszálltak a fáról és letörtek két-három cső tengerit. A zsákmányt kezükkel mellükhöz szorították és gyorsan visszatértek az erdőbe, hogy elfogyasszák. Amikor megfigyelőjüket észrevették, az egész csapat krákogó kiáltozással menekült a fák sudara között. A tengeriből mindegyik magával vitt legalább egy csövet. Rengger utánuk lőtt s látta, amint egy nőstény szopós fiával háttal zuhant egyik ágra. Már-már azt hitte, hogy hatalmába keríti, de a sebzett majom az utolsó pillanatban átkulcsolta az ágat farkával. Jó negyedóráig tartott, míg a kimúlt állat farka elernyedt és a test a saját súlyától lecsúszott az ágról. A fiatal nem tágított anyja mellől, s bár nyugtalannak látszott, erősen belecsimpaszkodott. Mikor az öreg már megmerevedett és a kicsit eltávolították, a szegény kis árva panaszos hangon hívta anyját. Amikor szabadon engedték, odamászott hozzá. De néhány óra mulva, amikorra a lelőtt nősténymajom teste már egészen kihűlt, úgy tűnt fel, hogy a kis szopósmajom megborzadt anyja tetemétől és készségesen bujt gyámja belső zsebébe.

A nőstény januárban egy fiat szül; az első hetekben keblén hordja csemetéjét, később hátára veszi. Rengger megfigyelte, hogy egy nősténymajom, melynek combját golyó roncsolta össze, letépte emlőjéről a fiát és egy ágra ültette.

Schomburgk a következőket írja: „Szorosan fához lapulva vártuk a majomcsapatot. Egyszerre megjelent az elővéd, melyet hamarosan követett a főcsapat, majd negyed óra mulva az utolsó csapat is megérkezett, de ezt szétugrasztottam, mert a nevetést már nem tudtam visszatartani. De ki tudta volna elfojtani a nevetést a majomsereg viselkedésének láttára, mikor a fürge állatok túlzott sietséggel mozogtak az ágakon. A gyengébbek panaszkodtak, fütyültek, énekeltek és haragos tekintetet vetettek az erősebbekre, mikor ezek útjukba kerültek s ezért harapásokat és ütéseket kellett elszenvedniök. Mulatságos volt az anyjuk hátára szinte odatapadt koravén fiatalok tekintete és azok a komoly arckifejezések, melyekkel vándorlásuk közben minden levélen és a fakéreg hasadékaiban rovarok után kutattak és az a meglepő ügyesség, amellyel röptében fogták el a repülő rovart vagy pillét. Mintegy 400–500 apella rohant el fejünk felett, a legkülönbözőbb, nevetésre késztető arcokat vágva. Az éppen felettünk levő csapat meghökkent, mintha égdörgéstől ijedtek volna meg, azután sajátságos, mindenfelől visszhangzó kiáltással néztek körül. Mikor megláttak bennünket, ránk meresztették szemüket, még egyszer nagyot rikkantottak és hatalmas iramodással szinte elrepültek felettünk, anélkül, hogy más hangot hallottunk volna, mint az ágak zörgését. Mindez egy szempillantás alatt történt.

„Egy ilyen alkalommal tanuja voltam mélyen megindító anyai szeretetüknek. Már csónakomba akartam szállni, mikor egy majom félénk hangjára lettem figyelmes. A majom felettem ült a fán és siránkozott, mert menekülő anyja megfeledkezett róla. Egy indiánus felmászott a fára. Amint a kis állat az idegent meglátta, félelmében néhányszor hangosan kiáltott. A kiáltásra a visszatérő nőstény a szomszéd fáról válaszolt. Mikor a fiatal ezt meghallotta, anyja hangjára különös hangon válaszolt, melyre az anya hívó hangja volt a visszhang. A szegény majomanyát egy lövés megsebesítette; készült is a menekülésre, de a következő pillanatban visszatért. A fiatal félelmében is adott hangokat, mire az anya, nem törődve a második lövéssel, mely különben nem is talált, nagy erőlködéssel a fiát tartó ágra ugrott. Gyorsan hátára kapta csemetéjét és menekülni akart, de ebben megakadályozta a tilalmam ellenére leadott harmadik lövés. Kedvencét szorosan magához ölelve zuhant a földre...

„Az együtt kóborló csapatok száma néha többszáz. Igen élénkek, ügyesek és ravaszok; egyedül a fortélyos indiánok tudják őket meglepni. Ilyenkor a hangtalanul kilőtt, mérgezett nyíl nem téveszt célt. A sebzett majom néhány percen belül inogni kezd és lezuhan. A többi nyakát kinyujtva és furcsa hangokat adva nézi társa zuhanását. Az indián nagybölcsen fekve hagyja zsákmányát. Biztos rejtekéből csendben repül egymás után több nyíl, míg a vadász annyi majmot ejt el, amennyire szüksége van.”

Hensel gyakran látott csuklyásmajmokat Rio Grande do Sul-ban. Neki is köszönhetünk egy találó leírást: A „mikó” ellentéte a bőgőmajomnak, mert a délbraziliai őserdő legfürgébb és legokosabb teremtése. Egy állat sem fogható hozzá a mászásban és ugrásban, még a hyrare sem. Mindig nagyobb, 30–40 tagból álló társaságokban él, ha egyáltalán meg !ehet becsülni a fák sudarán átsurranó majmok számát. Nincs olyan állandó tartózkodási helyük, mint a bőgőmajmoknak, hanem nagy területen élnek, amelyen azután ide-oda csatangolnak és hol egyik, hol másik ültetvényen zsákmányolnak. A német telepesek fütyülő majma veszedelmes tolvaj, a tengeriföldekben alapos pusztításokat visz véghez. Házak közelébe nem merészkedik, inkább az erdő mélyén levő ültetvényeket keresi fel. Ha ember közeledik, vagy ha kutyaugatást hall, figyelmeztető jelet ad, messzire hallatszó füttyöt. Ha az ijedelem oka még elég távol van, iparkodik a rablott jószágot biztonságba helyezni. Egyik tengericsövet szájába, a másikat kezébe veszi, s így mászik fel nagy fáradsággal a kúszónövényre. Ha a kutyák hirtelen alattuk teremnek, mindent eldobnak és egyszeriben eltűnnek. Néha szétszóródnak, ilyenkor füttyjelekre gyűlnek ismét össze. Aki utánozni tudja hangjukat és jól elrejtőzik, az, feltéve, hogy kutya nincs vele, még rájuk is lőhet, de az eredmény mindig kétséges. Annak ellenére ugyanis, hogy a csuklyásmajmok farka nem igazi kulcsoló fark, haláltusájukban az ágon végignyujtóznak és fennmaradnak. Amikor egymás mögé elbújnak és rejtekhelyükről félénken kikandikálnak, olyanok, mintha szarvuk volna. Említésreméltó még az a finom és kellemes pézsma-illat, mely a hímek fejéről árad és egy ilyen állat elejtése után is még napokig érezhető.”

Salvin Nicaragua-ban egy vízmosás partján pókmajmok társaságában látott csuklyásmajmokat. Éles ellentétet vett észre, mikor a pókmajmok mozdulatainak erejét, élénkségét a lassúbb és félénkebb csuklyásmajmokéval összehasonlította.

Wied herceg szerint a csuklyásmajom húsa az indiánok kedves eledele, ezért szorgalmasan vadásszák. Hosszú nyilaikkal és erős íjjaikkal a legmagasabb fa tetejéről is biztosan lelövik. Megemlíti még, hogy a hús a hidegebb évszakban zsíros.

Szelidített apellamajmokat az indiánok telepein lehet látni. Schomburgk a legnagyobb meglepetéssel látta, hogy az emberi csecsemők négylábú tejtestvéreikkel együtt nevelkednek. Az indián anya, mikor gyermeke egyik emlőből már jóllakott, épp olyan gyengédséggel tette a másik mellére a majmot, erszényes patkányt vagy agutit, mint saját gyermekét. „Az indián nők büszkék, ha minél több szelíd háziállatuk van. A fogságba került fiatal emlősállatokat saját emlőiken nevelik fel, ezért, különösen a majmokba, olyan ragaszkodást oltanak, hogy nevelőanyjuknak minden lépését követik.”

Öregebb csuklyásmajmok nem szokják meg a fogságot. Szomorkodnak, visszautasítják a táplálékot és néhány hét alatt elpusztulnak. A fiatal majom hamar elfelejti a szabad életet és az emberhez szegődik, mint sok más emlős. Szelíd külseje nincs arányban nagy ügyességével. Rende-sen négykézláb áll és kissé kunkorodott farkát kinyujtja. Sík talajon is sokféleképp változtatja helyét: lépked, üget, szökdécsel és ugrik. Kiegyenesedve, hátsó lábain csak 3–4 lépést tesz. Alváskor összekuporodik. Éjjel alszik, de nagy melegben délben is, egyébként egész nap izeg-mozog.

A csuklyásmajom nagyot hall, könnyen hozzá lehet lopózni. Szaglásszerve még kevésbbé fejlett; a tárgyakat egészen orrához emeli s még így is sokszor csalódik valaminek a szagában s megízlel olyan dolgokat, melyeket az ízlésszerve élvezhetetleneknek talál. Tapintás szempontjából legfejlettebb a keze, lába már kevésbbé, farka érzéketlen. Neveléssel és gyakorlással nagyon kifejleszthető a tapintás-érzéke. Rengger csuklyásmajma ezt oly tökéletességig vitte, hogy gazdáját még a legsötétebb éjszakában is felismerte, ha egy pillanatra ruhájához érhetett.

A csuklyásmajom hangja a kedélyállapot szerint változó. Leggyakrabban fuvolázó hangot ad, valószínűleg unalmában. Ha valamit kér, akkor sóhajtozik. Csodálkozását és zavarát félig-meddig fütyülő hang árulja el. Haragjában mély és nyers hangon kiáltja: „hu, hu.” Félelmében és fájdalmában rikácsol, örömében vigyorog. A szabadon élő csapat vezére szintén ezekkel a hangokkal tudósítja érzéseiről alárendeltjeit. Ezek nemcsak hangokkal közlekednek egymással, hanem mozdulatokkal és valami sírás- és nevetésfélével is. Sírásuk abban áll, hogy a száj szögletét visszahúzzák, de akkor nem adnak hangot; síráskor szemük megtelik könnyel, de ezek nem folynak le.

Nagyon piszkosak, bélürüléküket lépten-nyomon elhullatják, sokszor össze-visszakenik magukat, még pedig annál inkább, minél kevesebb szabadságot élveznek. Vizeletükkel állandóan bemocskolják magukat.

Fogságban igen ritkán párosodnak, ezért fiakat sem igen szülnek. De nem régen erre is volt példa a berlini állatkertben.

A csuklyásmajom a nedvesség iránt nagyon érzékeny. Önként sohasem megy a vízbe. Azt sem tudták még megfigyelni, hogy úszva menekül-e, de azt tudjuk, hogy ha vízbe dobják, elmerül. Nálunk hamar megszokja a tél hidegét. Ha csapóajtaja van hajlékának, télen is habozás nélkül kimegy szabad levegőre s egészen jól állja a hideget. Rengger szerint 15 év az elérhető legnagyobb életkora.

A csuklyásmajom szellemi tulajdonságai minden tekintetben értékesek. Fogságának már legelső napjaiban megismeri gazdáját és ápolóját, nála keres élelmet, meleget, védelmet és segítséget, teljesen megbízik benne, örül, ha az játszik vele, minden ingerkedést megenged, távollét után pajzán jókedvvel örül a viszontlátásnak, végül annyira gazdájához szegődik, hogy egészen megfeledkezik a szabad életről és valóságos háziállattá válik. Renggernek volt egy öreg hímmajma. Ez egyszer elszabadult a szíjról és elmenekült, de 2–3 nap mulva visszatért, ápolóját kereste és nyugodtan engedte, hogy megkössék. Egyébként a csuklyásmajom nemcsak az ember mellé szegődik, hanem a vele együtt nevelkedett háziállatokhoz is. Paraguay-ban gyakran megesik, hogy a csuklyásmajmot kutyával együtt nevelik fel; a kutya a majom „hátaslova.” Ha elválasztják a kutyától, lármázik, viszontlátáskor pedig elhalmozza cirógatásokkal. E mellett még önfeláldozásra is képes, mert mikor a kutyák verekednek, nagy bátorsággal kel barátja védelmére.

De mindjárt más ez az állat a rossz bánásmód mellett. Ha elég erősnek érzi magát, akkor erőszakra erőszakkal felel és alaposan megmarja az embert. Ha ellenfelétől fél, tetteti magát és akkor áll bosszút, mikor észrevétlenül támadhatja meg. Rengger majma a legalattomosabb módon harapta meg a vele ingerkedőket és azután egy magas gerendára mászott, ahol nem lehetett elérni. Az a csuklyásmajom, melyet valaha gúnyoltak, felette bizalmatlan mindenkivel szemben és óvakodni is kell tőle. De maguk is kötődő természetűek lesznek és belekötnek minden állatba. Kutyát és macskát a farkánál fogva rángat, csirkének, kacsának tollát tépi meg, sőt még a közelébe kötött ló zabláját is megráncigálja.

A csuklyásmajom is nyalánk, és ha lopáson érik, megtanulja a titokban való lopást és minden hájjal megkent tolvaj válik belőle. Ha tettenérik, akkor a büntetéstől való félelmében már előre hangosat kiált, de, ha nem csípik rajta, olyan ártatlannak és rettenthetetlennek tetteti magát, mintha mi sem történt volna. Ha megzavarják, akkor a kisebb tárgyakat szájába rejti és később megeszi. Igen kapzsi. Ami egyszer hozzá kerül, azt nem adja egykönnyen vissza, hacsak gazdájának nem, de ennek is csak akkor, ha nagyon ragaszkodik hozzá. Ezeken a tulajdonságokon kívül nagymértékben kiváncsi és felette nagy a romboló kedve.

Önállóságából következik, hogy nem szívesen veti magát alá az ember akaratának. Valamitől vissza lehet ugyan tartani, de kényszeríteni semmire sem lehet. Ellenkezőleg, más állatokra, még az emberre is rá akarja kényszeríteni a saját akaratát. Ha célja elérésére kedveskedése eredménytelen, akkor fenyegetésekkel kísérletezik. A nála gyengébb és kevésbbé ügyes állatokra feltétlenül rákényszeríti saját akaratát. Évek során tapasztalatokat szerez s ezeket fel is használja. Ha első alkalommal kap tojást, oly ügyetlenül töri fel, hogy tartalmának legnagyobb része elvész. Később csak a tojás hegyét nyitja meg és semmit sem veszt el belőle. Ritkán fordul elő, hogy egy dologban kétszer csalódjék. Rövid idő alatt megismeri gazdájának arckifejezéseit, hangsúlyozását s fél, vagy örül, a szerint, amint gorombán, vagy nyájasan szólnak hozzá, vagy néznek rá. Nem tűri, hogy kinevessék. Valószínűleg azért, mert a régebbi kellemetlen helyzetekre emlékezteti. Szerzett tapasztalatait különféle tárgyaknál is ügyesen használja fel, azaz a tanultat sokfélekép tudja alkalmazni. Megtanulja, hogy a kalapács zúzásra, az emelő emelésre való. Pontosan tud távolságot becsülni és e szerint végzi mozdulatait. Gyakran észrevehető, hogy hű az emlékezete és ítélőképessége. Ez a két szellemi képesség fiataloknál és öregeknél egyaránt fejlett, öregebbnél határozottabb. Az állatkertben úgy tűnt fel, mintha a nyersebb, lomposabb szőrű fajok szellemi képességei nagyobbak lennének, mint a ritkább szőrű és gyengédebb fajokéi. De ez a nézet talán nem egészen helyes, lehet, hogy az előbbiek csak többet merészelnek, mint az utóbbi, félénkebb fajok. Mindenesetre bámulatraméltó teljesítményeket mutatott fel a lipcsei állatkertnek egy fekete csuklyásmajma, melyet Kniesche asszisztens kevéssel a háború kitörése előtt vett idomítás alá. Erről dr. Grimpe a következőket írja: Ha egy doboz gyufát adnak a kezébe, rögtön kivesz egy szálat és meggyujtja, a nélkül, hogy sokáig nézné, hogy melyik vége gyullad ... Annak megállapítása végett, hogy mennyire terjed az emlékezete, a következő kísérletet végezték: Olyan dobozt adtak kezébe, melynek surlódó felületeit leragasztották és más surlódó felületet ragasztottak a doboz felső lapjára, de ferdén. Mikor a majom hiába dörzsölte a gyufaszál fejét; megforgatta, jól szemügyre vette a dobozt és megörült, mikor észrevette a doboz tetején a dörzsölő felületet s meggyujtotta a gyujtót. Azután egy csomag ú. n. Jupiter-gyujtót adtak a kezébe. Ez tudvalevőleg sárgafejű és a szálak összefüggnek, használatkor szálanként kell letépni az egyes szálakat. A majom ehhez is értett. Kibontotta, letépett egy szálat, meggyujtotta a borítólap alsó oldalára ferdén ragasztott dörzsölőfelületen és mikor már majdnem leégett a szál, nagy ívben eldobta. Amíg az első szál égett, a gyufacsomagot farkával tartotta. Azután még egy másik, sőt harmadik szálat is meggyujtott. A többi szál fejét letörték. A fejnélküli szálak nem érdekelték. Elhasznált gyufák meggyujtását csak akkor kísérelte meg, ha a fej elégése után rögtön eloltották és úgy rakták dobozba. Ezeket a kísérleteket többször ismételték, az eredmény mindig ugyanaz volt.

A csuklyásmajom gereznáját és húsát csak az indiánok használják fel s ezért nyíllal vadásszák. A fehér ember csak akkor üldözi, ha az ültetvény közelében túlságosan szemtelenkedik, de fogságban szívesen tartja. Európába majdnem minden olyan hajóval hoznak csuklyásmajmot, melynek parancsnoka állatkedvelő. Éppen ezen okból nem igen drága a csuklyásmajom. Az állatkertek ketreceiben hamarosan tekintélyre tesz szert, de elárulja, hogy messze elmarad az ügyes és pajkos cerkófmajmok és makákók mögött. Ha alkalomadtán ezekkel hasonlítjuk össze, észrevesszük, hogy élénksége és vidámsága nem az, mint a pajzán óvilági majmoké. Velük szemben a csuklyásmajom félénk, majdnem gyámoltalan és állandó jajgatása még élénkíti is e benyomásunkat. Amilyen zsarnok tud lenni a nála gyengébb majmok felett, olyan meghunyászkodó és alázatos óvilági társai között, ahol ő az áldozati bárány, a bűnbak, ő tűri a többiek szeszélyét. Még páviánok között érzi magát legjobban, mert nyöszörgése előbb-utóbb megvidítja a páviánanya szánakozó szívét és pártfogásába veszi a gyámoltalant. Az ilyen pártfogást mindig hálásan veszi a csuklyásmajom és még öreg korában is úgy engedi magát dédelgetni és ápolni, mint a zsenge csecsszopó.