5. Mókusmajmok (Saimiri Voigt.)

Az amerikai majmok között szerepel még egy kis mellékes csoport is, a szaimirik vagy mókusmajmok (nem: Saimiri Voigt., Chrysothrix). Ezek átmenetet alkotnak a kapaszkodófarkú és a petyhüdtfarkú majmok között. „Ha farkuk nem is igazi kunkorodófark, mégis több, mint fél menetet tudnak a majmok az ágra kunkorítani, ami mászásnál fokozza a biztonságot.” De még többet is lehet mondani róla. Müller-München beszéli, hogy ezek a félénk állatok jól irányzott lövéstől találva, farkukkal csimpaszkodnak az ágba. Egy elejtett mókuskmajmot csak úgy tudott elérni, hogy lelőtte az ágat, amelyen a hulla függött. Az Amazon mentén „macaco de cheiro” a neve. A szaimirik kicsiny, ékes és karcsú termetű majmok, fejük és törzsük együttvéve nem több 30 cm-nél. Végtagjaik hosszúak és karcsúak, fejük erősen hosszúkás, hátul erősen fejlett. A nagyagytekék a hosszuknak ötödével nyúlnak el a kisagyvelőtől. Homlokuk magas, arcuk rövid. Szemeik nagyok és oly közel állnak egymáshoz, hogy köztük csak bőrös orrsövény fér el. Fülkagylóik egyszerűek és nagyok. Bundájuk kevésbbé dús és szőre sajátságosan göndör. Hosszú és széles szemfogaik felül háromélűek, elől egy, hátul két barázdával, a metszőfogak függőlegesen állanak. Az agyvelő a nagy koponyának megfelelő és viszonylagos súlya nagyobb, mint bármely más állatnál, de kevés rajta a tekervény, ami a test kicsinységének következménye.

A sárga mókusmajom vagy szaimiri (Saimiri sciureus L.)

[Régi neve: Chrysothrix sciureg.]

Csinos termetével, szép, kellemesen ható színével, mozdulatainak kecsességével és lényének élénkségével egyaránt feltűnik.

Sárga mókusmajom (Saimiri sciureus L.).

Sárga mókusmajom (Saimiri sciureus L.). Berridge, London phot.

A legszebb újvilági majmok közé tartozik. Halálfejű-majmoknak is nevezik a mókusmajmokat, de ez a szó nem fejezi ki azt a hatást, melyet a feje a szemlélőre tesz. Ezt az éppen nem találó elnevezést onnan kapta, hogy szája körül feltűnően elütő fekete folt van, mintha tintát ivott volna, de csak felületesen lehet fejét a halálfejhez hasonlítani. E karcsú termetű majomnak hosszú farka van. Finom bundája felül sárgás olajzöld, igen öreg egyedeknél élénk narancsszínű; végtagjai rozsdasárgák, alul pedig fehérek. Testhosszuk 30 cm, farkuk 50 cm.

A fej szürke, kék, aranysárga és feketés színe szerint, továbbá más színsajátságok alapján ma már számos fajt különböztetnek meg. Dél-Amerika északi részén élnek. A S. oerstedi Reinhardt nevű faj Panamában él.

A tulajdonképpeni mókuskmajom főként Guayana-ban él, különösen a folyók mentén húzódó erdőkben, nagy csapatokba verődve. Schomburgk szerint az ország legelterjedtebb faja. Mint az ott előforduló csuklyás-majmok, száznál is többen összeverődnek egy csapatba, de nem a szálerdőt szereti, hanem az erdőszéli bozótot és a tenger színe felett 600 m-ig tartózkodik. Sokszor csuklyás-majmok közé keveredik a csapat. Napközben folytonosan mozog. Éjjel pálmák koronájában talál legbiztosabb hajlékot. Igen riadós és félénk. Éjjel félelmében meg sem moccan, de nappal is rögtön menekül, ha veszélyt sejt. Ilyenkor hosszu sorokban vonul a csapat a fák koronáin. Van egy „vezérmajom”, ez ügyességével egy-kettőre biztos helyre viszi csapatát. A szoptató anyamajom fiát először karjaiban hordja, később, amikor már edzettebb, hátára veszi. Fiatalokat egész éven át lehet látni, szaporodásuk nincs évszakhoz kötve.

A szaimirik minden mozdulata csupa kecsesség és báj. Kitünően másznak és aránylag nagy távolságra is hihetetlen könnyedséggel ugranak. Pihenéskor ülő kutya módjára helyezkednek el; alváskor lábuk közé dugják fejüket, hogy a földet éri. A farkuk csak ugráskor szerepel, mint kormány. Néha körülcsavarják ugyan az ágon, de kapaszkodni nem tudnak vele. Hangjuk többször ismétlődő fütyülés. Ha valami kellemetlenül érinti őket, szűkölve panaszkodnak. Sokszor hajnalban, este is lehet ilyen hangokat hallani, néha az egész csapattól is. Még éjjel is, ha valami zörejtől megijednek, hallható süvítő hangjuk, és felriasztják az erdő alvó állatait.

A mókusmajom a félénkek legfélénkebbje, míg meg nem győződött, hogy teljes biztonságban van. De valódi majom a cselekvésben. Arca híven visszatükrözi a külső benyomásokat. Humboldt mondja: „Ha néhány ilyen majmot a közös ketrecből kiteszünk az esőre és ha közben a hőmérséklet 2–3 fokkal süllyed, akkor farkukat nyakuk köré tekerik, összefonják karjaikat és lábaikat s kölcsönösen melegítik egymást. Indián vadászok mesélték, hogy az erdőkben gyakran lehet látni, amint 10–12 ilyen majom egy gombolyagba tömörülve szánalmasan visít, mert a többi közéjük akar tolakodni, hogy melegedjék és oltalmat találjon.” A szaimiri még fogságban is megteszi, hogy a legjelentéktelenebb ok miatt is panaszkodik és jajgat. De azért nem akaratoskodó, mindig jóindulatú és nehéz őt felbőszíteni. Gazdájára a legnagyobb gonddal figyel. Ha közelében beszélgetnek, az mindjárt megragadja figyelmét. A beszélőt mereven nézi, élénk szemével követi és figyelemmel kíséri az ajkak mozgását, majd közeledni iparkodik, vállára mászik és gondosan megtapogatja a fogakat és a nyelvet.

Táplálékát kezével viszi szájához, de csak szájával kapja fel. Eledelének legnagyobb része falevelekből és rügyekből áll, de buzgón vadászik kis madarakra és rovarokra is. Egy Humboldt által szelidített mókusmajom meg tudta különböztetni a rovarok képeit más képektől és valahányszor meglátta a bogarakat ábrázoló táblát, mindig utána nyúlt kis kezével, abban a reményben, hogy sáskát, vagy darazsat foghat. Szeretetreméltó lénye általánosan kedveltté teszi a szaimirit. Szórakoztatás céljából nagyon keresik. A vadak sátrában is szívesen látott vendég. Kappler 13 évig tartott egyet.

Az indiánok legszívesebben hűvös, esős napokon vadásszák a szaimikrit. Nem annyira a húsáért, mely távolról sem oly ízletes, mint más majmoké és még valami bakszagú mellékíze is van, hanem azért, hogy szelidítsék. „Ha gyengén mérgezett nyílat lőnek a szaimirik gomolyába”, – mondja Humboldt, – „akkor sok fiatal majmot lehet egyszerre élve fogni. A fiatal minden körülmények között anyjába csimpaszkodik és ha a zuhanástól meg nem sérül, nem mozdul el kimúlt anyjának hátáról. Az indiánok kunyhóiban látható szaimirik mind így kerültek fogságba; anyjuk holtteteméről szedték le őket.”

Kappler Guayana-ban 26 éven át mindig 3 ilyen majmot tartott és ha egyik elhullott, pótolta. Szerinte ott akalima és kabuanama a nevük. „A kis majmok igen élénkek és mozgékonyak, bár nappal is szoktak egy keveset aludni. Igen érzékenyek a hideggel szemben. Mindig egész fiatalon kerültek hozzám s hamar megszokták a tejet, kenyeret és érett banánt. Első időben szabadon engedtem őket a szobában. Órákig futkostak és hüvelykujjukat szopogatták, mint a kis gyermekek... Ha nem ingerlik őket, sohasem harapnak és jó bánásmód mellett az elképzelhető legjámborabb és legvidámabb állatok. Mikor néha szabadban futkostak, a sertések hátára ültek és körülhordoztatták magukat a szavannákban. Minden este 5 órakor lezárták a jobb szobákat és a majmokat szabadon engedték. Volt is akkor eszeveszett futkosás és kergetőzés a kenyérfán és a ház mögött levő kókuszpálmákon! És ez addig tartott, míg sötétedni nem kezdett s akkor önként jöttek vissza, hogy házikójukba zárjuk őket. Bár megeszik a rovarokat, valószínű, hogy a mérgeseket nem ismerik; ezért pusztult el három majmom, melyek a kókuszhernyó lepkéjét megették. Tanulékonyaknak nem mondhatók és intelligencia dolgában messze elmaradnak a csuklyásmajmok mögött. Ha jól érzik magukat, dorombolnak, mint a macska; ha megijednek, rövid ínyhangot adnak, haragjukban pedig cserregnek, mint a szarka. Legtöbbet a tengerpartról hoztam, hol könnyedén szökdécselnek az avarrapálmán, annak ellenére, hogy sűrűn vannak rajta a 7–8 cm hosszú tüskék, melyek oly hegyesek, mint a tű.”

Európai piacon nem éppen gyakori a mókusmajom, de nem is ritka. Állatkertek szívesen vásárolják, mint csinos kis látványosságot. Eltartásuk nem valami nehéz, de akklimatizálási kísérleteket nem szabad velük végezni, hanem meg kell elégedni, ha sikerül őket meleg, védett helyen egy-két évig életben tartani.