5. Fakúszó kenguruk (Dentrolagus Müll.)

A fakúszó kenguruk életszokásaikban és mozgásukban még jobban elütnek a kenguruk zömétől, mint a hegyi kenguruk. Ha azonban alaposabban szemügyre vesszük őket, akkor kétségbe kell vonnunk, hogy művészies ügyességükkel és más sajátságukkal távolról is megközelítenék előbbi rokonaikat. Bizonyos, hogy fánlakók, hiszen rögtön a fán teremnek, ha alkalom adódik erre. De hogy! Az az érzés támad bennünk, hogy akármelyik gyermek, mely félig-meddig jó tornász, éppolyan ügyesen kúszik, mint ez az állat.

Wallace ezeket mondja a fánlakó kengurukról: „Alakra nézve nem nagyon térnek el a földön élő kenguruktól, s aligha alkalmazkodnak tökéletesen a fánlakó és a kúszó életmódhoz, minthogy meglehetősen lassan mozognak és nem valami erősen kapaszkodnak meg a faágakon”. És más helyen így folytatja: „A sivatagi kenguruktól főleg abban térnek el, hogy erősebben szőrös farkuk van, amely nem szolgál támaszkodásra, s tövén nincsen megvastagodva, továbbá elülső lábaik hatalmas karmaival, melyekkel jól megkapaszkodnak a fák kérgén, az ágakon és megfogják a lombozatot is, mellyel táplálkoznak. Rövid ugrásokkal szöknek tova hátsó lábaikon, amelyek nem nagyon valók arra, hogy velük fákra is felkússzanak. Valószínűbb az a feltevés, hogy a fakúszó kenguru teljesen megváltozott, hogy Új-Guinea óriási erdőségeiben lombevéssel fenntartsa magát, minthogy ezt a szigetet az itt mindenütt végighúzódó erdőségek jellemzik legjobban, s különböztetik meg Ausztráliától”.

Abel még behatóbban tanulmányozta ezeknek szervezetét, s klasszikus művében, ősélettanában a következő eredményre jut: „A kenguruk hátsó végtagváza kétségtelenül a mellett szól, hogy ezek az állatok eredetileg fánlakók voltak, mégpedig olyanok, melyeknek kezük fogószerűen alakult ki. Később a fánlakó Dendrolagus felhagyott sivatagi életmódjával és ismét fánlakóvá lett, tehát másodlagosan tett szert arborikol életére. Azonban dacára ennek, ez az állat többé már nem volt képes az ágak között úgy megkapaszkodni, mint a falangerek vagy az ormányos erszényesek (Tarsipes); végtagja ugyanis olyan irányban specializálódott, s a specializálódás oly fokát érte el, amely a fogómódjára történő kapaszkodást nem tette lehetővé, mert a szembehelyezhető hüvelykujj vagy valami más elálló ujj nélkül az állat az ágakat nem tudja fogószerszám módjára átkarolni. Lába annyira kiszélesedett, mint a medvéé, s a kapaszkodás szerepét a kezek vették át, amelyeknek karmai sarlószerűen begörbültek és megerősödtek. A földön ez a kenguru, mint ezt a londoni állatkertnek két példányán megfigyeltem, egészen másképpen viselkedik, mint a többi rokona; ugrik ugyan, de oly módon, hogy elülső lábaival állandóan érinti a földet. Ha pedig lassan szökdécsel, akkor egyik kezét a földhöz támasztja, a másikat pedig a magasban tartja.”

Szervezete életmódjával is szoros összefüggésben alakult ki. Ha egy kenguru kúszni kar, akkor elképzelhető, hogy elülső végtagjai már eleve sem lehetnek oly rövidek, mint a sivatagi kengurukon. Éppúgy nyilvánvaló az is, hogy egy izmosan megvastagodott támasztó farknak, amelynek segítségével az állat úgy ül, mint valami háromlábú széken, a fakúszó kenguru még kevésbbé venné hasznát, mint hegyi rokona, s a valóságban ez az a két körülmény, melynek alapján a fakúszó kengurut összes többi rokonától biztosan meg lehet különböztetni. Túlságosan izmos, nem is kenguruszerű karjaik vannak, s kezükön sarlóalakú, fekete karmokat viselnek, a mellett farkuk petyhüdt, vékony; legfeljebb egyensúlyozó pálca módjára használható.

A tudományos rendszer a Dendrolagus jellemzését még azzal egészíti ki, hogy tarkóján és hátán szőrözetet visel. Közelebbi vizsgálat után pedig a hátsó lábukon is feltűnnek bizonyos sajátságok, melyek a fánlakó életmóddal függnek össze: Lábfejük széles és a két (a 2. és 3.) összenőtt ujjuk nem aránytalanul kicsi a 4. és 5.-hez képest, melynek karmai körülbelül olyan erősek és görbék, mint az elülső lábaké. További sajátságát a hátsó lábnak teljesen csupasz, széles talpában kell megpillantani, amely az élő állaton is szembetűnik. Egyik preparatumról készült fényképből, mely a Le Souëf-től, a melbournei állatkert vezetőjétől eredt, kiderült, hogy az nagyon durván szemcsés, ilyennek is rajzolták le, de életben, s messziről nézve ennek az állatnak a talpa sokkal símábbnak látszik, nem nagyon eltérő az ember talpától és sarkától. S ezért is az erősen hozzátapad az ághoz, amelyen az állat keresztben ül, s nyilván arra való, hogy azt a kényelmes nyugvóhelyzetét megkönnyítse.

A fánlakó kenguruk a vadonban természetesen mindazzal táplálkoznak, amit környezetük, táplálóforrásuk nekik nyújt. Tehát főleg levelekből, bimbókból és rügyekből, valószínűleg gyümölcsökből. Hazájuk Ú-Guinea erdős régiói és Ausztráliának ama legészakibb pereme, amelynek, névszerint északi Queenslandnak, állat- és növényvilága emezével sok tekintetben megegyezik.

A kengurumedve (Dendrolagus, ursinus Schleg. et Müll.)

Kenguru-medve (Dendrolagus ursinus Schleg. et Müll.).

Ez állatnak, mely északnyugati Új-Guinea lakója, feltűnő sajátsága, hogy barkójának szőrözete előrefelé konyul és a fülek között harántul és taréjosan áll. Nevét zömök, alacsony termetétől nyerte. Meglehetősen nagy állat, mely 1.25 m-re is megnő, de ennek több mint fele a farkára jut. Teste tömzsi és erős, feje rövid. Testét merev, fekete, tövükön barna szőrök takarják. Fülének csúcsa, arca és hasoldala világos, pofái sárgásak, a szemet körülvevő gyűrű sötétebb.

A barna kengurumedve (Dendrolagus inustus Schleg. et Müll.)

Szőrözete sötétbarnán preckelt, arca barna vagy fekete, álla, torka és melle fehéres, ujjai feketék; farka feketével és fehérrel tarkított, apró, hegyes fülei röviden, de sűrűn szőrösek, tarkószőrei előreállók. Már Gould idejében is elevenen került Londonba. „Lényében, úgy látszik, lomhább természetű, mint a sivatagi kenguruk; a nap legnagyobb részét valamelyik nagy ágon tölti el, melyet ketrecében elhelyeztünk, s ott órákig ül álmosan, kótyagosan, közben hosszú, lompos farkát teste köré csavarva. Máskor kissé élénkebb volt, felegyenesedve ült, s akkor farkát lefelé lógatta, akárcsak a majmok.”

Bennett fakúszó kenguruja (Dendrolagus bennettianus de Vis)

Ez a fánlakó kenguru Queensland északi felét vallja hazájának. Sclater ezeket írja róla: „Felül és alul sötét egérbarna, feje és nyaka oldalt vörös; farka és fülei feketék, azonkívül farktövén fekete határfolt visel, míg farka alul és végén fekete.”

A vadonban eltöltött életéről Sclater a mellbournei zoológus, Le Souëf adatait közli: „A fánlakó kenguruk rendesen olyan fák tetején vagy ahhoz közel élnek, ahol a fák törzseit nem nehéz megmászni, s ahol azok nem magasak. Ilyen erdőségeket választanak ki. Egész nap a fák koronáin rejtőznek és csak estefelé ereszkednek le, hogy egyik fáról a másikra jussanak. Úgy látszik oly páfrányokkal táplálkoznak, melyekkel a madarak fészkeiket kibélelik, azonkívül bizonyos fák leveleivel és valószínűleg vadgyümölccsel is.”

A berlini állatkertben eddigelé Bennett-féle kengurukat s a közönséges és barna kengurumedvéket lehetett látni. Fogságban eltöltött életükről Heck az előbbiekhez még csak azt fűzi hozzá, hogy ezek halálosan unalmas teremtmények, amelyek még a legélénkebb állattársaság körében is hamarosan elszunnyadnak. „A kengurukat jellemző bárgyuság, amely sokkal jobban illene közmondásnak, mint a szamárra és ökörre vonatkozó közmondások, ezeken az állatokon, úgy látszik, a tetőpontját éri el. Ezt csak legfeljebb az a körülmény enyhíti, hogy éjjeli állatok, de még így is túl nagy a csalódásunk, annál inkább, mert nemcsak ritkaságuknál fogva, de tudományos vonatkozásuk miatt is feszült érdeklődéssel viseltetünk irányukban, s többet vártunk volna tőlük.”

S végül még néhány további eszmefuttatást az eleven kenguruk megfigyelésével kapcsolatban.Feltétlenül azt a benyomást keltik állataink, hogy sajátságos életmódjukhoz ezek csak tökéletlenül alkalmazkodtak, legalább is megközelítőleg sem olyan tökéllyel, mint amilyennel az állatvilágban e részben egyáltalában gyakran találkozunk, s amelyről csodálkozva veszünk tudomást. Talán éppen ebben a körülményben látjuk azonban a fánlakó kengurunak tudományos szempontból érdekes vonatkozásait. Mert egyfelől ezek azt bizonyítják, hogy a természetben igenis van tökéletlen alkalmazkodás, másfelől azonban azt mutatják, hogy a természet az alkalmazkodásnak ezzel a fokával beéri ott, ahol nincs további alkalmazkodásra szüksége! Figyelembe kell vennünk, hogy Új-Guineát és Ausztráliának hozzá közel eső legészakibb részét erdőségek borítják, s ezek megadták annak a lehetőségét, hogy a kenguruk a fákat is felkeressék a táplálék megszerzésekor. Másrészt ott hiányzanak a nagyobb kúszó ragadozók, amelyek a fánlakó életmódhoz kevésbbé alkalmazkodó állat fennmaradásának feltételeit veszélyeztethetnék.