TIZENNYOLCADIK REND: Csőrös emlősök (Monotremata)

FEJEZETEK

Ezzel a magyar és latin elnevezéssel egyszersmind röviden jellemeztük ezeket az állatokat, melyeknek egyetlenegy közös nyílásuk van, úgy a szilárd és folyékony anyagcserebomlási termékek, mint az ivartermékek kiürítésére, s minthogy ezekkel a madaraknál és a hidegvérű gerinceseknél is találkozunk, joggal kételkedhetnénk ezeknek az állatoknak emlőstermészetében. És mégis a monotrematák mindenképpen emlősök. Mégpedig azért, mert ivadékaikat amikor azok még fiatalok, testüknek mirigyszerű váladékával táplálják. Igaz, hogy ezek a bőrmirigyek eltérnek egyéb mirigyektől, s elválasztásuk más módon megy végbe, mint a többi emlősöknél. S mindehhez a testalkatnak és a szaporodási körülményeknek még sok más eltérése is járul, amelynek alapján a csőrös emlősök látszólag a madarakra emlékeztetnek, a valóságban azonban alsóbbrendű, a hidegvérű gerinceseknek, reptiliáknak sajátságait őrizték meg. Mindezeknek figyelembevételével a kloákás csőrösemlősöknek az összes többi emlősöktől való elválasztása, s azoknak önálló csoporttá, alosztállyá történő elkülönítése teljesen jogosult.

Minthogy ebbe az alosztályba tartozó mind a három nemzetségnek tagjai valóságos csőrt viselnek, mert állkapcsukra szaruszerű képződmény borul, valamennyiüket „csőrösemlős” elnevezés alatt foglalhatnánk össze.

Hogy a csőrösemlősök kicsinyeiket csakugyan szoptatják, azt már régóta tudjuk, de csak Gegenbaur-nak idevonatkozó alapos kutatásaiból ismertük meg ezeknek az emlőszerveknek alkatát. Már a mult század elején ismeretes volt a csőrösemlősöknek az a sajátsága, hogy tojást tojnak, de ezt a felfedezést régebben még a mese világába száműzték. Később pedig ismét kételkedtek benne, amikor Meckel a monotrematákon faggyúmirigyeket talált, amelyeket más természetbúvárok azelőtt csak nyálelválasztó mirigyeknek tekintettek, minthogy ezeknek az állatoknak nincsenek semmiféle külső, a szopásra való csecsbimbóik. Azok a mirigyek pedig, melyek a has oldalán vannak elhelyezve, a bőrnek számtalan sok finom járataival vezetnek a szabadba, amely azonban ezen a helyen is szőrökkel fedett. Minthogy némely emlősállat hímje ugyanazon a helyen hasonló mirigyeket visel, a legelső rendszerezők nem tartották lehetségesnek, hogy a csőrösemlősök e szerveiben valóságos emlőket kell megpillantaniok, míg aztán Meckel kutatásaiból kitűnt, hogy ezek a csőrösemlősök hímjein nincsenek kifejlődve. Owen később, 1832-ben szintén megvizsgálta ezeket a mirigyeket, és úgy találta, hogy mindegyike körülbelül 120 apró nyílással vezet a bőr felszínére s hogy csakugyan táplálónedveket szolgáltatnak, kitűnik abból, hogy ezek váladékát a fiatalok gyomrában is megtalálták. Ez a körülmény vezette aztán arra, hogy a csőrösemlősöket az emlősök közé sorolja. Azonban 1884 szeptember 2-án Haacke a Royal Society of South Australia egyik ülésén, Adelaide-ben azt jelentette, hogy néhány héttel ezelőtt egy eleven csőrösemlős költőtáskájában tojást talált, ugyanaz nap pedig Montrealba azt a távirati értesítést kapták a British Associaton ülésén egybegyűlt tagok, hogy egy Ausztráliában működő kutató Caldwell, tojásrakó állatokat ismert fel a csőrösemlősökben. Ezek a felfedezések a csőrösemlősöknek a többi emlősökkel való rokonságát ismét kétségessé tették, annál inkább, mert Gegenbaur még 1886-ban kimutatta, hogy azok a mirigyek, melyek a tojásból kikeltett fiataloknak táplálóanyagot szolgáltattak, szerkezetükben nem a faggyúmirigyekkel egyeznek meg, mint például más emlősállatok tejmirigyei, hanem átalakult verejtékmirigyeket képviselnek. S kivezető járataik – ellentétben a többi emlősökkel – nem egyesülnek egy előreálló csecsbimbóban, hanem szétszórtan vannak a hasoldalnak egy tányéralakú mélyedésében, a költőtáska mirigyekben gazdag belső felületén elhelyezve. Ennek a primitív szervkezdeményekhez való viszonyát, a fejlődéstani értelmezését és törzsfejlődéstani jelentőségét Breslau kutatásai kapcsán már kifejtettük. Ezeknek a szerveknek a jellemző alkatát, amely az ivadékgondozással oly szorosan összefügg, s amelyhez hasonlónak kell elképzelnünk a legrégibb emlősök megfelelő szerveit is, valamint e szervek működését is, egyedül a csőrösemlősök őrizték meg. Megjegyezhetjük még azt is, hogy a fiatal csőrösemlősök nem úgy szopnak, mint más emlősök, s hogy az a táplálófolyadék, melyet anyjuk nekik szolgáltat, nem tej.

Semon, az egykori jénai zoológus, egyenesen az ősemlősök felkutatásának kedvére még a kilencvenes években nagy expedíciót tervezett Ausztráliába, az eleven fossziliák hazájába, amint ő maga oly találóan mondja. Többek között megállapítja, hogy a csőrösemlős nőstényének – s ezt a madarakról is elmondhatjuk – csak a bal petefészke választja el a petéket és csak a bal petevezeték érleli meg azokat. A madarakkal ellentétben, melyeknek szervezetében rendesen sok csökevénnyel találkozunk, a csőrösemlősökön ellenben – s ez ismét csak ezeknek az állatoknak ősisége mellett szól – nem találkozunk a jobboldali ivarvezetékek visszafejlődésével, sőt párzás idején ezeknél az ivarszervek úgy, mint a baloldalon, itt is megduzzadnak, s a jobb petefészekben is képződnek peték, igaz, hogy nem érlelődnek meg, mert a jobb petevezeték sohasem választ el petét. Ezzel szemben azonban a csőrösemlősök és a madarak petéje között annyiban van különbség, hogy az előbbiek petéje, miután az megtermékenyült és héjjal vétetett körül, a kemény burkon belül még tetemesen nő, ami csakis úgy lehetséges, hogy azalatt, mialatt a petevezetékben fekszik, az anya testéből mindenhonnan tápláló nedveket szí magába; s ennek megfelelően kell a héjjnak is növekednie. Ennek meg van adva a lehetősége, mert a héj mentes mindennemű kálisótól és bőrszerű képződmény, miáltal a csőrösemlősök petéje nem a madár, hanem a teknős tojásához hasonlít. Kémiai vizsgálatából pedig kiderült, hogy az a reptiliatojásokhoz hasonlóan szaruanyagból áll, igaz, hogy az végeredményben a madártojások héjának organikus anyagát is alkotja.

A csőrösemlősöket legelőször ugyancsak egy jénai zoológus, Haacke fedezte fel, az adelaidei múzeumban folytatott tevékenysége alatt, s ennek története oly érdekes, hogy nem hagyhatjuk néhány szó nélkül.

„A csőrösemlősök szaporodási körülményeiről mindaddig, míg a nőstény hasán levő átmeneti, s egy petét rejtegető kötőtáskát felfedeztem, semmit sem tudtak. 1884 augusztusában volt, amikor Kangaroo Islandból egy csőrösemlős-pár jutott birtokomba. Néhány hét mulva Gegenbaur-nak néhány megjegyzését olvastam, melyet a nőstény hasának félholdalakú redőiről tett, melyeket tulajdonképpen Owen már régesrégen leírt, s amelyeknek mélyedésébe az emlőmirigyek kivezető járatai nyílnak. Gegenbauer ezeket a mélyedéseket hiába kereste az alkoholban megőrzött példányokon, miért is elhatároztam, hogy az élő állatokat fogom megvizsgálni. Csőrös állatkámat, egy nőstényt, szolgám tartotta a levegőben egyik lábánál fogva, mialatt én megtapogattam az állat hastájékát. Itt ugyan nem találtam meg az Owen által leírt és lerajzolt redőket, e helyett azonban egy bő táskát, melybe akár egy nagy zsebóra is elfért volna. Ez nem egyéb, mint a költőtáska, mely a tojás lerakása előtt fejlődik ki, ennek felvételére való, a fiatal állat növekedtével egyre jobban tágul, s akkor, amikor az önállóságra tesz szert, s felszabadul anyja oltalma alól, ismét eltűnik, s utolsó nyomai oldalsó bőrredőkben maradnak vissza, melyekben a csecsbimbók is el vannak rejtve. Csak zoológus képzelheti el, hogy milyen nagy rémület fogott el, amikor az erszényből egy tojást vettem elő, egy emlős állatnak tojását, mely első ízben került tudományos bemutatásra, s amelyet az anyaállattal együtt, mely azt tojta, az alkoholban megőrzött költőtáskával együtt őriznek jelenleg az adelaidei múzeum gyűjteményében. Ez a váratlan lelet annyira zavarba ejtett, hogy a tojást véletlenül ujjaimmal annyira erősen összeszorítottam, hogy annak a héja beszakadt. Belsejét vékony folyadék töltötte ki, amely valószínűleg annak következtében, hogy az anyát fogságba ejtették és tartották, már rothadásnak indult. Ennek az elliptikus tojásnak hossza 15, vastagsága 13 mm volt. Kemény pergamentszerű héja sok reptilia tojáshéjára emlékeztetetett. A csőrösemlősök költőtáskája az erszényesek erszényének felel meg, s érdekes, hogy annak támasztó csontját, az erszénycsontot itt is megtaláljuk; amint látjuk tehát ebben a jellemző sajátságban a csőrös emlősök az erszényeseknek ősi csoportjaival is összefüggésbe kerülnek, melyekkel különben abban a tekintetben is osztoznak, hogy közös hazájuk van. Azonban a csőrösemlősök és az erszényesek erszénye között mégis van különbség, mert az előbbiek csak addig tartják meg erszényüket, ameddig szükségük van rá, ellenkező esetben az ismét eltűnik, amennyiben a bőrredő ismét elsimul, s a vízi csőrösemlősöknél egyáltalában nem is jelenik meg. Semon ugyanis 60 eset közül ugyan csak egyetlenegyszer, de mégis megfigyelte, hogy az állatnak először a tojását, s aztán a kölykét kell hordoznia, míg mellével a mirigyek kivezető nyílását kell takargatnia, s a mirigy tartalmát is megőrizni, melynek kiválasztása egy síma, az akarattól függetlenül működő izomrost segítségével megy végbe.

Semon feltételezi, hogy a csőrösemlős nősténye a lerakott tojást csőrével az erszénybe juttatja, mégpedig szerinte úgy, hogy azt a földön tolja a hasa alá. Ugyanis lehetetlennek tartja, hogy az állat keskeny szájával ragadná meg a tojást, mint ahogy ezt az erszényesek újszülötteikkel, s éretlen kölykeikkel kétségtelenül megteszik.

A tojásban azután az embrió különféle tartalékanyagok felvétele révén növekszik, míg másfél cm hosszúságot elér. Akkor kisfogával, mely a közti állkapcson, a rövid, puha, hetykén kiálló arcorra közepén fejlődik ki, feltöri a tojás héját. De ez a fog ismét visszafejlődik, miután rendeltetésének eleget tett, akárcsak a reptiliákon és madarakon, amikor a tojásból kibújnak. Hogy hogyan jut az embrio az erszényben táplálékhoz, azt még mindig nem tudjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy az állat szopni nem tud, hiszen nincsenek csecsbimbók; így tehát fel kell tételeznünk, hogy a táplálónedvet anyja emlőjének mindkét mirigymezőjéről nyalja fel közvetlenül. Ez híg, tejszerű folyadék, – eltekintve a mirigyek eltérő alkatától – már csak azért sem lehet, mert akkor a fiatal állat esetleg megfulladhatna, ha fejét egy oldalsó mirigytáskába dugná. S ilyen körülmények között a mirigyek által elválasztott folyadékot sokkal inkább sűrű és nyúlós anyagnak képzeljük el.

Semon megvizsgálta a fiatalok bélcsatornáját, s úgy találta, hogy az csakúgy duzzad ettől a folyadéktól, sőt gyomrukban teljesen dugószerűen megkeményedett táplálékra talált. A folyadék időnként csakugyan sajtos anyaggá sűrűsödik, s számos zsírcseppektől nyeri fehér színét, ami ennek az anyagnak tejszerű sajátságait bizonyítja. A kémiai vizsgálatokból azonban kiderült, hogy tulajdonképpen nem tejszerű folyadék, hanem fehérjeanyag; hiányzik belőle úgy a tejcukor, mint a foszforsav. A fiatal, amikor 8–9 cm hosszúságot elér, elhagyja erszényét, ugyanakkor tüskéi is kezdenek nőni. A fejlődésnek ebben az állapotában kis üregekben található a föld alatt.

Sajátságos szaporodásuk mellett egy további, külső sajátságukat a csőr jelenlétében kell felismernünk, amelyben bizonyára sok laikus a madárhoz vezető átmenetet fogja megpillantani. De eltekintve attól, hogy az emlős és madár között átmenet nincs, mert mindkettő törzsfejlődéstani értelemben egészen külön csapáson fejlődött, s egészen különálló és egyenértékű csoportot képvisel a gerincesek törzsében, már fentebb jeleztük az általános bevezető anatómiai ismeretek tárgyalásakor, hogy az emlősök alsó állkapcsa a többi gerincesekétől abban különbözik, hogy csak egyetlenegy darabból áll, mert többi függelékei hallócsontokká alakultak. Ezt pedig megtaláljuk a csőrösemlősöknél is, és ha ezeknek állkapcsát bizonyos külső hasonlóságok alapján csőrnek nevezzük, az mindig csak emlős csőr marad.

A csőrösemlősök igazi emlőstermészetét azonban még jobban elárulja a tejfogazat maradványa. Mindegyik állkapocsrészletben felül 2 és alul 3 zápfogat viselnek, s ezeknek alakja igen jellemző, s belőle érdekes következtetéseket vonhatunk le, mert az apró dudorodások láncolata, mely azok koronájának szélén van, a Multituberculata csoporttal való származástani rokonság mellett szól, melyekben pedig eddigi tudásunk szerint már a Harmadkor elején kihalt, legrégibb emlősállatokat kell megpillantanunk. A vízi csőrösemlősnek ez a fogazata ismét felszívódik, ha elkopik; ilyenkor a fogüregek bezáródnak, s szarulemezek, szarufogak jelennek meg rajtuk, melyek aztán állandóan rágásra valók.

A csőrösemlősök csontvázán, mint feltűnő madárjelleget kell a hollóorrcsontnak (Os coracoideum) teljes kifejlődést felismernünk, amely a vállöv és a mellcsont kettős összefüggését teremti meg. Beható és újabbi kutatásoknak, melyek ennek a kérdéses csontnak különféle alkatát és kialakulását a madarakon és a hidegvérű gerinceseken figyelemmel kísérték, köszönhetjük ennek a csontnak végleges tisztázását, s ma már tudjuk, hogy a csőrösemlősöknek ez a hollóorrcsontja teljesen megfelel a többi emlősök hasonló csökevényes hollóorrcsontjának.

Mindamellett félreismerhetetlenül domborodnak ki úgy a csúszómászók, mint a madarak jellemző bélyegei. Egész sereg sajátosságban nyilvánul ez meg, amelyek közül itt természetesen csak a legfontosabbakat és a könnyebben felismerhetőbbeket említhetjük meg.

Mindenekelőtt rá akarunk mutatni arra, hogy állatainkon hiányzik mindkét petevezeték közös méhje, uterusa, s ez nyilván a női ivarszerv baloldali működésével függ össze. A petevezetékek tehát nem egyesülnek az anyaméhben, hanem különválva vezetnek a kloákába. Ennek a sajátságos reptilia jellegnek azután a hímeken is megvan az ellenpárja, s ezt abban a sajátságban kell felismernünk, hogy a herék ezeken mindvégig a testüregben maradnak elrejtve, s továbbá abban, hogy a hímvesszőnek, mely a kloáka hátsó falán van elhelyezve, csak ivartermékek kiürítésében van szerepe, a húgytermékek a kloáka útján kerülnek a szabadba. Meglepő az agyvelőnek feltűnő nagysága. De a corpus callosum, amely a két agyféltekét összeköti, itt hiányzik. Az agyvelő fajok szerint változó és ez nyilván a különféle életmóddal hozható összefüggésbe. Általában azonban a csőrösemlősök és a többi emlősök agyveleje között is nagy hézag tátong és az előbbiek agyveleje bizonyos tekintetben a reptiliákéval hozható összefüggésbe. Ez különösen az os tympanicum-ra vonatkozik, melyre a dobhártya kifeszül, továbbá a labirint finomabb alkatára és a csiga kevesebb kanyarulatára vonatkozik, melyben ezek az állatok közbülső helyet foglalnak el az emlősök és a reptiliák között. Legérdekesebb azonban az, hogy a véredényrendszer alkotásában ezek részben a reptiliákhoz csatlakoznak, mert ezzel hozható összefüggésbe az alacsony testhőmérséklet és a hőmérsékletnek hihetetlenül nagy ingadozásai, melyet a csőrösemlősökön kétségkívül sikerült kimutatni. S ezekkel a sajátságaikkal, melyek egész életüket oly gyökeresen átformálják, a csőrösemlősök talán legközvetlenebbül szolgáltatják a „missing link”-et, az összekötőkapcsot a meleg- és hidegvérű állatok között, noha ez a kapocs olyan, hogyha az egyes tulajdonságokat mérlegre vetjük, akkor az mégis az emlősök javára billen el. Azokból a nagyobbszámú mérésekből, melyeket Semon a csőrösemlősökön végzett, kitűnt, hogy hőmérsékletük sokkal nagyobb ingadozásoknak van alávetve, mint az emlősöké. Míg ugyanis ez utóbbiak hőmérséklete általában állandó és csak igen csekély eltérésekkel ingadozik, addig a Monotremata-k hőmérséklete 7–8° között ingadozik és ez a mellett szól, mintha ezek az állatok sem a hidegvérűekhez, vagyis a változó hőmérsékletű állatokhoz, sem az állandó hőmérsékletűekhez nem tartoznának, hanem, hogy azok élettani tekintetben is a változó hőmérsékletű reptiliák és az idiotherm emlősök között foglalnak helyet, mint azt Semon helyesen mondja.

S még egynéhány más sajátságukat is felemlíthetnénk, melyek az életmóddal függnek össze. Idetartozik pl. a kitünően fejlett bőrizomtömlőjük, mely arra való, hogy az állat ennek segítségével testét összehúzza. Ezzel a tüskés disznóra emlékeztető védőberendezéssel az Echidna szervezetében találkozunk. Itt kell felemlítenünk egy további sajátságukat is, s ebben nemcsak az emlősök, de az összes gerincesek között egyedül állanak, t. i. azt, hogy gyomruk falában nincsenek mirigyeik. S ha mindehhez hozzávesszük a fogak eltűnését, melyet itt egyfelől a csőr és másfelől a fogak helyén és a nyelven is kifejlődött szaruképződmények pótolnak, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a csőrösemlősök táplálékukat, mely rovarokból, férgekből és kagylókból áll, egészen más módon és eszközökkel nyitják fel és teszik emészthetővé, mint a többi emlősök. Gyomruk igazi gyomornak nem is nevezhető, az embrióétól eltér és nem emésztésre, hanem arra szolgál, hogy a táplálékot felaprózza, felőrölje, s ilyen körülmények között feltételezhetjük, hogy a gyomor munkáját a bélcsatorna veszi át.

A madarakra emlékeztet még a csőrösemlős hátsó lábán levő sarkantyú is, de tulajdonképpen mégsem madárjelleg. Semon ugyanis ezt a sarkantyút mindenképpen a nemi gerjedelem fokozására való szervnek mondja, igaz, hogy az ezzel összefüggő működését eddigelé nem sikerült tisztázni. Csak annyit tudunk, hogy ez a sarkantyú a befelé fordult sarok fölösszámú csontján nyugszik, keresztül van fúrva, és hosszú kivezetőcsatorna révén függ össze a combmirigyekkel, amelyek csak a csőrösemlősök rendelkeznek. A mirigy váladéka az év különböző szakiban különböző fokú s olyan erős, hogy a kísérleti nyulat is megölheti. Ezért iparkodtak ezt valami méregkészüléknek feltüntetni, pedig a valóságban ennek csak az ivarélettel való összefüggését lehet kimutatni, amit annak berendezése is fényesen igazol. Külsejükben a csőrösemlősök apró termetű, tömzsi testű állatok, igen rövid végtagokkal, kis szemekkel, rövid farkkal, kifelé álló végtagokkal, melyek erős karmokat viselnek. Külső fülkagylójuk teljesen hiányzik, akárcsak a madaraknál és csúszómászóknál. A koponyának nem egy varrata már korán összeforr, mint ahogy a bordaporcok is hamarosan megcsontosodnak. Nyálmirigyeik jól fejlettek, vakbelük azonban igen rövid.

Ilyen körülmények között a csőrösemlősök szervezetében, ami szaporodásukat illeti, rendkívül ősi sajátságok jelennek meg, másfelől ezek a szervezetek egyirányban specializálódtak és az életmódnak és a körülményeknek megfelelően alkalmazkodtak, s éppen az így szerzett sajátságaik tették lehetővé azt, hogy mai napig – legalább is Ausztrália ennyire távoleső kontinensén – fennmaradtak. Az a körülmény, hogy szervezetükben rendkívül ősi sajátságok később szerzett bélyegekkel egyesülnek, bizonyára gondolkodóba ejt. Annyi bizonyos, hogy a csőrösemlősök fogazatának visszafejlődése nagy elváltozásokat teremtett a többi szervekben, legfőképpen a gyomorban, mely lassan triturációs szervvé alakult; erős falával mindjobban őrlő, zúzó működést kezdett végezni. A csőrben nem jutott többé hely a fogaknak, de viszont ez az elszarusodott képlet, mint azt Weber helyesen megjegyzi, kitünő tapintóérzékével a csigák megragadására különösen alkalmassá vált. Semon kimutatta, hogy az eredetileg sokgumójú zápfogak nem voltak alkalmasak a táplálék megőrlésére, s így csakis ezeknek a szarufogaknak jutott itt fontos szerepük.

Az Echidnákon a fogazat visszafejlődése következtében a rágó működés szintén egyre jobban visszaszorult, de e helyett ezek az állatok a nyelvnek, s a nyelvet mozgató izomzatnak erős kifejlődésére tettek szert. Weber helyesen jegyzi meg, hogy itt a divergens különböző irányú alkalmazkodásnak szép példájával találkozunk egy csoporton belül. A csőrösemlősön ez a költőtáska a fülkagyló, a szaglószervek és ezzel együtt az agyvelő szaglóközpontjának is visszafejlődésére vezetett, másfelől azonban a fark kiszélesedését és az úszóhártyák kifejlődését hozta magával, végül, pedig a csőr tapintószerveinek erős kibontakozását. Az Echidnákon ezzel szemben a specializálódás farkuk visszafejlődésében és fogónyelvük kifejlődésében jut kifejezésre. Ebből a különféle irányokban haladó fejlődésből azonban Gregory fontos következtetéseket von le, s azt mondja, hogy a csőrösemlősök és az Echidnák családja a törzsfejlődésben már régesrégen különvált egymástól, s ha ezek ma már kihaltak volna, s azoknak csontvázát csak töredékekben ismernők, azok közeli rokonságát éppoly kevéssé lehetne feltételezni, mint megcáfolni.

Hogy a csőrösemlősök képviselik-e a primitívebb családot, avagy az Echidna-k, arra nehéz megfelelni. Agyvelejének alkotásában és fogazatában az Ornithorhynchus primitívebb, míg az Echidna a máj, a gége alkatában és bizonyos izmok kifejlődésében áll alacsonyabb fokon. A csőrösemlős kitünő búvár, úszó; ügyesen szedi ki a víz alól a kagylókat, csigákat és egyéb állatot, az Echidna pedig kitünően ás, és nyelvével fogdossa össze a hangyát és egyéb kisebb zsákmányt. A természet háztartásában azonban mindketten manapság igen kevés szerepet töltenek be, s ha ma az Ausztráliában élő európaiaknak csak kismértékben is kárt okoznának, s ha a fehér embernek oka volna arra, hogy ezeknek életébe csak közvetve is belenyúljon, akkor ezek az állatok már régóta egészen eltűntek volna a föld színéről. Eddigelé csak a bennszülöttek pusztítják, kik azonban maguk is kihalófélben vannak, míg a kultúremberek köréből csak a kutatót érdeklik ezek az állatok. Kívánatos volna, hogy ezentúl is így legyen, s hogy az ősemlősvilág e sajátságos ősvilági díszekkel megajándékozott maradványában még sokáig gyönyörködhessünk.

A Monotrematák alosztályát, hogy a többi emlősöktől való mélyreható eltéréseit kellőképpen kifejezésre juttassuk, Promammalia vagy Prototheria névvel illetik, amivel azt akarják jelezni, hogy ezek az állatok az emlősök ősei, minthogy azokhoz a valódi emlősökhöz vezető utolsóelőtti lépcsőfokot képviselik, melyeknek fiataljai már valóban anyjuk emlőit szopogatják.

A csőrösemlősök alosztálya csak egyetlenegy rendet képvisel, a tágabb értelemben vett kloákás vagy csőrösemlősöket (Monotremata), amely elnevezéssel a páratlan kivezető ivarjáratot akarjuk kifejezésre juttatni.

A Monotrematák rendje két családot egyesít magában, az Echidnidae és Ornithorhynchidae családokat. Mindkettő életmódjában, táplálkozási körülményeiben tér el egymástól, ami azután sajátságos és eltérő szervezeti vonásaik kifejlődésre vezetett. A hangyászsün csőre, tekintettel arra, hogy hangyákkal táplálkozik, keskeny, csőalakú, igen kis szájnyílással és féregszerű nyelvvel, míg a csőrösemlős csőre megfelelően az állat vízi életmódjának és annak, hogy rovarokkal, kagylókkal, csigákkal él, erősen kiszélesedett; széles nyelvet és szájat alkot. De a két állat prémjében is éles ellentétekkel találkozunk. Míg a csőrösemlősnek a vízi állatokhoz hasonlóan sűrű bundája van, addig a hangyászsünök szőrős testükön tüskéket is viselnek, s ez védőberendezésül szolgál. A csőrösemlősnek a valóságos költőtáskája, erszénye van, melyben, mint azt már előbb említettük, a petét és a fiatal állatot fejlődésének bizonyos szakáig megőrzi, azonkívül erszénycsontja, mely ezt az erszényt védi. Eddigelé nem tudtuk, hogy a csőrösemlős nőstényének erszénye van, csak annyit, hogy tojásokat rak, de a fiatalokat, melyeknek élete a vízben bizonyára veszélyeztetve volna, a partfalakba vájt lyukakban helyezi el és ott nyujt nekik testével meleget, ott táplálja tovább őket, s azért is bizvást elmondhatjuk, hogy a csőrösemlős nemcsak tojásrakó, hanem azokat egyúttal ki is költi.

Csak egy fajuk ismeretes, mely az egész családnak bélyegeit is hordozza, míg a hangyászsünöknek több faját különböztetjük meg, melyek két nembe, a tüskés Echidna és a szőrös, vagy gyapjas Proechidna vagy Zaglossus nemzetségbe tartoznak, a szerint, amint szőrruhájukat túlnyomóan tüskék vagy inkább szőrök alkotják. Azonkívül a szőrös hangyászokra az is jellemző, hogy hosszabb, kissé lefelé hajló csőrük, s szabályszerűen csak 3 karmuk van mindegyik lábukon, de olykor 4–5 is, mint azt Weber kimutatta.

Nem hagyhatjuk végül e helyen szó nélkül a Monotrematák eredetének kérdését sem. Mint Abel helyesen mondja, ezek az állatok annyira elkülönülve állnak a rendszerben, s kihalt maradványaikról oly keveset tudunk, hogy azok közvetlen őseit ma még nem tudjuk megjelölni. Mindazonáltal mégis vannak elméletek, melyek ezzel a problémával foglalkoznak. Abel elmélete szerint a Monotrematák a Multituberculata csoporttal függnek össze, mégpedig a Harmadkorban kihalt Desmostylus révén, amely növényevő életet élt. Ezt az állatot hol az elefántokhoz, hol a szirénákhoz sorolták. Abel a halántékcsontok és járomívek alkatából következtet erre a rokonságra, míg Ameghino egészen más, szinte fantasztikus elméletet állított fel. Néhány kihalt harmadkori csontmaradvány arra a feltevésre késztette, hogy a Monotrematák tulajdonképpen a foghíjasokkal, a lajhárokkal állnak rokonságban, s azt a csoportot, mely ezt az összefüggést közvetíti, Archeopelta-knak nevezi.

Weber azzal zárja be fejtegetéseit, s ez kétségtelenül igaz, hogy a Monotrematák két ma élő családja eltérő, divergálószervezeti vonásaiknak dacára is bizonyos genetikus összefüggést árulnak el, s fejlődésüket csakis úgy érthetjük meg, ha feltesszük, hogy a két csoport ősfejlődése rendkívül hosszú időkre nyúlik vissza.