7. Nagylábú kenguruk (Macropus Shaw)

Ezzel a nemzetséggel elérkeztünk az erszényesek utolsó csoportjához, melybe tartozó fajokat a szűkebb értelemben vett nagylábú kenguruk neve alatt foglaljuk össze. Jellemző ismertető jegyeiket a csupasz külső orrpajzsokban, jól fejlett füleikben, tarkójuk lefelé álló sörényzetében, elülső és hátsó végtagjaik óriási nagyságbeli különbségeiben, a hátsó lábuk óriási középső karmában, és végül símaszőrű, de rendkívül vaskos és hátrafelé hegyesedő farkukban kell felismernünk. Csupasz orrpajzsuk, melyet az orrlyukaknak köröskörül rücskös és szívalakúan határolt bőre alkot (rhinarium), fajok szerint rendkívül változó mind alakra, mind nagyságra nézve, s azért is a rendszertanban meghatározó bélyegül szolgál.

Azokra a kenguru-fajokra vonatkozólag, melyek szökellő mozgásokkal a földön ugrándoznak és füvekkel táplálkoznak, általában megismételhetnénk mindazt, amit fentebb a kenguru-alkatú erszényesekről elmondottunk. S hozzáfűzzük még, hogy ezek főleg Ausztráliát vallják hazájuknak, de néhány kisebb fajuk az ausztromaláji alrégiót: Új-Guineát és a szomszédos szigetvilágot is lakja.

A Macropus-okra vonatkozólag még megjegyezhetjük, hogy ezeket még három csoportra, a kis wallbykra (Thylogale), a középnagy wallabykra (Halmaturus) és az óriáskengurukra (Macropus) különíthetjük el. Ez gyakorlati szempontból igen előnyös, azonban Thomas szigorúan tudományos rendszerében e három nem közül kettőt törölni volt kénytelen, minthogy az idetartozó fajok között nagyságukon kívül nem merültek fel élesebb különbségek. Mi azonban e helyütt könnyebb áttekinthetőség kedvéért mégis ragaszkodunk a wallabyk elkülönítéséhez, annál is inkább, mert ezek többnyire csak nyúlnagyságú kenguruk, s Macropus-ok rendszerében már azért is elől állanak, mert a már előbb említett nemzetségekhez csatlakoznak.

a) Wallabyk (Thylogale Gray)

Az idetartozó fajok a legmesszebbre terjednek el a trópusokban, s az Aru-szigeteken Új-Guineán keresztül a Bismarck-szigetekig terjed hazájuk.

Thomas-t követve a wallabyknak a következő fajait különböztetjük meg, melyek valamennyiének hátsó lába 15 cm-nél rövidebb:

Fülük köröskörül, hátsó lábuk pedig hátul világosvörös; tarkójuk ellenben barna, sohasem vörös.

Szőrözete rövid, durva és vékony, homokszínű; a csípőn fehér sávval.

M. coxeni Gray. Észak-Queensland.

Szőrözete lágy, sűrű, inkább barnásszürke; vörös rajzolattal.

A csípőn levő sávok élesek; a test oldala mélyebb vörös.

M. stigmaticus Gould. Észak-Queensland.

A csípő sávjai elmosódottak, vagy hiányzanak; a test oldala vörösszürke.

M. wilcoxi Mc Coy. Dél-Queensland és Új-Dél-Wales.

Fülük köröskörül és hátsó lábuk hátul szürke vagy barna:

Szőrözetük vékony, egyformán csokoládébarna:

Fülük hátul fekete; csípősávjuk fehér.

M. brunni Schreb. Aru- és Key-szigetek.

Fülük hátul barna, olyan, mint a fej színe; csípősávjuk nincs.

M. browni Rams. Új-Guinea keleti és délkeleti része, valamint Újpomeránia.

Szőrözetük hosszú és vastag, a hátoldalon különböző árnyalatú:

Farkuk több mint háromszor hosszabb a fejnél; tarkójuk és testük elől rendszerint vörös.

Nyakszirtjük sötétvörös, sötét csík nyoma nélkül; orrkagylójuk (orrmezőjük) széles és a felső ajakig csupasz.

M. thetidis F. Cuv. Dél-Queensland, Új-Dél-Wales és Viktória.

Nyakszirtjük halványvörös vagy szürke, sötét csíkkal, orrpajzsuk egy bizonyos redő alatt végződik.

Hátuk szürke, válluk többnyire vöröses; tarkósávjuk széles, de elmosódott.

M. eugenii Desm. Ausztrália nyugati s délnyugati része. Alapszínük halvány fakó izabellabarna; szőrözetük sűrű és hosszú.

M. bedfordi Thos. Queensland vagy Észak-Ausztrália.

Hátuk is, válluk is egyformán halvány szürkésvörös. Tarkósávjuk keskeny, éles körvonalakkal.

M. parma Waterh. Ausztrália délkeleti része.

Farkuk csak 2 1/2-szer hosszabb a fejnél. Tarkójuk és testük elől barnaszínű, mint hátuk.

Hátsó lábuk 11 1/2 cm-nél hosszabb; bundájuk vastag és lágy.

M. billardieri Desm. Viktória, Tazmánia.

Hátsó lábuk 11 cm-nél rövidebb; bundájuk durva és kemény.

M. brachyurus Quoy et Gaim. Ausztrália nyugati és déli része.

A kistermetű wallabyk kevésbbé élnek a nyilt és nagy síkságokon, mint inkább erdőségekben, mocsaras, csalitos helyeken és hegyszakadékokban, s ez megfelel nagyságuknak is. Inkább a védettebb, benőtt helyeket keresik fel és itt jobban mozognak, mint a nagyobb fajok. Ha megfélemlítjük őket és menekülnek, valamennyi kisebb termetű kenguru, hasonlóan a hegyi rokonaihoz és a pikkelyesfarkú kenguruhoz, kétségbeesésükben kiterjesztik rövid karjaikat. Gyors ugrándozásuk alkalmával előrehajtva testüket jobban tartják meg egyensúlyúkat, s ebben rövid és petyhüdt farkuk kevésbbé van segítségükre, mint a nagyobb termetű fajoknak jól fejlett egyensúlyozó készüléke és egyensúlyozó „pálcája”. mely hatalmas izmos farkukban rejlik.

A kurtafarkú kenguru (Macropus brachyurus Quoy et Gaim.)

Ez a kenguru rendkívül hasonlít ahhoz a két kengurupatkányfajhoz, mellyel együtt él. De ezektől mégis megkülönböztethetjük hátsó végtagja, fekete, aránylag rövid és vaskos feje, sűrűn szőrös fülei és szürke gyapjúja révén, melynek szőrei végükön nem vörösek.

Alakja rövid, tömzsi, farka feltűnő rövid, csak kétszer hosszabb a fejnél; innen nyerte nevét. Szőrözete hosszú, vastag, de a mellett durva, felül szürkésbarnán preckelve, alul palaszürke, néha kissé vöröses árnyalattal. Nagyon rövid fülei kerekek, s csak kevéssel érnek túl a fej hosszú szőrözetén. Sem fején, sem törzsén nem visel mustrázatot. Feje szürkén preckelt, kezei, lábai és farka felül feketék. Testhossza 83 cm. Fogai hosszúságra nézve, Thomas szerint, igen elütők e nemhez tartozó összes fajétól. Zápfogai legjobban a Dorcopsis-éire emlékeztetnek.

Gould utazását megelőző időkben ez állat az európai múzeumokban fölötte ritka volt, a párizsi múzeum típusa, mely után ezt a fajt leírták, volt talán az egyedüli. Ez a King Georg-Sundról való. Később aztán Gilbert ezt az állatot gyakran megtalálta azokon a mocsaras területeken, melyek Nyugat-Ausztrália partjain nem egészen a tengerhez közel végighúzódnak. A Port Augusta körül annak idején a sűrűségeket lakta, s itt a bennszülöttek nyár végén nagyszámmal pusztították.

A Darling vidékétől keletre ezt az állatot már nem sikerült elejteni. Gould szerint ennek a kengurunak már komor színe is elárulja, hogy sűrűségben, fűbozótok között, mocsaras és nyirkos csalitokban él.

A mocsári vagy vöröshasú kenguru (Macropus Billardieri Desm.)

Ezt a fajt gyakran az előzővel összetévesztik, mert ahhoz külsejében és színezetében hasonlít. Azonban, eltekintve a koponya és a fogazat alkatában megnyilvánuló különbségektől, jóval nagyobb: 110 cm hosszúságot is elér, azonkívül hasoldala sárgás, narancsszínű, hátrafelé egyre mélyebb árnylatot nyer. Innen nyerte nevét is. Farka hosszabb, mint az előbbi fajé: 2 12-szer hosszabb a fejnél, de még így is igen rövid.

A vöröshasú kenguru Viktoriának és Tazmániának leggyakoribb wallabyja. „A tazmániai wallaby – mondja Gould – olyan közönséges és ismert a vandiemenföldi gyarmatosok előtt, mint az európai ember számára a nyúl. A nyúlnál azonban nagyobb és nagyszámmal fordul elő a szigetek minden nyirkos és erdős vidékén, a mellett hasznos. Természetes, hogy bundája is jóval sötétebb, mint többi rokonáé, szőrözete hosszabb és bolyhosabb; ezzel alkalmazkodott állatunk a délibb, nyirkosabb és hidegebb klímához, míg bundájának színezete a növényzettel áll összhangban, amely között az állat él. Az erdő belsejében kidőlt fák és igen dús növények között üti fel igazi tanyáját. Itt ritkán mutatkozik és sohasem merészkedik az erdő széléhez, kivéve éjnek idején. Ezért is a mindennapi szemlélő ritkán találkozik vele. Könnyen fogják hurokkal, amelyet az állat megszokott csapására helyeznek el, s így ezeket ezrével fogják össze pusztán prémjeikért. A vadász könnyűszerrel ejtheti el akkor is, ha valami kisebb tisztáson lesbe áll, két-három kisebb vadászkutya társaságában. Ezek előtt mindig körben ugrál és így könnyen kerül puskacsőre, mert a nyulakhoz hasonlóan sohasem hagyja el megszokott helyét. Életmódjával kapcsolatban szívósabb természetű is, mint egyéb rokona és kisebb gondozás és kitartás mellett ugyancsak könnyen lehetne Angliában is meghonosítani.

Megjegyezhető még, hogy a tazmániai wallaby húsa egyike a legízletesebb kengurupecsenyének és a vandiemenföldiek kedvenc csemegéje.

Gould szerint állatunk határozottan társas életet él; százával látták őket ugyanazon a vadászterületen. Viktoriában és Tazmániában még ma sem ritka, pedig az ausztráliai kontinens megváltozása egy cseppet sem volt előnyös az állatvilágra. A kereskedelemben való előfordulása is e mellett szól, mert ez a faj mocsári wallaby néven nemcsak a prémkereskedelemben játszik fontos szerepet, hanem a wallabyk közül az a faj, mely leggyakrabban kerül elevenen Európába. Az állatkertekben, ahol kis kenguruk előfordulnak, éppen ezért nem ritka, a közönség azonban rendszerint valami nagy kenguru fiataljának nézi.

A derby kenguru (Macropus eugenii Desm.)

Derby kenguru (Macropus eugenii Desm.).

Ennek a fajnak az otromba vöröshasú kenguruhoz képest könnyed, karcsú alakja van. A kengurukra annyira jellemző orrpajzsa a szájtól kissé távolabb végződik, és egy sajátságos ráncnak csücskén nyílik, amely egészen a felső ajakig fut. Az ajak pedig, előlről nézve sokkal jobban fejlett, mint rendesen, s ezek az egyes részletek, bármennyire jelentékteleneknek lássanak is, a szemlélőnek lehetővé teszik a faj meghatározását. Minden egyéb tekintetben azonban a faji jellegek leírásának itt tág teret kell szabnunk, nemcsak a színeződést, de az alaktani jellegeket illetőleg is. Mert, míg a kontinensen élő példányok bundája többnyire rövid, addig a szigetvilágokon élő alakoké hosszabb, az előbbiek füle pedig hosszú, az utóbbiaké rövid. A koponya és a fogazat alkotásában is különbségeket találunk a kettő között. Általában véve azonban az állat alapszínezete szürkésen preckelt, a vállakon a vörös árnyalatba csap át. A fej egyformán szürke, határozatlan fehér sávval a pofán. Egy éppolyan elmosódott barna sáv vonul a fülektől kezdve, a tarkón keresztül a hátoldalra, s a fiatal példányokon sokszor alig látható. A vállak, a nyak oldala és a karok vörösesszínűek, de ez úgy kiterjedésére, mint tónusára nézve nagyon változik. Néha, talán télen, ezek a testtájak megszürkülnek, s akkor alig van nyoma a vörösnek. Ez a szín azonban a lágyékon, a törzs hátsó részén és a végtagokon ismét megjelenik. Torka, melle és hasa fehér vagy szürkésfehér, kezei, lábai és farka szürke, és külső végükön majdnem feketék. Hossza 62, farkáé körülbelül 45. cm.

Gould, aki állatunkat Halmaturus derbianus néven vezeti az irodalomba, a következőképpen emlékszik meg róla: „Mint sok más kisebb wallaby, úgy ez is különös előszeretettel tanyáz a legsűrűbb cserék között és így a törpe Eucalyptus-oknak szinte átjárhatatlan rengetege, mely majdnem az egész kenguruszigetet borítja, biztos menedékhelyet nyujt neki, ahol minden valószínűség szerint sohasem pusztul ki. A növényzet ott túlságosan buja és nedves ahhoz, hogy tüzelőanyagnak lehetne használni, a vidék lakossága pedig szegény ahhoz, hogy a fák irtását megfizesse. Az állat nagyon gyakori a szakadékokban és árkokban amelyeken keresztül számtalan csapást készít, és itt olyan sűrű a növényzet, hogy a kutyánál nagyobb lény nem tud áthatolni rajta. A szigetlakóknak ez az állat nagyszámmal áll rendelkezésre, s nemcsak bundájának veszik hasznát, de húsát is megeszik. Többnyire hurokkal fogják, mégpedig úgy, hogy a hurkot egyszerűen odateszik az erdő szélére. Azonban puskával is vadásszák, hogyha éjjel az erdők tisztásain megjelenik.”

Megjegyezhetjük még, hogy a derby kenguru a kisebb Macropus (Halmaturus) fajok közül az egyetlen, amelyet a vöröshasú kenguru mellett állatkertben is a leggyakrabban láthatunk.

A pademelon (macropus thetidis F. Cuv.)

A legcsinosabb wallbyk egyike a pademelon. Jóval kisebb az óriáskengurunál; hossza mindössze 1.1 m, melyből 45 cm esik a farkra. Bundája hosszú és puha, felül barnásszürke, amely a tarkón a rozsdavörösbe megy át, alul fehér vagy sárgásfehér; oldalt pedig vörhenyes; lábai egyformán barnák, elülső lábai szürkék; rövid, kemény szőrökkel fedett farka felül szürke, alul barnásfehér. Gould ennek a fajnak is jelentős színbeli különbségeire figyelmeztet: „Az egyik vidék példányainak nyakán a vörös árnyalat a barnával szemben előtérbe lép, míg más vidékek példányaira épp annak ellenkezője vonatkozik.”

A pademelon Dél-Queensland, Új-Dél-Wales és Viktoria bokros vidékeit lakja, s itt egyenkint vagy kisebb csapatokban él. Finom és rendkívül ízletes húsáért, amely a mi nyulaink pecsenyéjére emlékeztet, szorgalmasan üldözik nemcsak a bennszülöttek, de a gyarmatosok is. Életmódját illetőleg mindenben hasonlít rokonaihoz. „A foglyokon feltűnt nekem – így szól Brehm – hogy ugrás közben elülső lábaikat meglehetősen kiterjesztve, a testüktől távol tartják, más fajok ellenben inkább odaszorítják. Ez a sajátság a pademelont az első pillanatra a többi hozzá közelálló fajtól is megkülönbözteti.”

A vörös wallaby (Macropus stigmaticus Gould)

Ez a faj feltűnik igen élesen határolt csípőfoltjával, amely környezetének sötétvörös színétől élesen elüt. Hátán, farkán és mellén a vöröses színezetet inkább szürke árnyalat járja át. Végtagjai világítóan vörösek, végükön azonban feketék, hasa fehéres, két rozsdabarna hosszanti sávval határolva. Gould azonkívül még két elmosódott világos pofasávot is rajzolt oda könyvében illusztrált kengurujára, egyet, mely az orr oldalától a szemek alatt a fülekig vonul, a másikat az alsó állkapocs alá. Feje és törzse összesen 70 cm hosszú.

Akkoriban ennek a fajnak csak egy példánya volt ismeretes és ez a Point Cooperről, Ausztrália északkeleti partvidékéről került elő. A „Rattlesnake” nevű hadihajó útja alkalmával került kézre igen érdekes körülmények között, melyekről Macgilivray, a hajó parancsnoka a következőképpen számol be: „Mialatt szelet nyerve a partvidék felé irányítottuk hajónkat, Simpson hadnagy a helyhez közel egy dingót pillantott meg, amely egy kis kengurut vett üldözőbe. Az állat szorult helyzetében vízbe ugrott és kifelé igyekezett a tengerbe. Itt csónakunkba emeltük, míg üldözője az egyik sziklánál maradt és elmélyedve meresztette szemét elmulasztott zsákmányára, míg aztán egy golyó, mely a közelibe fúródott a földbe, menekülésre kényszerítette.”

Európába ez a kenguru még nem került elevenen.

A fürge kenguru (Macropus agilis Gould)

A közepesnagyságú wallabyknak sorát ezzel a fajjal nyitjuk meg, mely homokszínű szőrözetével, csípőjén és fején lévő mustrázatával igen érdekes külsejű, csinos állatnak tűnik. De nemcsak ezekkel a sajátságokkal tér el a többi fajtól, hanem rövid füleivel és hosszú farkával is. A frankfurti példányok alapján ennek a fajnak mindenesetre nehéz volna nehézkesebb, zömökebb testalkatot tulajdonítani, mint a többi csoportba tartozóknak, ahogy ezt Thomas megkísérelte. Csak legfeljebb annyit állapíthatunk meg, amit Cahn ennek az államnak karcsúbb testalkatáról, keskeny, hegyes fejéről és hosszú farkáról elmond, valamint mozgékony, eleven lényéről; innen ered különben ennek az állatnak neve is.

Az orrpajzs felső része az orrlyukakon lévő csík kivételével szőrös. Az arc mustrázata elmosódott: a barna bajuszalakú folt, mely az orr tövéből kiindulva, nem terjed egészen a szemekig, s alul fehér pofasávval olvad össze, melyet az állon homokszürke sáv oszt ketté. Fejtetője barna, különösen a két fül között sötét, s ez a barna szín elmosódott sáv alakjában a tarkón tovább folytatódik. Rövid fülei belül és tövükön fehérek vagy sárgák, hátul sötét homokszürkék, elől a csúcsukon és szélükön feketék. Egy sötétbarna rajzolat a tarkótól előre és lefelé vonul a könyökig. A sárgásbarnahátúak félig-meddig feketén preckelt színétől a test alsó része fehéresen üt el, néha azonban sárga. Karjai fehérek, vagy halvány homokszürkék, a lábak elől és belül azonban mindig fehérek. Kezei és lábfejei ritkán feketék. Farka a tőhöz közel felül homokszínű, úgymint a törzs, egyébként fehér, kivéve bojtjának ecsetszerű, fekete megvastagodását.

„A fürge kenguru úgylátszik, Ausztrália északi partvidékének valamennyi mocsaras, lápos vidékén gyakori. Nagyon fürge fajnak ismerik, amely a reá uszított kutyák elől, könnyen megmenekül, mert ügyesen ugrik a magas füveken át. Ha üldözik, gyakran a mangroveligetekben szerez menedéket és a mocsaras mélységek fölött olyan gyorsasággal kel át, hogy minden üldöztetése hiábavaló.” (Gould.)

Macgilivray szerint ez a kenguru Port Essingtonál, a magas fűvel benőtt síkságokat kedveli, különösen azokat a helyeket, ahol a Pandanus fa gyakori, s ennek védelmében üti is fel tanyáját.

A frankfurti állatkertben a fürge kengurut sikeresen tenyésztették és a mellett meggyőződtek ennek az állatnak békés természetéről, úgyhogy ott több felnőtt hímet is tarthattak összezárva.

Bennett kenguruja (Macropus bennetti Gould)

A nagyobb termetű wallabyknak, melyeket állatkertekben mutogatnak, legismertebb s egyúttal legnagyobb termetű alakja a tazmániai Bennett-kenguru, melyet már Waterhouse és ezzel egyetértően újabban Thomas Új-Dél-Wales és Viktoria vörösnyakú kengurujával ugyanegy fajhoz sorolt. Thomas e szerint a szárazföldi formát, a M. ruficollis var. typicus-t és a szigetvilágon élő M. ruficollis var. bennetti-t különbözteti meg. Az előbbinek határozott, éles mustrázata van; általában világos színű; rövid szőrözetet visel, az utóbbinak rajzolata elmosódott, teste sötétebb, tompítottszínű és azt hosszabb szőrözet takarja.

A Bennett-kengurut már az első pillanatra is fel lehet ismerni feketén preckelt színezetéről. Tarkója és törzse halvány vörösesbarna, fülei hátul majdnem feketék, fejmustrázata alig látható, melle és hasa piszkos szürkésfehér, farka sötétebb szürke. Prémje hosszú és sűrű, gyapjúja, mely kissé eltűnik, sötét dióbarna, gyönge vörösesbe játszó. A kifejlett hím 120 cm hosszú, farka 100 cm. Elevenen 15–25 kg súlyú, a nőstény állítólag egyharmaddal kevesebb, de állatkertekben látni olyan kengurupárokat is, melyeknél ez a különbség nem olyan nagy.

A Bennett-kenguru Tazmániában és a Bass-szoros nagyobb szigetein él és a Mount Wellington behavazott csúcsaitól és alacsonyabb hegyvidékeitől kezdve, a legmélyebb völgyek erdőségéig mindenütt előfordul. Azonban különösen szereti a nyirkos területeket, és a napsütötte, homokos síkságokon, ha ugyan egyáltalában előfordul, úgy ritkán látni. Menedékhelyét azonban, ha üldözik, mindig az erdőségekben keresi, vagy olyan meredek sziklaormokon, melyek az üldöző kutyák számára megközelíthetetlenek, mintahogy azt Gould mondja.

Gould szerint ez a kenguru az emberre rendkívül fontos, mert húsa tömegárú, s prémjéből is gyarmatosok nem csekély hasznot húznak. Bőrét Vandiemenföldről nagy mennyiségben hozzák Angliába és csizmák és cipők részére való felsőbőrnek használják, melynek kitűnően beválik. A mellett természetesen sokkal nagyobb mértékben használják ugyanezen célokra a gyarmatokon is. Bőrét többnyire a helyszínen nyúzzák le, vagyis ott, ahol az állatot megölték és itt szárítás végett a földön kiterítik. 4–6 penceért adják el darabját az embereknek, akik az állatállomásokat mindig sorra látogatják, hogy azokat összegyüjtsék és Hobart Townban vagy Launcestowban ismét másoknak tovább adják, akiknek a gyarmaton, vagy kivitel számára szükségük van erre. Ma természetesen megváltoztak ezek a viszonyok, de azért a Bennett-kenguru prémje a vörösnyakú kenguruéval együtt mint „erdei wallby” napjainkban is nagy szerepet játszik az európai prémkereskedelemben. Brasz szerint évente 300.000 prémet hoznak Európába. Habár szőrözetük igen durva, a prémek mégis igen jól festhetők és az ismert szkunkszutánzatokat szolgáltatják. Átlagos értékül manapság körülbelül 2 shilling.

A vörösnyakú kenguru (Macropus ruficollis Desm.)

Ez a kontinentális alak sokkal világosabb és szebb színezetű, különösen nyakán, hátán szép barnásvörös, s innen nyerte nevét is. Egyébként alapszínezete szürke, alul fehér vagy szürkésfehér, hasonlóképpen farka is, mely csak a végén fekete, mint keze és lába ujjai. Arca sötétbarna, elmosódott hosszanti sávokkal.

Új-Dél-Walesnak alacsonyabban fekvő, lépcsőzetes fennsíkjai, különösen azok, melyeken gyakori a Daveysia-bokor alkotják ennek az állatnak kedvenc tartózkodási helyét. Gould különösen Charles Throsby-nak a Bongbong melletti birtokán akadt rá szép számmal közvetlenül az Illawara mögött, és arról biztosított, hogy innen délre majdnem Port Phillipig és északra a Moretonbaiig nyomul előre; valószínűleg azonban a Bass szoros nagyobb szigeteit is lakja.

A vörösnyakú kenguru azelőtt ritkaságszámba ment az állatkereskedelemben, újabban azonban éppoly gyakran, vagy még gyakrabban kerül hozzánk, mint a Bennett-kenguru. A középnagyságú fajok egyik legszebbike és az állatkertben való szemléltetésre igen alkalmas, kiváltképpen azért is, mert jól tartja magát és könnyen szaporodik. A prémkereskedelemben tazmániai rokonához hasonlóan „Bushwallaby” néven ismeretes.

A fekete wallaby (Macropus ualabatus Less. et Garn.)

Gould ezt a fajt egyenesen fekete wallabynak mondja és fekete, valamint telt rozsdavörös színével, durva és sűrű szőrözetével, rövid fülével és hosszú, pettyhüdt farkával jellemzi. Alapszíne sötét világosszürke, háta végén a vörös szín jut előtérbe. Gyapjúja hosszú, puha, sötét barnásszürke, torka, melle és hasa pedig Thomas szerint halványvörös. Elülső és hátsó lábai és farka, végén mindenütt fekete, s ez a kengurukon oly gyakran megismétlődik. Azonkívül Gould szerint ezt a fajt egy fekete folt jellemzi, amely a karok alatt, a hónaljban látható. Testhossza 82 cm. A fekete wallaby határozottan mocsárlakó, vagy legalább is inkább a nedves helyeket kedvelő állat, s mint ilyen alkalmas arra, hogy a kengurunak, mint olyannak életmódjáról szóló megszokott ismereteinket kibővítsük s ezzel együtt meg is változtassuk.

Állatkereskedelemben e faj nem gyakori, de nem is nagyon keresett állat, mert az állatkertekben lévő aránylag kevés kenguruketrecet, természetesen a legfontosabb és legismertebb fajokkal népesítik be.

Befejezésül a wallabyknak azt a csoportját ismertetjük, melynek tagjai finom, szürke és fehér színruhát viselnek, közepesnagyságúak, s úgy a kisebb, mint a nagyobb kenguruknál bizonyos vonatkozásban állanak.

Parry kenguruja (Macropus parryi Benn.)

Ezt a fajt a sorozat végére tettük, mert benne helyesen átmeneti alakot pillantottunk meg a középnagy wallabyk és a nagy kenguruk között. Ezt a megállapításunkat megerősíti az a körülmény, hogy bundája lágy, gyapjas és kékesszürkeszínű és a törzsén többé-kevésbbé a vörösesbe megy át. Arca és végtagjai sötétszínű, homloka inkább világosabbszürke. Fülei rendszerint szokatlanul hosszúak, belül fehérek, külső színezetük azonban hármason tagozódik: tövén vörösesbarna, azután fehér és a csúcson ismét barna.

Strange szerint Parry kenguruja a Clarence-bozótok sziklás területeit lakja. Új-Dél-Wales keleti részén, és itt 2000 angol láb magasságban vonul fel a sziklaszirtekre. Hellyel-közzel azonban a szabadabb térségekre is lemerészkedik és azokon a füves dombokon is megjelenik, melyek a főgerinc felé vonulnak. Testének alkata: rövid és vaskos hátsó lábai, valamint rövid és tompa körmei nagyszerűen illenek a sziklához való életmódjához. Annyira gyors ez az állat, hogy csak a legjobb kutyák segítségével van kilátásunk arra, hogy egynéhány példányt kézrekeríthessünk. Minden egyéb állatot egy pillanat alatt elhagy és ha igazán nekilendülve vágtatásának elemében van, akkor semmilyen kutya sem éri utól.

Mint néhány nagyobb kenguru – jegyzi meg Gould, úgy ez is védelemre szorul, különben hamarosan kipusztul, noha az a körülmény, hogy rendkívüli ügyességgel mászkál a sziklákon, s hogy azok a vidékek, melyeken él, meglehetősen terméketlenek, s ezért lakatlanok, mindenesetre hozzásegítenek fennmaradásához. Szintén igen hamar megszelídül és ilyenkor általában nagyon bizalmas és tanulékony.

b) Óriás kenguruk (Macropus Trt.)

A nagyobbtermetű kengurukat, amelyekkel a kengurufélék és egyúttal az összes erszényesek törzsét egyszersmind le is zárjuk, azok a rendszerezők is meghagyták a Macropus nemzetségben, akik a középnagy wallabykat Halmaturus, az egészen kicsinyeket pedig Thylogale név alatt választották el. És joggal, hiszen ezek az óriástermetű kenguruk mégis a legszembetűnőbb képviselői ennek a nemzetségnek és ő bennük testesül meg az ugróerszényes a legfeltűnőbben. A laikusok számára pedig, akik csak egyszer is látták, azok közé az állatok közé tartozik, amelyeket mindig megőriznek emlékezetükben. Ezeket az óriástermetű kengurukat, mint már említettük, Cook és tudós utitársa Banks Joseph fedezte fel elsőknek, amikor az „Endeavour” nevű hajójával nem messze a dúsnövényzetű Botanybai-on túl egy folyó torkolata közelében horgonyt vetett, mely utóbbit azóta Endeavour Rivernek neveznek. 1770 június 22-én ezeket írja utinaplójában: „Néhány emberem, akiket a folyó másik partjára küldtem, hogy betegeink számára galambokat lőjjenek, visszatérésükkor azt közölték velem, hogy egy karcsú termetű, igen fürge, egérszürke agárnagyságú állatot láttak.” És egy más helyen így folytatja: „Amint ma reggel a hajótól kissé messzebbre mentem, szintén egy ilyen hasonló állatot láttam, mely nagyságra és alakra nézve az agárhoz hasonlított, s magam is agárnak néztem volna, ha a helyett, hogy ugrott, inkább elszaladt volna, mint valami nyúl vagy szarvas. Végre pedig vasárnap este, július 14-én Gore, aki aznap puskájával elindult, abban a szerencsés helyzetben volt, hogy ezek közül egyet elejtett. Másnap az elejtett példány húsát elkészítettük s Cook azt nagyszerűnek találta.”

Cook az állatot le is rajzolta és ezentúl kangaroo-nak, kengurunak nevezte. Újabban Roth, Ausztrális kiváló kutatója és érdemes biztosa, megállapította, hogy a bennszülöttek ezt az állatot azon a vidéken, ahol Cook kikötött, ma is „ganguruh”-nak nevezik.

Thomas a szűkebb értelemben vett óriáskengurukat testük nagyságán és meglehetősen egyhangú színezetén kívül nagy, vaskos koponyájukkal is jellemzi, amelyeken, mintahogy ez a nagyobbtermetű fajoknál lenni szokott, az arckoponya jóval nagyobbnak látszik, mint az agykoponya, s ez a nagy különbség a kisebb wallabyknál kevésbbé tűnik szembe.

A diprotodont, a kevésfogú erszényesekre jellemző fogazat, nevezetesen a két alsó nagy, vízszintesen előreálló metszőfog, amely vésőalakúan, kihegyezett és az alsó állkapocs két felének bizonyos egymástól független mozgatása következtében, mintegy ollószerűen hajolnak egymáshoz, az óriáskengurukon különösen jól fejlődik ki. S ugyanez vonatkozik a hátsó ugróvégtagokra is, amelyeken a negyedik ujj különösen erőteljes, az ötödik, a külső már jóval gyengébb és az egymással összenőtt második és harmadik pedig már alig fejlett, úgyannyira, hogy pettyhüdten a bőrben lelógó körmüket legfeljebb bundájuk vakarására és tisztogatására használhatják.

Elülső végtagjuk öt ujjat visel, amelyek görbe, körülbelül egyformán fejlett karmokban végződnek. Csak akkor érintik a földet, ha az állat egészen lassan mozog, máskülönben a növényi táplálék megragadására szolgál s az állat azt valóságos kéz gyanánt használja. Testsúlyuk többnyire a hosszú és hátsó végtagokra nehezedik, valamint a szintén erőteljes, hosszú és izmos farkra, amelyen az állat mint valami háromlábú asztalon áll (beleszámítva természetesen két ugróvégtagját). Ennek sajátságos mozgathatóságával és sajátságos testalkatával együtt az óriáskenguru, mint a hintázó mozgásnak és az egyensúlyozó művészetnek az állatvilágban a legnagyobb és csodálatraméltó mestere mutatkozik be előttünk. Rövid elülső lábait mellén keresztbe teszi, úgyhogy azokat szinte nem is látni, csak hosszú, sovány, de erőscsontú és erős inakkal ellátott hátsó végtagjaikkal, melyeknek izomzata a struccéhoz hasonlóan a combokon összpontosultak, érintik a földet, különösen a negyedik nagy, széles és pataszerű karommal ellátott ujjal. A hosszú és vastag fark hatalmas izomzata az elülső testet egyensúlyhelyzetben tartja a levegőben és rugalmasan hintázva a behajtott, de hamarosan nekirugaszkodó hátsólábak ugrását és lendítőerejét fokozza. Így a hátsólábuknak ez az ereje óriási, 10 méteres távolságba és még messzebbre is lendítik az állatot s ezzel, mintha csak erre az annyi kietlen és száraz szavannás hazára teremtették volna ezt az állatot és már Owen is hangsúlyozta, hogy ott, éppúgy, mint Afrikában is a gyors helyváltoztatás szinte életszükséglete minden állatnak, amely zöld táplálék és friss víz nélkül életképtelen.

Nicols mindehhez még érdekes részleteket fűz a kenguru mozgására és helyzetére vonatkozólag. „A kenguru sokféleképpen helyezkedik el, de különösen egyféle helyzet érdemel említést. Hogy jobban tekinthessenek szét a magas fűben vagy páfrányok között, lábujjhegyen hátsólábaik erős karmain ágaskodnak fel, s ilyenkor egyúttal farkukat is mereven kifeszítik. Az állat „három lábon” áll, s mindhármuk egészen merevek és egyenesek, úgyhogy az állat ilyenkor legalább 6–7 láb magas. Lassú mozgásai mindig ügyetlenek és kevésbbé vonzók, így különösen akkor, ha rövid elülső lábait a földön kinyujtva és hosszú hátsólábait és nehéz farkát magaután vonszolva, csúszik tovább a földön, vagy ha felegyenesedve ül és közben oldalát és hátát vakarja; de ha a kutyáktól hajszolva, teljes erővel iramodik és nagyszerű ugrásokkal szeli át a füves térségeket, melyeket hihetetlen gyorsasággal visz véghez, akkor a kenguru vonzó látványosság és a mellett az erő mintaképe, melyhez fogható nincsen az állatvilágban.”

Az a jellemzés, melyet Thomas az állatok életéről ad, többnyire a nagyobbtermetű fajokra vonatkozik. Ezt igen röviden és találóan lehet az angol szavakkal kifejezni: terrestrial (a földön élő), saltatorial (ugró), graminivorous (fűevő). A kenguruk képviselik Ausztrália nagy vadjait. Az ötödik kontinensnek ők a legkiválóbb jellemző állatai és különösen az ausztráliai füves térségeket és az erdős vidékeket és tisztásokkal váltakozó bozótokat lakják; ezeknek sajátságos díszei, amennyiben hangsúlyoznunk kell, a mai fehér ember ezen a földrészen még megkegyelmezett életüknek. Természetes, hogy a pusztítás legsúlyosabban a nagyobb kengurufajokon érezteti hatását, ezért féltette már Gould is őket. Igaz, hogy a helyzetet veszedelmesebbnek látta, mint a milyen, de már ebből is kitűnik, hogy milyen kegyetlenül és könyörtelenül indult meg már akkoriban is ezeknek az állatoknak pusztítása.

Mindazonáltal a nagy állatpiacokon eddigelé nem érezhettük a nagyobb kenguruk hiányát. És mégis az összes erszényesek között az óriáskengurunak van a legnagyobb keletje, ez a legkeresettebb cikk az erszényes állatpiacon, mert nemcsak egyetlenegy állatkertben sem szabad hiányoznia, de minden valamirevaló állatseregletben is ott kell díszlenie. Sőt mi több, a különféle orfeumokban is ott látjuk időközönként a boxoló kengurukat a színpadon. Ez a boxolás azonban csak ártatlan trükk és a vén hímkenguru ama természetes hajlamának ügyes kihasználásán múlik, melynélfogva az csupa játékból megy neki valakinek s elülső lábaival megkarmolja és rugdossa, s ha komolyabb veszedelem forog fenn, hátsó lábaival is dulakodni kezd vele.

Rendszertani tekintetben újabban (Novitates zoologicae, 1910) Schwarz Ernst foglalkozott velük, aki „Die grossen Kängurush und ihre geographischen Formen” című munkáját a British- és a Rothschild-múzeum anyaga alapján írta meg. Ebből kitűnik, hogy úgy a koponya jellegeit, mint a külső ismertetőjegyeket, a karcsúbb, vagy zömökebb testalkatot, nevezetesen pedig a végtagok és a fülek hosszát tekintve, mindössze csak 5 igazi fajt lehet megkülönböztetni. Ezek: a Macropus, giganteus, rufus, antilopinus, hagenbecki és robustus. Valamennyi többit csak alfajoknak tekinti a szerző. A M. hagenbecki egyelőre még kétséges; csak két példányban ismeretes, s ezek közül is az egyik veszendőbe ment.

Rendszerünkben a fajok ismertetését a kisebb fajokkal kezdjük, melyeknek természetesen érthetően zömökebb a testalkatuk, s rövidebb hátsólábaik és füleik vannak.

A wallaroo vagy óriás hegyi kenguru (Macropus robustus Gould)

Ez a faj csakugyan mindenképpen rászolgált nevére. Valóban a magasabb régiókat kedveli és Queensland, Új-Dél-Wales és Dél-Ausztrália hegyvidékeit lakja. Olyan alakbeli sajátosságokkal is rendelkezik, melyek ugyancsak összefüggnek elterjedési körülményeivel: hátsó végtagjai hosszú és kemény szőrözetet viselnek, s ez a már magábanvéve sem hosszú főujjat karmával együtt eltakarja.

A két nem között nemcsak nagyságbeli, de színbeli különbségekkel is találkozunk, úgyhogy azokat az első pillanatra is könnyű megkülönböztetni. A hím egészen sötét feketésbarna, fején, farkán és végtagjain a legsötétebb, szinte koromfekete; hasán a legvilágosabb, mellén szinte fehéres. A nőstény ezzel ellentétben hátán halvány füstösszürke, egyébként törzse, valamint feje, farka és végtagjai fehéresek; ujjai és azok végződései ismét feketék, igaz, hogy ezzel a színeződéssel a legtöbb kengurunál általában találkozunk. Farkhegye barna. Úgy látszik, mindkét nemnek igen dús szőrözete van, amely a mellett sűrű és meleg is, s megjegyzendő, hogy a nőstény háta némileg selyemfényű. A korall Thomas szerint nemcsak a hímnek színezete válik egyre sötétebbé, hanem a nőstényé is, amely mindjobban a hím színéhez közeledik.

„A fekete wallaro – mondja Gould a hegyikengururól – a sziklás és terméketlen hegyvidékek csúcsait lakja, ritkán ereszkedik le a hegyoldalak sűrűségébe, és a hegy lábához pedig sohasem. S ezért is csak igen kevés embernek volt alkalma arra, hogy ezt az állatot a vadonban megfigyelje, s Ausztráliában bizonyára sokezer ember él, aki semmit sem tud ennek a kengurunak a létéről. Noha tudomásom szerint egyedül Ausztrália délkeleti részéből sikerült ezt az állatot kétségkívül kimutatni, mégis minden valószínűség szerint, északra is széles elterjedési köre van. Meglehetősen gyakori a Liverpool-hegyvonulaton, s meggyőződtem arról, hogy igen sok dombon is előfordul, melyek a főhegylánctól oldalt úgy a partvidékek felé, mint lefelé nyúlnak. Búvóhelyeit olyan ügyesen választja ki a csúcsok és a meredeken kinyúló sziklafalak között, hogy igazán nincsen értelme ezt az állatot kutyákkal vadászni. Ha megközelítjük, egyenesen veszedelmes és védelemre kész állat, mert, ha annyira szorult helyzetbe hozzuk, hogy nem tud menekülni, akkor megtámadja a tolakodót és letaszítja a sziklapartokról, mint azt a kőszáli kecske is megteszi hasonló körülmények között. Eltekintve nagy izomerejétől, ez az állat még borzasztóbb ellenfél hírében áll, ha fogait használja. Ellenfelét ugyanis meg is harapja. Általában társas lénynek mondható, melyet négyesével, hatosával, de még többedmagával is láthatunk. A Liverpool-síkságtól keletre, igen nagyszámmal élt Turi mellett egyik hegyen. Eme vidékek viszonyainak megfelelően, amelyeken megfigyeltem, úgylátszik, soká bírhatta ki víz nélkül, mert ezeken a tájakon a víz általában ritka. A hegycsúcsokon, melyeken ez a faj tanyáz, többnyire elárulják nagyszámú, kitaposott útjai és nyomai, amelyek a gyakori idestova járástól-keléstől származnak. Tápláléka füvekből és az alacsony, bozótos fák leveleiből és rügyeiből áll, amelyek hazájának hegyvidékein nőnek.”

Az állat részletes tanulmányozása folyamán kitűnt, hogy ha a különféle wallarook fölött, – amelyeket Thomas és Rothschild a régebbi M. erubescens Scl. és az egészen régi M. isabellinus mellé soroltak – seregszemlét tartunk, akkor megfigyelhetjük, hogy hogyan vezetnek a sötét és szürkeszínű alakok a vörös színnek az alapszínbe való egyre nagyobb belevegyülésével mindjobban azokhoz a formákhoz, melyekben a vörös szín az uralkodó s melyeket így vöröskenguru mellé sorolnánk, és sorolták is, míg azután a koponya és a fogazat összehasonlító vizsgálatából kiderült, hogy azok az imént leírt hegyikenguruk csoportjába tartoznak.

Ezek pedig a következők:

M. r. argentatus Rotsch. Hazája a Northern Territory, vagyis a tulajdonképpeni Észak-Ausztrália középső része. Hímje felül erős bíborral vegyített sötétvörös, nősténye chinchilla-szürke.

M. r. erubescens Scl.

Rőt hegyi kenguru (Macropus robustus erubescens Scl.).

Hazája Dél-Ausztráliában a Spencergolf. Hímje felül sárgás borvörös; melle és torka fehéres, hasa világosvörös; nősténye vörösesszürke, fekete árnyalattal.

M. r. alligatoris Thos. A South Alligator-Riverről Arnhemlandban, vagyis Észak-Ausztrália legészakibb részéről. Tompább színezettel és az előbbinél rövidebb szőrözettel. A fülek hátsó része nem fekete, hanem fakószínű.

M. r. woodwardi Thos. Hazája Grant Range, a Kimberley-kerület délnyugati részéből, Északnyugat-Ausztráliában. Hímje világos élénk vörösszínű, nősténye inkább fakó, a tarkónak, valamint a hát elülső részének szőrözete a marjától kezdve forgót alkotva többé-kevésbbé előrecsavarodik. Bundája rövidebb, vékonyabb és keményebb szőrökből áll, mint a következő fajé.

M. r. cervinus Thos. (Szarvas kenguru.) A bennszülöttek nevén Piquarda, Ausztrália nyugati részéről (Pinda-állomás, Yalgoo, Murchison-kerület). Hímje sötét, mélyvörös, míg nőstényje sötét fakóvörös. Vénebb hímek halványabbak, fejükön inkább szürkék. Nőstényei halványabb színezettel; ezeknél a vörös szín feketével átitatott. Karjai, végtagjai, feje világosszürkék, világos, elütő szemfolttal.

A hosszúfejű kenguru (Macropus robustus isabellinus Gould)

Ezt a fajt a legújabb időkig egy egyetlen és hiányos bőr alapján ismerték, amely a nyugatausztráliai Barrow-szigetről való. Manapság azonban Woodward-féle példányok alapján kétségtelenül kiderült, hogy ez nem egyéb, mint a M. robustus-nak elcsenevészesedett szigeti alakja, amelyhez egyébként koponyájának összes jellegeiben is hasonlít. Azonban észrevehetően nehézkesebb és zömökebb alkata van, nevezetesen hátsó lábai rövidebbek.

A mintegy 3 lábnyi hosszúságú állatnak füle hegye barnás vagy feketés, kontinentális fajrokonaié vöröses vagy homokszínű, mint a fej többi része. Alapszíne rókavörös, hasán fehéres, végtagjai is ehhez hasonló színűek, farka vörösesszürke; fehér gégéjét egy felfelé álló szőrcsomó élesen elválasztja a vörös tarkójától.

Schwarz még két alfajt sorol a hegyi kenguru mellé, amelyeknek itt éppen csak nevüket említjük: a M. r. alexandriae Schwz.-t, amely Alexandriából, a Northern Territory-ből származik és a M. r. reginae Schwz.-t, melynek hazája Észak-Queensland. Az elsőnek csak koponyáját ismeri, a másodiknak azonban egész sorozatát, amely Inkerman (Ingram és Forrest) gyűjtéséből való; s jelenleg a British Museum tulajdona.

A vörös óriás kenguru (Macropus rufus Desm.)

Ezzel a fajjal elérkeztünk az állatkertek egyik legnagyobb látványosságához, amelynek hazája Ausztrália keleti, délkeleti és déli része. Gould a hegyi kenguruval együtt az Osphranter nemzetségbe sorolta. Ezt a nemzetséget, mint annak szószerinti értelme is elárulja, az orrnak bizonyos kiszélesedésére, mint jellemző bélyegre alapították.

A vörös óriás kenguru, az eleven példányokon tett tapasztalatunk szerint, valamennyi kenguru között a legnagyobb. 150 cm testhosszúságot is elér, bele nem számítva 90–95 cm hosszú farkát. A szürke óriás kenguru is nagyra nő, de ehhez a fajhoz hasonló nagyságú hímek közöttük sohasem akadnak. E fajnak díszpéldánya, mely a „vörös óriás kenguru” elnevezésre mindenképpen rászolgál, ha „három lábán”, vagyis vastag, izmos farkán és hosszú, inakkal ellátott lábain ül, közepes embermagasságú, ha pedig farkára és kinyujtott hátsó lábaira támaszkodik, akkor messze a fejünk fülé ér.

Bundája olyan sajátságos, hogy annak egy kis darabjából a fajt meg lehet határozni. Ez rövid, sűrű és gyapjas s ami benne a legérdekesebb, nem követ bizonyos irányt, hanem mindenütt eláll a testtől, mint ezt a gyapjúszőröknél látjuk. Thomas is figyelmeztet erre erszényesállat-katalógusában, amikor azt mondja, hogy ugyanúgy alakul, mint más fajokon a gyapjú.

E faj színezete nemek szerint különböző. A hím élénkvörös, szürke fejjel, világos farkkal és végtagokkal, amelyeken csak a kengurukra általánosságban jellemző fekete ujjvégződések jelennek meg újra. Arcán nincsen meghatározott mustrázat, legfeljebb fekete bajuszról és fehér sávról lehetne szó, amely pofáján végigfut. A hímnél jóval kisebb a nőstény, s ezen a hím vöröses színét kékesszürke színezet váltja fel. Alul világosabb, hátulja ellenben ismét a hímnek vörös színéhez közeledik, noha ez a különböző példányokon különböző mértékben jut kifejezésre. Fülei meglehetős nagyok, belül fehérek, kívül szürkék, hegyükön fekete szőrökkel, erőteljes lábai fehérek, fekete lábujjakkal.

A színeződéssel kapcsolatban Gould a vörös óriás kenguru leírása kapcsán is figyelmeztet arra a nagy különbségre, mely az eleven és a kitömött, múzeumi példányok színezete között fennáll, s ehhez hozzáfűzhetjük még, hogy állatkertjeink nagyvárosi levegőjében felnevelkedett példányok is megváltoztatják eredeti színüket. „A rózsaszínnek finom nyoma, mely az állat torkán és mellén feltűnik, inkább a bőr kiválasztására, mint a haj színére vezethető vissza, mert ha ezeket a részeket fehér zsebkendővel dörzsöljük, akkor rózsaszínű hímpor marad azon vissza. Megjegyzendő az is, hogy ez az árnyalat bizonyos évszakokban sötétebb, mint máskor és valószínűleg egészen sajátságos körülmények között fejlődik ki az állaton.” Eddigelé nincsenek erre vonatkozó tudományos kutatásaink. A tetemesen kisebb nőstény leírásával kapcsolatban Gould még megemlíti, hogy mindkét nemet elütő színezete miatt a gyarmatosok „vörös bak” és „kék állat” néven különbözteti meg.

Az óriás vörös kenguru elterjedésére vonatkozólag Gould azt mondja, hogy amennyire eddigelé tudjuk, Új-Dél-Wales gyarmatainak belsejében, Port Philipnél és Dél-Ausztráliában él, mindenütt a síkságokon és sohasem látott egyetlen példányt sem Dél-Ausztráliától nyugatra és a Moretonbaitől északra. Azokon a síkságokon, melyek a Gwydyr-, Namoi-, Murrumbidgee-, Darling- és Murray-folyókkal határosak, valamint Új-Dél-Wales füves dombjain, különösen azonban az Adelaidetől északra fekvőkön, azelőtt garmadával lehetett őket látni, s itt üldöztetésüknek dacára is megmaradtak, ha számuk meg is csappant.

Azt, amit az óriás hegyi kengururól elmondtunk, az vonatkozik a vörös óriás kengurura is. Meglehetősen későn, csak az utóbbi években szereztünk arról tudomást, hogy az óriás vörös kengurunak sokkal szélesebb az elterjedési köre, mint azt eddigelé hittük és hogy Ausztrália északi és nyugati részén eltérő színezetű földrajzi változatokban fordul elő.

A vörös óriás kenguru, mint az ausztráliai erszényesvilágnak egyik legfeltűnőbb jelensége, a legkevésbbé kerülhette el azt a sorsát, mely rá vár: a pusztulást. Gould azt is megmondja, hogy miért aggódik éppen ennek a fajnak teljes pusztulása miatt. „Az a terület, melyen ez az állat él, a lehető legnagyobb értéket képviseli az ausztráliai bennszülöttek számára, akik állattenyésztéssel foglalkoznak. Az ilyen területeket szorgalmasan keresik, és elsajátítják, mihelyt rájuk akadnak, hogy az óriási juh- és szarvasmarhanyájaikat ezeken legeltessék. Ezért is a vörös kengurukra az állattenyésztő és a pásztor gyors, erős és kitűnően betanított kutyáival veszedelmet jelent, mert őket minden olyan területről hamarosan visszaszorítja, melyet ujonnan meghódítottak.”

Az ausztráliaiak angolszász humora nem kímélte meg a kengurukat attól, hogy azoknak a szerint, hogy milyen nagy állatokról van szó, különféle gúnyneveket adjanak. A felnőtt hímet „old man”-nek csúfolják, a kifejlett nőstényt „Jonny”-nak, a fiatalabbakat „Joe” néven ismerik. Az Aluridja-néptörzsek bennszülöttei az öregeket „Malu”-nak hívják, a kölyköket „Dabonn”-nak, ahogy ezt Basedow-tól tudjuk.

„Alkalomadtán a hímet is, a nőstényt is sikeresen üldözik; különösen, ha a talaj süppedékes és iszapos, vagy ha a nőstény nagy és nehéz kölyköt hordoz erszényében.”

Újabban Semon a vörös kengurut hazájában figyelte meg és vadászta. 1896-ban ezeket írja róla: „Cooktown síkságain, Oaky Creek és Endeavour között még elég gyakoriak voltak a kenguruk s ott számottevő csapatban éltek. Az egyik nyájhoz, mely mintegy 100 tagot számlált, már nem is férkőzhettünk hozzá, mert hol az egyik, hol a másik állat vette észre, hogy a közelibe sompolyogtunk s akkor az egész csapatot magával vonszolta és menekülésre késztette.”

Szarvasainkhoz és őzeinkhez hasonlóan, a kenguruk nappal szívesen tartózkodnak védettebb, sűrűbb helyeken elrejtőzve, s csak estefelé, a sötétség beköszöntésével bujnak elő, hogy legeljenek.

Ha a kengurukat prémjükért vadásszuk, akkor az erőteljes hímeket választjuk ki és golyókkal lőjjük azokat. Ha könyörtelenül üldözzük, akkor a kenguru egyébként ugyanolyan lelketlenül viselkedik, mint a kengurupatkány. Erszényéből egyszerűen kidobja kölykét, és feláldozza, hogy ezzel könnyebben megmeneküljön ellenségei elől. Egyébként felmerül a kérdés, hogy vajjon a kölyöktől való szabadulásnak ezt a módját nem kell-e máskép felfognunk. Saville erre vonatkozólag ezeket jegyzi meg: „Hogy az állat így cselekszik, ezt egyedül az önfenntartás ösztönének lehet tulajdonítani. De nyilt kérdés, hogy ebben a cselekvésben az anya és gyermeke közötti viszonyt úgy kell-e értelmeznünk, hogy az anya biztosítani iparkodik gyermeke életét megmenteni, minthogy ő maga amúgy is az ellenség kezére kerül. Fortune Hill még tovább is megy és azt állítja, hogy semmi kétség abban, miszerint a kenguruanya, ha sikeresen megmenekült, visszatér oda, ahol kölykét kiejtette, azt megkeresi és ismét felveszi, s ebből az a tanulság, hogy az ösztönszerű cselekvés az anya és gyermeke kölcsönös védelmének szempontjából fölötte fontos.”

Sokolowsky a vadállatok életéről szóló legújabb művében érdekes részleteket közöl arra vonatkozólag, hogyan bánik a kenguruanya gyermekével. „Eddigelé azt hittük, – mondja ő – hogy az anya kölykét szülés után szájával ragadja meg, aztán erszényét két kezével kinyitja és a kölyköt az abban lévő csecsbimbók valamelyikére helyezi. Ilyen körülmények között meglepetésszerűen hatott, amikor egy Ausztráliából haza érkező állatkereskedő, aki kenguruszállítmányával Európába jött, azt mondta, hogy a fiatal kenguru, mihelyt megszületett, saját erejéből kapaszkodik fel anyja szőrözetén az erszényhez, abba belebujik és ott, talán anyja védelme alatt tapad rá az emlőkre. Az erszénybe jutásnak ezt a módját tudtommal eddig senki sem figyelte meg, s azért is ez egyelőre még bizonyításra szorul. Bizonyos abban, hogy az ápoló minduntalan holt újszülött kengurukat talált az istállóban. A véletlen úgy akarta, hogy röviddel ezután állatkertünkben két nősténykenguru pusztult el egymás után; mindkettőjük egy-egy kölyköt hordozott csecsbimbóján. Ezek sajátságosan anyjuk halála után még órák mulva is életjelt adtak magukról. A boncolás alkalmával mindkét állatnak kivágatta emlőjét, a levágott rész körül egyúttal széles szegélyt hagyva hátra. A fiatal ezalatt nem eresztette el a csecsbimbót. Az ilyen módon anyjuk holttestéről eltávolított fiatalokat Vosseler tanár birtokában lévő üvegmedencébe helyeztem, s ekkor kiderült, hogy mindkét állat még másnap is élt, tehát igen szívósnak bizonyult. A legérdekesebb azonban az volt, hogy az emlőkön csüngő fiatalok mindkét esetben elülső végtagjukkal kapaszkodó mozgásokat végeztek és mindkét kezükkel felváltva kúszni, mászni próbáltak. Mindezekről Vosseler tanárral együtt személyesen is meggyőződtem, s ezek a mellett szólnak, hogy a nevezett ausztráliai megfigyelőnk közlései csakugyan megfelelnek a valóságnak.”

Az antilop kenguru (Macropus antilopinus Goud)

Ennek a fajnak az óriás kenguruk között látszólag a legrövidebb és egyúttal legszélesebb arcorra van. Thomas művében ennek és a megduzzadt orrüregeknek illusztrálására különösen nagy súlyt helyez, s Giebel is hangsúlyozza, hogy ennek a kengurunak feje aránylag rövidebb, orrcsontjai is rövidebbek, homlokcsontjai inkább kivágtak, hátafelé erősen keskenyedők. Nevét onnan nyerte, mert vörös, rövid és a bőrre szorosan rásímuló, sajátságosan selyemfényű szőrözete némely kengurukéra emlékeztet. Alapszínét tekintve teljesen a vörös csoporthoz tartozik. Azonban arcán hiányzik mindennemű mustrázat, és hiányzanak egyáltalában úgy hátának, mint hasoldalának, törzsének, farkának és végtagjainak mindennemű színezetbeli különbségei, amelyekkel a kenguruknál különben találkozunk. A fej színéhez hasonló füle is, csak torka, melle, hasa, valamint végtagjainak belső felülete fehér, ellenben kezei és lábai vörösesbarnák, ujjai feketések. A farka is olyan színű, mint teste, legfeljebb végén valamivel sötétebb. A hátsó láb középső körme igen rövid, mint ezt az óriás hegyi kengurunál látjuk és csak kevésbbé ér túl az ujjak végződésein. Lábai Thomas mérései szerint a testhez viszonyítva általában rövidek. Testhosszát Thomas egyébként 139 cm-ben állapítja meg, a nőstény azonban kisebb, kevésbbé élénk színű, s általában véve halvány fakószürke.

E faj hazájául Thomas a Northern Territory-t jelöli ki Dél-Ausztráliában, nevezetesen az ettől északra elnyúló Koburg-félszigetet, amely a keleti Kap York-félsziget szomszédságában az egész ausztráliai kontinens legészakibb pontját alkotja. Gould az antilopkengurut „Red Wallaroo”-nak nevezi, vagyis vörös hegyi kengurunak és fejének életnagyságú rajza mellé ezt a leírást adja: Csupasz porcos orrpajzsa rögtön elárulja, hogy kevésbbé eszik rügyeket és fiatal lombozatot, mint a Macropus major, míg lábainak és ujjainak alkata egyaránt bizonyítja, hogy a köves és sziklás területeket vallja hazájának. Gould azután még röviden kitár a két nem nagy testaránybeli különbségeire, majd így folytatja: „Haragos, vad és egyenesen veszélyes ellenfelet pillanthatunk meg ebben a hatalmas állatban.” Seitz pedig mindezt a fogságban tartott állatokon tett megfigyelésekkel is igazolja.

Gould azután még így folytatja tovább: „Otthonának sziklás vidékei védelmet nyujtanak számára, de mégis ama fajok közé tartozik, melyek pusztulás elé néznek, ha Észak-Ausztráliát aranykeresők és üzérkedők serege árasztja el.” Ennyire azonban még nem vagyunk és ilyen szélsőségekre már azért sem kell gondolnunk, mert az antilop-kengurunak sokkal szélesebb elterjedési köre van, mint azt Gould idejében hitték.

Az óriáskenguruk utolsó, s rendszerünkben egyúttal a kenguruk és ezzel együtt az összes erszényesek utolsó csoportját, a nagy szürke kenguruk képviselik. Szürkésbarna színűkön kívül keskeny, igen hegyes arcorrukkal, szőrös orrpajzsukkal és hátsó lábuk hosszú középujjával is tűnnek ki. Színezetbeli különbség a két nem között nincsen.

Gould és mások már réges-régen a következő fajaikat és alfajaikat különböztették meg:

M. giganteus Zimm. E faj elterjedéséhez Thomas katalógusában még a szokásos általánosító megjegyzést fűzi: Ausztráliában a legészakibb részek kivételével mindenütt megtalálhatjuk. Elsősorban azonban ez az állat Új-Dél-Walesben és Dél-Queenslandban él. Szürkésbarna. Teste alul és végtagjai szinte fehérek, farka barna, s vége felé fokozatosan megfeketedik.

M. g. fuliginosus Desm. Tazmániában él. Szőrözete sokkal hosszabb, durvább és sötétebb, mint az előbbinél; sötét füstösszürke, fakó árnylat nélkül. Hasa fehér; keze lába és farka szürkén preckelt; ujjai nem feketék, farka vége koromfekete. Thomas ebben az alakváltozatban nyilván a közönséges kenguru tazmániai éghajlati változatát ismeri fel s azt mondja róla, hogy ez az elváltozása elterjedéséből nyilván elvárható.

M. g. melanops Gould. Ezt a fajt Thomas mint sötétbarna törpe formát írja le, melynek hasa világosabb, arca feltünően sötét; a törzsfajjal ugyanazon a területen él, s azzal talán keveredik is. Egyúttal azonban nem tudjuk a M. giganteus-szali igazi rokonságát megállapítani. A British Museumnak ez az egyetlen típusa, mely rendelkezésünkre áll, állítólag az északausztráliai Prt-Essingtonból való. De ezt az elterjedési adatot újabban megcáfolták. Schwarz, Le Souëf adataira támaszkodva úgy látja, hogy ez a faj Dél-Ausztráliából ered. Azonban ő neki is csak fejletlen példányok álltak rendelkezésére.

M. g. ocydromus Gould. Ezt a fajt Thomas nem ismeri el. Schwarz szerint mindenekelőtt a kívül világos, preckelt és belül hosszú, fehér szőreivel tűnik ki, valamint világos végtagjaival, amelyek feltűnő ellentétben állanak a test sötét színével és finom, lágy szőrözetével.

A szürke óriás kenguru (Macropus giganteus Zimm.)

[Más neve: major.]

Szürke óriás kenguru (Macropus giganteus Zimm.).

Ez a faj, a gyarmatosok boomer-je és forester-je e család legnagyobb fajai közé tartozik. Igen vén hímek ülő helyzetben is szinte embermagasságúak; a 3 m hosszúságot is elérik, beleszámítva 90 cm-es farkukat; súlyuk pedig 100–150 kg között változik. Nőstényük átlag egyharmaddal kisebb a hímnél. Szőrözete általában dús, sűrű, síma és lágy, szinte gyapjas. Felül szürkés, oldalt világosabb, alul pedig majdnem fehéres. Szemei kicsinyek, fülei ellenben feltűnő nagyok; néha fehér szegéllyel. Ajka szürke, állán barna sávot visel. Elülső lábai világosabbak a hátsóknál, a lábujjak azonban mindenütt egyformán feketék. Giebel alaposabban megvizsgálta ez állat zsigereit is, és egy fiatal állatnak bélcsatornáját, 32 láb hosszúnak találta.

A szürke óriáskenguru színre nézve nem nagyon variál, mindazáltal vannak közöttük egészen világosbarna példányok, sőt albínók is.

Állatunk füves legelőkön él, vagy pedig ritka bozótos erdőségekben, amilyenekkel Ausztráliában gyakran találkozunk. A bozótokba csak nyáron vonul vissza, a forró nap sugarai elől védekezve. Jelenleg folytonos üldöztetése következtében egyre beljebb szorult, s itt is már megritkult. Csapatokban él, de nem annyira társas lény, mint azt eleinte gondolták, amikor sokakat többféle család összeverődése megtévesztett. Rendszerint hármasával, négyesével látni őket együtt, s ezeket is oly laza szövetségben, hogy egyikük sem törődik a másikkal, hanem mindegyik függetlenül járja a maga útját. Ha különösen alkalmas a legelő, akkor nagyobb számmal verődnek össze rajta, de ezek ismét elszélednek, mihelyt ezt a helyet kiaknázták.

Régebben azt hitték, hogy a csapatok vezetői a vén hímek, melyek nagyságuknál és erejüknél fogva is alkalmasaknak látszanak erre, de ez a feltevés tévesnek bizonyult. Valamennyi megfigyelő egyetért abban, hogy az óriáskenguru igen óvatos és félénk, s az embernek csak ritkán engedi meg, hogy az megközelítse.

Gould szerint az újdélwalesi kormány 5 márkát tűzött ki mindenegyes elejtett kenguru fejére, úgyhogy egy szerencsés hajtóvadászat, az élvezettől eltekintve, anyagi haszonnal is járt, annál is inkább, mert az állatok bőre meglehetősen értékes. „A kenguruk, különösen a nagyobb termetű fajok, sok füvet esznek, ez pedig a juhoknak rendkívül fontos tápláléka. Ezt különösen a száraz esztendőkben válik érezhetővé, amikor megcsappan a táplálék, s amikor mindenegyes fűszálra szükség van, hogy a rengeteg juhnyáj élete biztosítva legyen.” S ilyenkor a juhfarmerek legkíméletlenebbül írtják a kengurukat. „Összecsődítettek a környékből valamennyi férfit, s azokat hatalmas körben állították fel. Abban állapodtunk meg, hogy valamennyien, akik 22 különböző kiinduló pontról 35 km átmérőjű körvonalban elindultunk, délután 4 órakor a „Johns Fall” kopár völgyében találkozunk. Lassú tempóban ügettünk; az erdő, melyen útunk keresztülvitt, ritka volt, csak vizes helyek közelében tűn fel bujább növényzet. A talaj az Eucalyptus-ok törzsei között többnyire kopár és növényzetnélküli, különösen a dombok lejtőin. A mélységben itt-ott cserjék és magas fű terem. A kutyák, – a vizslának és agárnak szerencsés keverékei – amelyekből hármat vittünk magunkkal, messze előreszaladtak és átkutatták a sűrűséget. Időnként elhangzik az ausztráliai erdőkben szokásos „kuui” kiáltás, részben azért, hogy a vadat felzavarjuk, másrészt, hogy felhívjuk figyelmét, amennyiben megfelelő távolságra volnának. Körülbelül két óra hosszat vágtattunk ilyen módon, amikor tőlünk jobbra 16 kenguruból álló csapat tűnt fel szemünk előtt egy magaslaton. Az állatok sarkukra álltak, mint az emberek. Fejüket, közben gyönge kezükfejére támaszkodva, többször a földhöz szögezték, s a következő pillanatban felemelték fejüket, tele szájjal, mert éppen a füvet rágták kényelmesen. Kísérőm, mihelyt a kengurukat meglátta, hangosat kiáltott, valahogy oly módon, mint a fehér kakadú. A kutyák már be voltak tanítva, hogy erre a kiáltásra, mint valami füttyszóra, tüstént megjelenjenek. Ott is termettek és közvetlen közelségünkben maradtak. A kenguruknak azonban nem tűnt fel ez a kiáltás, hanem tovább legeltek. Kísérőm azzal a szándékkal lépett vissza, hogy a kengurukat megkerülje és aztán előre kergesse. A kutyákat magával vitte, én pedig magamra maradtam és a kengurukat saját távcsövömön keresztül szemléltem. Úgy látszik, nem is sejtették, hogy milyen közel vagyunk, különféleképpen elszórakoztak, egymás hátát kaparták és időnként fűvel töltötték meg szájukat. Ebben a pillanatban rettenetes üvöltés hallatszott, melyben azonnal a vad kutyák, a dingók ugatását ismertem fel, hiszen nappal volt, a mi kutyáink pedig csak éjjel csaholnak. A kenguruk, amint ezt meghallották, fejüket a magasba emelve szimatoltak, körülnéztek és minden irányban figyeltek, Az üvöltés megismétlődött és az egész társaság mint valami felhő, úgy emelkedett fel helyéből és hatalmas ugrásokkal oszladozott szét az erdőben. Néhány perc mulva kísérőm ismét mellettem volt; ő volt az, aki az állítólagos dingó ugatást utánozta, s ezzel a kengurukat felzavarta a nélkül, hogy elárulta volna, hogy a közelében tartózkodik. Déli pihenőnk alkalmával hirtelenül néhány kengurut láttunk, amint vadászterületünkről felénk igyekeznek. Igen gyorsan szedték a lábukat és úgy látszik, más helyről menekültek ide. Mi felugráltunk, elkezdtünk kiabálni, közben a kalapunkat lebegtettük, hogy őket visszariasszuk, de úgy látszik, vén hímek voltak közöttük, akik ezt a tréfát nem ismerték. Hadonászásunktól tehát nem zavartatva, egyenesen előttünk, hatalmas ugrásokkal vágtattak el, miközben szinte hallani lehetett, amint otromba testükkel előttünk elsurrantak. Nehéz farkuk segítségével, amellyel az állat ugrás közben erősen ide s tova csapkod, s szinte a levegőben evez, nemcsak arra képesek, hogy pontosan ugyanarra a helyre ugorjanak, hanem, hogy fák és más akadályok között keresztülvitorlázzanak, a nélkül, hogy valamibe beleütközzenek. S e mellett farkukkal nem is annyira a levegőben kormányoznak, felhasználva a levegő ellenállását, hanem inkább annak súlyával adnak erős lökést testüknek, amikor azt hirtelen meglóbálják. „Minekünk ezek túlságosan ravaszaknak tűnnek, de átkozott legyek ha nem kaparintunk meg egynéhányat közülük.” Így szólt egyikük, s máris eldördült a fegyver és a legelső kenguru, nyilván valami öreg hím és a csapat vezetője, felbukott. Mindkét kísérőmnek ismétlő fegyvere volt és ezzel egyidejűleg gyorstüzelést adtak a menekülő állatokra, amelyeket azonban irányukban nem lehetett megtéveszteni. Én magam is még két golyót küldtem utánuk. A kutyák azonnal a sebesültek felé rohantak. Egyikünk követte őket, hogy ott a helyszínen leskalpolja az elesett állatokat és hamarosan 5 skalppal tért vissza, tudniillik a skalpokat és a füleket be kell szolgáltatni a kormánynak, ha a kitűzött díjat meg akarják kapni. A lenyúzáshoz nem volt időnk, s alig lehetett remélni, hogy a célból visszatérhetnénk, mielőtt a megvadult kutyák a kenguruk hulláit szétszedték volna. Nemsokára rá, amikor pihenés után ismét útnak indultunk, a kenguruk egyre nagyobb számmal iparkodtak rajtunk keresztül törtetni. Egyeseket közül sikerült visszafelé terelni, de a legtöbbjük nyilván egy régebbi tapasztaláson okult, s inkább keresztül törtek rajtunk, semminthogy visszafelé vonulva és bekerítve ismét veszedelembe jussanak.

Délután 3 óra tájban megpillantottuk azt a sűrűséget, amely a körbe való hajtásnak központját alkotta, s érintkezésbe léptünk egyúttal a balról előnyomuló csapatunkkal. Azok a kenguruk, amelyek ez alkalommal elibénk kerültek, többnyire egyes szétugrasztott állatok voltak és oly iramban menekültek a sűrű erdőn keresztül, hogy nagyon nehéz volt azokat elejteni, kiváltképpen azért, mert ügyelnünk kellett arra is, nehogy golyónk vadásztársaink valamelyikét találja. Az erdő szélén, a vadászat központjával szemben, hirtelen szabad kiáltás nyílt meg előttünk. Előttünk körülbelül egy kilométer széles ovális teknő terült el, amely nem volt fákkal benőve, s amelynek legmélyebb részén kis lápot pillantottunk meg a sűrűség legmélyén. A tisztáson nyargaltak tova a kenguruk, többnyire egyesével, s a kettő között a kenguruk hullái heverésztek. A sebesültek a középső sűrűségbe vonultak vissza. Amikor az erdő széléhez értünk, néhány állat még kísérelte, hogy vonalunkat áttörje, ám ez egyiknek sem sikerült. Kürtjelre azután az egész társaság a sűrűség felé vette útját. A megsebesült kengurukkal azután, melyekkel útközben találkoztunk, hamarosan elbántunk. Amikor 200 m távolságra közeledtünk a sűrűség széléhez, megálltunk. Valamennyien pihenőt tartottunk és a kutyákat a sűrűségbe küldtük. Régóta visszafojtott vágyaikat most, hogy leoldottuk nyakláncunkat s felszabadítottuk őket, immár kielégíthették és hihetetlen dühhel rontottak százával a sűrűségbe. Itt oly lárma keletkezett, hogy a kutyák ugatása és a menekülő kenguruk által összetört ágak recsegése-ropogása egészen elnyomta a vadászok kiáltását. De a zajban mégis csak nagyon rövid ideig fülelhettünk, mert hamarosan megint csak előjöttek mindenhonnan a kenguruk, amelyek védővonalunkban kerestek kibúvót, de minthogy nem találtak, ismét eltűntek a sűrűben. Egy lövést sem adott le senki, de ez a szünet nem sokáig tartott. A kenguruknak – a kutyáktól szüntelenül hajszolva – fel kellett adniok fedezékeiket, a sűrűségből mindenhonnan előtörtek és őrült sebességgel intéztek rohamot a védővonalak ellen. Erre mindenhonnan sűrűn hallatszott a puskaropogás és végre is az egész vonalon mindenki tüzelésbe fogott. Egynéhány kengurunak sikerült a vonalat áttörni, de a legtöbb a helyén maradt. A tüzelés lassan alábbhagyott, s mialatt minden második vadász megállt, a közöttük álló egyén a sűrűségbe rontott, hogy a sebesülteket megölje és az elesetteket kifelé vonszolja. Egynéhány állat közben még lőtávolságra jutott, de a vadászatnak már vége volt. A végtelen térségen immár csak a tábori tűz gyullad fel sok helyen, s miközben az üstökben javában forr a kenguruleves, távolról a dingók csaholása és ordítozása hallatszik, amelyek a környéken elhullott kenguruk holttestein lakmároznak.” Rettenetes mészárlás volt ez! De azt kérdezhetnék sokan, vajjon alapjában nem-e ugyanilyen minálunk a nyúlvadászat is? Igaz, hogy a kettő között mégis van különbség. A nyúlhajsza alkalmával csak egy gyorsan szaporodó vad feleslegét pusztítjuk és értékesítjük, ami a vadállomány fennmaradását nem veszélyezteti, míg ezzel szemben mindenegyes kenguruhajsza ahhoz az időhöz hoz közelebb, amikor Ausztrália fehér lakossága hazájának ezt a sajátságos ősrégi emlősvilágát végleg kipusztítja. Hogy közben valamelyik ausztráliai kormány beszüntette-e ez állatok irtására vonatkozó törvényt, valamint a kitűzött jutalmakat, s hogy ellenkezőleg, az erszényesek védelmére hozott-e törvényt, azt nem tudjuk.

Az óriás kenguru szellemi képességeiről többet nem mondhatunk, mint azt, amit ez állatok általános jellemzésekor már elmondtunk, mert a kenguruk családjának éppen ezen faját figyelték meg e részben legjobban.

Az óriás kenguru gondos ápolás mellett igen sokáig kibírja a fogságot. Egyesek 10–15 évig is eléltek európai állatkertekben s természetes, hogy ezek az állatok a fogságban szaporodnak.

Megemlíthetjük még, hogy az óriás kenguruknak kihalt alakjait is ismeretesek. A Macropus atlas, melyet még Owen írt le valamikor régen, 1/3-al nagyobb volt mai rokonánál, s maradványait Wellington völgyének barlangjaiban találták meg. A M. titan Ow. ennél a fajnál kisebb, de még így is hatalmas termetű állat lehetett, melyet fogazatában megnyilvánuló különbségek alapján választották el az összes többi fajtól, mint előbb említett rokonát is.