1. Bettongiák (Bettongia Gray)

A bettongiákat más néven oposszumpatkányoknak is nevezzük, ugyanis sajátságos kapaszkodó farkukkal bizonyos fokig ezekre emlékeztetnek.

Farkuk sűrűn szőrös, s a szőreik felül hosszabbak, mint az alsó testen, s ezáltal bizonyos mértékben kefeszerűen rendeződnek el. Orruk hegye egészen csupasz és lefelé csúcsban végződő nyúlványa van. Fülei kerekek és rövidek, miáltal a fej homloka szélesebbnek tűnik, s ez az állatok fejének a kengurúk fejétől eltérő külsőt kölcsönöz.

Thomas még különösen kiemeli, hogy az oposszumpatkányok az egyedüli földi életmódot folytató állatok, melyeknek fogódzó farkuk van és ezzel kapcsolatban Gould leírásaira és illusztrációjára hivatkozik, amelyek szerint ezek az állatok farkukkal fogják meg és hordozzák a füveket és gallyakat.

A szerző az állatoknak négy faját a (B. cuniculus Og., gaimardi Desm., penicillata Gray és lesueuri Quoy et Gaim.) sorolja fel, noha egymáshoz hasonlítanak; koponyájuk és fogazatuk alkotása révén lehet őket egymástól megkülönböztetni.

A bettongiák zápfogai sok tekintetben primitívebbek, mint sok más erszényesnek, s ezt abban a körülményben látjuk, hogy az ő fogazatukban a harmadkori Diprotodontiák három zápfogához még egy negyedik is járult. A hatalmas előzápfog a többi fog között bizonyára feltűnik erősen kivájt koronájával, amelyen olyan erős rágó mechanizmusnak nyomával találkozunk, mellyel puszta gyümölcsevéssel nem lehet eléggé megmagyarázni, s így nem lehetetlen, hogy ezeknek ősei a Plagiaulax-okhoz hasonlóan csonthéjjas gyümölcsökkel táplálkoznak.

Az oposszumpatkány (Bettongia penicillata Gray)

Oposszumpatkány (Bettongia penicillata Gray).

Ez a faj, mely az oposszumpatkányok legnagyobbika, egész Ausztráliában – annak északi pereme kivételével – mindenütt előfordul. Nyúlnagyságú; igen rövid, lekerekített fülekkel és meglehetős hosszú szőrözettel. Háta szürkésbarna, feketén és fehéren preckelve, hasoldala pedig piszkos fehér vagy sárgás. Legjellemzőbb rá azonban farka végének fekete, bozontos és fésűsen elálló szőrei. Testhossza 67 cm, s ebből 31 cm a farkra esik.

Gould életmódjáról a következőket mondja: „Többi rokonához hasonlóan az oposszumpatkány a földbe mélyedést ás, hogy ebben elhelyezze vastagon fűvel kibélelt fészkét. Ez környezetével annyira egybeolvad, hogy a legalaposabb keresés dacára is kikerülheti figyelmünket. Fészkét többnyire fűcsomók közé, vagy bokrok tövébe rakja. Nappal egyedül vagy párosával fekszik fészkében, s alig vesszük ilyenkor észre, mert azt a nyílást, melyen bebújik, ismét gondosan eltakarja, befödi. Nagyon érdekes, hogy hogyan tesznek szert ezek az állatok arra száraz fűre, mellyel fészküket kibélelik. Ehhez ugyanis farkukat használják, az állat megfog vele egy csomó füvet, s a kijelölt helyre viszi. Elképzelhetjük, hogy milyen mulatságos dolog ezt megfigyelni. Csak akkor járnak eleség után, ha már beköszöntött az éj. Füveket legelésznek, vagy a gyökereket rágják, melyeket a föld alól kiásnak, mégpedig igen ügyesen és minden nehézség nélkül. Ha nappal megzavarják, akkor bámulatos gyorsasággal iramodnak valami földbe vájt lyukba, faodúba, vagy sziklaüregbe, s ott kellőképpen elrejtőznek”.

Ezt a fajt Gould díszművében Bettongia ogilbyi-nek nevezi. Vörösesszürkének rajzolja, felül fekete, alul vörös farkkal, melyen a szőrök kefeszerűen elállók. Életéről Gilbert nyomán ezeket közli: „Ez a faj gyarmatunkban (Nyugat-Ausztrália) mindenütt gyakori, de mégis előszeretettel keresi fel a fehér Eucalyptus-ok erdőségeit. Fészkét száraz gallyakból vagy pedig durvább, erősebb fűből tákolja össze, melyet Xantorrhoea lelógó levelei védenek, vagy pedig száraz szénakazlak és ágak alá rakja. A fészek bejáratát oldalvást építik és hosszában csatornára vagy valami pitvarra emlékeztet. Ha az állatot kizavarjuk fészkéből, akkor valami magas fára vagy fatörzsre menekül, ha pedig ilyen nincs a közelben, akkor egy nagy kerülőt csinál és csak ezután tér vissza fészkéhez. Az állat a bennszülöttek kedvenc csemegéje, akik a fészek felfedezésében nagy mesterek. A bettongia többnyire párosával él és a valódi kenguruhoz hasonlóan kölykét kidobja erszényéből, ha üldözőbe veszik”.

A délausztráliai oposszumpatkány (Bettongia lesueuri Quoy & Gaim.)

Ennek az érdekes állatnak az életét Gilbert a következőképpen festi le: „Csordákban élő társas lény. Tágas, elágazó üregekben, melyeknek különböző kijárataik vannak, nagy számmal verődnek össze, s ezek előtt a kihányt homok jól elárulja jelenlétüket: valóságos piramisokat alkot. A nyílások nem azok a mindennapi kerek lyukak, hanem alagútszerűen kivájtak, merőlegesen, mintha ásóval csinálták volna. Ezeket az építményeket rendszerint a vízpartok magas párkányaira rakják, amelyek a folyók vagy patakok felé ágaznak el s nagyon gyakoriak az Avon-folyó mindkét partján. Többször megpróbáltam, hogy felássam őket, de sohasem sikerült, mert az építmények 6–7 láb mélységig, vagy még mélyebbre értek s egyik járat a másikba megy át, s ennek a labirintnak nincs vége.

A Boor-dee – így hívják a bennszülöttek állatunkat – kizárólag éjjel jár vadászni, s ha napnyugtával az építmények kijáratainál nyugodtan megtelepszünk, akkor egész sereget lepuffanthatunk, amikor kifelé igyekszenek járataikból, vagy pedig a közvetlen szomszédságban esznek. A gyarmatosok kertjeinek Nyugat-Ausztráliában ezek valóságos rémei, mert mindennemű növényt megdézsmálnak, kiváltképpen borsót és babot, s nem ismerek ilyen nagyságú fajt, amely ilyen hangos toporzékolást véghezvinne, mint éppen ez az állat, ha felzavarva továbbiramodik. Azonkívül hogy ilyenkor lábaival lármát csap, az első pillanatban, ha eltaszítja magát, sajátságos hangoknak valóságos skálája tör ki belőle, amelyet szavakkal ki nem fejezhetek”.