1. Kacsacsőrűek (Ornithorhynchus Blumenb.)

[Más néven: Platypus.]

A kacsacsőrű emlős (Ornitjorhynchus anatinus Shaw)

[Más néven: paradoxus.]

Kacsacsőrű emlős (Ornithorhynchus anatinus Shaw).

Kacsacsőrű emlős csontváza.

A kacsacsőrű emlős nevét még Blumenbach-tól nyerte 1800-ban, noha Show már Blumenbach előtt Platypus-nak nevezte azt. Ez a név azonban már egy bogár-nemzetség számára le volt foglalva, úgyhogy az előbbi elnevezés, dacára annak, hogy az elsőbbség joga nem illeti meg, mégis meggyökeresedett a rendszerben. Az idősebb Bennett ír legelőször erről az állatról, adjuk át neki előbb a szót:

„Az új-hollandiak apró lándzsákkal felfegyverkezve ülnek a parton és lesik, míg egy ilyen állat felbukik a vízből. Ha alkalmasnak látják a pillanatot, nagy ügyességgel hajítják bele a lándzsát a pecsenyébe és azt biztos kézzel el is ejtik. A bennszülött gyakran egy teljes óráig is ül lesben, mielőtt megkísérelné a csőrösemlős felnyársalását, de aztán mindig biztos hajítással döfi át testét.”

Állatunkat többféle néven ismerik hazájában: mallangong, tambriet, tohumbuk és mufflengong a neve. A gyarmatosok előtt még mindig mint Platypus ismeretes és egész Queenslandban is mindenütt így hívják.

Elterjedési köre, amennyire ismeretes, Dél-Ausztrália legdélibb részére, Viktoriára, Új-Dél-Walesre és Queenslandra szorul, és itt északra körülbelül a 18. sz. fokig fordul elő. Azonban Tazmániában is megtalálták, míg Ausztrália nyugati felében hiányzik. A középső és felső Burnetten, ahol Semon az állatokat megfigyelte, mindenütt gyakori volt, ahol alkalmas helyeket talált a folyók mentén.

A csőrös emlős csőalakúan kivájt csőre a foghíjasok sorában a hangyászoknál ismét megjelenik, noha az szaruval nincsen befedve, azonban a lapos, előre kissé szélesbedő és lekerekített, kacsaszerű csőre egyetlenegy más emlősállatnak sincsen. Az arckoponya meghosszabbodásával itt is találkozunk; orrcsontjai hosszúak és keskenyek, mint az előbbi fajnál, s ezzel a madarak csőrétől éppúgy különbözik, mint az előbbi faj.

Emlős természetét egyébként már az első percre is elárulja a tejfogazat, melyet felül 2 és alul 3 zápfog alkot mindkét oldalon, itt-ott esetleg összesen csak 8 zápfog. Ebben a sok gumójúaknak fogazatára emlékeztetnek, amelyek a törzsfejlődésben ősibb helyet foglalnak el, s amelyeknek e fogait, ha azok elkoptak, szarulemezek és szarufogak váltják fel. Ezek az állkapocs elülső részében keskenyek; éles szélük van, akárcsak a metszőfogaknak, hátul szélesek és gumóik laposak, akárcsak a valódi zápfogaké.

A csőr borítékát különféleképpen írták le és egyesek kétségbe is vonták annak szaruanyagát. Már a hangyászsün csőre sem éri el a madárcsőr átlagos keménységét, hát még a csőrösemlősé, amelynek, ha csőrével az iszapban keresgél, még sokkal finomabb tapintásra van szüksége, mint amannak, amely csak a földön tapogatódzik csőrével. S éppen ezért a kacsacsőrű emlős csőre még csupasz, igen finoman érzékelő hártyával van borítva. Az orrlyukak a csőr felületén fekszenek, annak a végétől kissé távolabb, mint az előbbi fajon. Apró szemei elég magasan állók, s elzárható fülnyílásai a szem külső szögletéhez közel fekszenek. Az a bőrredő, mely a csőrtől kezdve pajzsmódjára borul az állat fejének elülső részére és torkára, annyiban van nagy hasznára, mert a táplálékkeresgélés közben bundáját megvédi attól, hogy az iszappal érintkezzen, a földben történő vájkáláskor pedig a szemeket.

Nyelve húsos, de szarufogakkal felfegyverzett és hátul sajátságos bütyökben emelkedik ki, amely aztán a szájat teljesen elzárja. Ilyen körülmények között ez a csőr valóságos szűrőkészülékké alakul, amely lehetővé teszi az állat számára, hogy a vizet megízlelje, s a benne lévő anyagok közül az élvezhetőt az élvezhetetlentől elválassza, s az elsőt, mielőtt azt fogaival felaprítaná, azokban a tágas pofazacskóiban felhalmozza, melyek a fej hosszában kétoldalt foglalnak helyet. Mindezekben a sajátságokban azokat a magasan specializálódott berendezéseket kell megpillantanunk, amelyekre a mai kloákás emlősök, ősrégi jellegeik mellett, az életmódhoz való másodlagos alkalmazkodás útján tettek szert.

Ugyanez vonatkozik a kacsacsőrű emlős ötujjú és úszóhártyákkal ellátott lábainak csodálatos és célszerű berendezésére is. Elülső lábainak, melyeknek rettenetes izomerejük van és úszásra éppúgy alkalmasak, mint ásómunka elvégzésére, úszóhártyái a karmok egy részét fedi; itt igen hajlékony és tágítható és ásás alkalmával visszatolódik. Ujjai valamennyien igen erősek, tompák és ásásra kiválóan alkalmasak. A középsők a leghosszabbak. Egyebet nem tudunk ezekről az alkatukban mindenesetre egyedülálló végtagokról. Nagyon valószínű az a feltevés, hogy a csőrösemlős a szárazföldön kezefejét hátrahajtja, a kéz csuklójáig, és járáskor kezének külső felületével érinti a földet. Ebből a mozgási mechanizmusból lehet aztán megérteni azt az egyébként megmagyarázhatatlan körülményt, hogy a kéz felületén ezen a helyen alig van szőrözet, annyira lekopott, s csak a kéz tövén rendeződnek el a szőrök éles határvonal irányában.

A csőrösemlős rövid hátsó lábai hátrafelé irányulnak, s így a fókáéra emlékeztetnek, ebben az irányban és kifelé fordulva működnek is. Első lábujjuk igen rövid, karmai valamennyien hátrafelé hajlók és sokkal hosszabbak és élesebbek, mint a hátsó lábaké, de úszóhártyájuk ezeken csak az ujjak tövéig ér. A hím itt, valamint az ujjak fölött kissé befelé fordulva, hegyes és mozgatható sarkantyút visel, mely meglehetősen tág határok között forgatható.

A csőrös állat valamivel hosszabb, mint a hangyászsün: körülbelül 60 cm, melyből 14 cm farkára esik. A hímek tetemesen nagyobbak a nőstényeknél. A laposra nyomott törzsük a víziéletmódra és az úszómozgásra enged következtetni. Farka lapított és széles, a végén hosszú szőrökben végződik, s hirtelen lemetszett, idősebb példányokon alul egészen csupasz, vagy pedig csak néhány sörtével megrakva, fiatalabb állatoknál azonban egészen szőrös, mert ezek a szőrök valószínűleg csak a fejlődés folyamán kopnak le.

A csőrös állat bundája sűrű, durva, barna és ezüstszürkés színű sörényszőrökből áll, melyek alatt a gyapjúszőreik nagyon lágyak, a fóka vagy a tengeri vidra piheszőreihez hasonlók. Torkán, mellén és alsótestén sokkal finomabb és selymesebb úgy a bundája, mint a szőrözete. A bunda fedőszőrei ugyanis, nevezetesen a végükön, aránylag kemények, merevek, mert itt a szőrök szélesebbek, lándzsaalakúak és bizonyos szöget alkotnak a vékonyabb, alsó szőrökkel. A sörényszőrök általában vörösek vagy feketésbarnák, alul, a test hasoldalán piszkos szürkésfehérek és az állon, a végtagok tövén, a has hátsó végén és a hátulján gyakran halvány gesztenyebarna, egy kis folt a szem körül pedig fehér és sárgás. Az állat hátoldalán majd világosabb, majd sötétebb, s ezért is sokan azt hitték, hogy több fajról van szó. Lábai barnásvörösek, csőre felül fekete, alul sárga vagy fekete. A fiatal állatok az öregektől a fark alsó felének finom ezüstösen fehér szőrözetében térnek el, mely a lábuk közé eső tájékra is kiterjed. A megnedvesített bundából halszag árad s ez valószínűleg egy olajos váladéktól ered, melyet a bőr kiválaszt.

Az öreg Bennett-nek köszönhetjük ennek a különben kevésbbé vonzó állatnak első pontosabb leírását, amely még felfedezése után is jó ideig csodálatba ejtette a kutatókat és laikusokat egyaránt. A kacsacsőrű emlősnek úgy alakja, mint életmódja annyira sajátságosnak bizonyult, hogy Bennett különösen azért utazott Ausztráliába (először 1832-ben, később 1858-ban), hogy ezt az állatot megismerje. Bennett idejéig csak megbízhatatlan adataink voltak errevonatkozólag. Csak annyit tudtunk, hogy az állat vízben él és hogy a bennszülöttek szorgalmasan vadásszák, mert húsa ízletes és mert tojást rak. Ez utóbbiról azt mondták, hogy mese, amíg 1884-ben Caldwell arról értesített, hogy csakugyan megtalálta a csőrösemlős tojásait. „Következő héten – így mondja ő – augusztus 24-én, egy Ornithorhynchus-t lőttem, amely az első tojást lerakta; a második tojás az anyaméh nyílásában feküdt, amely részben kitágult. Ez a tojás nagyon hasonlított az Euchidna-éhoz, noha keskenyebb volt és egy körülbelül 36 órás csirkeembrió fejlődési fokán vesztegelt. Augusztus 29-én sürgöny útján ezt a hírt továbbítottam a legközelebbi állomásra: „Monotremes oviparous, ovum meroblastic. (A csőrösemlős tojásokat rak, melyeknek puha héjuk van.”) A posta ezt a távirati értesítést barátomnak, Liversidge professzornak továbbította, aki a sydney-i egyetemen tanít, hogy ezt a felfedezését a „British Association in Montreal”-ban előterjessze.”

Caldwell további kutatásait lázas állapota miatt kénytelen volt megszakítani, Semon-tól pedig hiába vártuk az idevágó kutatásoknak befejezését. Semon maga is rezignáltan mondja: „A tojásoknak további fejlődéséről és a fiataloknak a tojásból való kikeléséről, sajnos, semmit sem mondhatok. Sajnos, jómagam sohasem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy azokban a nagyszámú építményekben, amelyeket európai társaimmal együtt megnyitottam, valaha is tojásokat vagy fiatalokat találtam volna. A bennszülöttek a legnagyobb mértékben húzódoztak az ezzel járó munkától és egyáltalában nem törődtek az Ornithorhynchus-szal. Mi magunk pedig a sok másféle munkákkal, nevezetesen a Ceratodus-tojások konzerválásával, a feketékkel való vándorlásainkkal, melyeket az Echidna-kban gazdag vidékeken folytattunk, s mindenféle erszényesállat-vadászatainkkal sokkal inkább el voltunk foglalva, semminthogy teljes erőnket, minden időnket az Ornithorhynchus-építményekre irányuló fáradságos és sokszor hiábavaló ásómunkálatokra szenteljük.”

Azt, hogy hogyan táplálja a csőrös emlősanya fiataljait, az arra vonatkozó megbízható adatokat Topic Alois-nak köszönhetjük. Topic 1899-ben a következőket közölte: Az Ornithorhynchus-okat legjobban az aranyásók ismerik, akik éppúgy tartózkodnak a folyók és tavak homokos üledékeiben, mint maguk ez állatok, s így gyakran megesik, hogy a partokon aranyat keresve, véletlenül egy Ornithorhynchus-fészekre is bukkannak. Egy alkalommal a fészekben két tojásra is akadtak, de vigyázatlanságból azokat összetörték, úgyhogy Topic csak azoknak hártyás héját kaphatta kézhez. A csőrösemlős közvetlenül a víz tükre alatt készíti a fészkéhez vezető járatát, amelye a part meredek falából felfelé indul, mégpedig nem is egyenesen, hanem zegzugos vonalban. A fészek akkora, mint egy tál. Oly magas, mint egy karéj kenyér és az árvonal fölött fekszik, hogy magas vízálláskor a víz ne hatoljon belé. A fészekrakás idején a nőstény maga tépi ki saját és hímjének hátáról is a szőröket, hogy azokkal a fészkét kibélelje. A nősténynek nincsenek emlői. Szoptatáskor hátára fekszik, s a két szopóskölyke maga préseli ki a tejet azáltal, hogy csőrükkel a kis rostaszerűen likacsos helyen tapogatódzanak. A tej abban a kis csatornaszerű mélyedésben folyik tovább, melyet a nőstény hasának hosszanti izomzatával, a has közepetáján alkot, s ebből a csatornából szívják a tejet. A fiatalok addig maradnak a fészekben, amíg 12 cm hosszúságot elértek, akkor aztán kibujnak és amikor elérték a 20 cm-t, anyjuk kíséretében a vízre merészkednek. A szoptatás leteltével a nőstény nagyon lefogy.

A kacsacsőrű emlős tojásai Semon szerint minden tekintetben a csőrössün tojásaihoz hasonlítanak. Ő sohasem talált 2 tojásnál sem többet, sem kevesebbet, s ha egyszer-másszor 3 vagy négy tojást találtak, akkor ez ugyancsak kivételszámba ment. Az erszény a csőrösemlősökön sohasem jut kifejlődésre, s ezt a sajátságot mindenesetre másodlagos alkalmazkodásnak minősíthetjük. Az Ornithorhynchus azonban sokkal állandóbban települ meg valamely helyen, mint az Echidna. Minthogy a vízben találja meg táplálékát, nem kell messzire portyáznia és minden egyes kirándulása alkalmával rögtön visszatérhet a partmenti fészkéhez és az ottlévő, tojásokhoz, vagy a fiatalokhoz. Az erszény hiánya mindenesetre a vízi életmóddal függ össze. Az Ornithorhynchus párosodási ideje a Burnett-folyó mellékén későbbi időkre esik, mint az Echidna-nál, vagyis augusztus közepére. 1891 augusztus végén szinte valamennyi nőstény, amelyet elejtettem, tojást hordozott anyaméhében. Mint az Echidna, úgy a kacsacsőrű emlős fejlődésében is egy félig-meddig, fejletlen nemzedék jelenik meg, amely ebben az időszakban nem válik ivaréretté. Csak a kétéves és az öregebb nemzedék képes szaporodásra.

„Az Ornithorchynchus-ról is kimutatták, hogy a hímek többségben vannak nőstények fölött, úgyhogy egy elejtett nőstényre mindig 2 01513 elejtett hím esik.” Innen ered nyilván Topic adata, mely szerint párosodás idején a hímek egy folyótól a másikhoz vándorolnak, hogy megkeressék nőstényeiket.

A csőrösemlős járataiban, melyekről már megemlékeztünk, Bennett két fiatal állatot talált, melyek legfeljebb 1 hónaposak lehettek. Egészen összegömbölyödve feküdtek és farkukkal a hasukra vagy hátukra fektetett csőrüket takarták, egyik elülső lábukkal pedig farkukat. A szürkeszínű, csupasz, 5 cm hosszú fiatalok gömbölyded, kerek formáin meglátszott, hogy jól voltak táplálva, s a mellett fénylettek, mint a bársony. Szemeik még nem voltak egészen nyitva. Ha megzavartuk őket, sziszegtek és sipogtak, mint a fiatal kacsák. Noha nem ettek semmit, mégis csak néhány nap mulva pusztultak el s az utolsó pillanatig megőrizték elevenségüket. Két 11–12 cm hosszú kölyköt, melyeket egy másik fészekből vettünk ki, megfigyelőnk a vízbe dobott. Ezek minden erőmegfeszítéssel úsztak, de fejüket mégsem tudták a víz fölött tartani. Nappal aludtak, éjjel nyugtalankodtak. Noha sikerült beléjük egy kis édesített tejet öntenünk, amelyet nyalogatva vettek magukhoz, mégsem lehetett őket élve tartani. 4 nap mulva elpusztultak, a nélkül, hogy ezalatt az idő alatt szemmel láthatólag lefogytak volna.

A csőrös állat legszívesebben a folyók csöndesebb folyását választja ki, az úgynevezett ősvizeket, amelyeknek partjaira lombos fák vetik árnyékukat. Semon szerint ez az állat a folyóvizeket a forrásvidékektől kezdve egészen a síkságokig lakja. Előfordulásának föltétele, hogy a folyómedrében itt-ott terjedelmesebb mélyedések legyenek, amelyekben lassabban folyik a víz. Ennek következtében ilyen helyeken iszap rakódik a fenékre és elősegíti a vegetáció fejlődését, amely viszont igen sok víziállatnak: a féregnek, ráknak, rovarlárvának, csigának és kagylónak rejtekhelyéül szolgál. Itt keresi és táplálja meg a csőrösemlős táplálékát, itt van elrejtve üldözőinek szeme elől, ha alábukik, s itt marad számára a tartósabb, száraz évszakok alkalmával is, amikor a folyó medre máshol kiszárad, szinte mindig egy kevés víz. Ilyenkor egyébként azok a csőrös emlősök, melyek a kisebb mélyedéseket lakják, mihelyt nagyon alacsony a vízállás, azokra a nagyobb, vízdúsabb helyekre vándorolnak, melyek jobban vannak megvédve a kiszáradástól, s ilyenkor ezeken a helyeken határozottan észrevehetjük, hogy a csőrösemlősök összeverődnek, megsokasodnak. Otthonában a csőrösemlős a part mentén egy többé-kevésbbé művészies építményt készít, a hely megváltoztatásában azonban Semon szerint igen kényes. Főleg a befásított és lejtősebb partokat választja, amelyek azonban kisebb szög alatt lejtősödnek. A part esésének ugyanis olyannak kell lenni, hogy az állat a víz tükre alatt kezdődő járatot készíthessen, amely rézsútosan felfelé haladva, több méter magasságot érjen el a part fölött. Az ausztráliai folyóknak rendkívül változó vízállása az állatot gyakran arra készteti, hogy régi lakását elhagyja és más építmény készítésébe fogjon bele. Innen van az, hogy az általam megbolygatott, rengeteg sok építménynek javarészét gazdátlanul találtam s meggyőződtem arról, hogy azok már régóta el vannak hagyatva. Hogyha az árvíz vagy magas vízállás következtében a part képe megváltozik, akkor bizonyos körülmények között megfigyelhetjük, hogy ezek az állatok ezeket a helyeket elhagyják és tovább vándorolnak felfelé vagy lefelé a folyón.

„Ezek az építmények – mondja Lendenfeld – nem egyszerű, egyenes, rézsút fölfelé haladó folyosóból állnak, hanem rendszerint több, gyakran tekervényes és labirintszerűen összefüggő járatokból. Rendszerint egy főfolyosót lehet megkülönböztetni, amely 0.5–1.5 m-nyire van a víz felszíne alatt a partmenti bokrok és fák gyökerei között és 20–45°-ú szög alatt visz felfelé. A folyosónak alsó, vízzel telt járata a sűrűn összekúszált gyökereken keresztül visz, és sokszor nem is a földrétegnél kezdődik. A folyosónak felső, szárazon fekvő részéből több mellékfolyosó ágazik el, amelyek hasonlóméretűek, mint a főfolyosó. Négy ilyen mellékjáratot figyeltem meg, amelyek egynek kivételével a vízbe vezettek és sűrű gyökerek között szinte elvesztek, míg közülük egy szintén a gyökerek tömegei közé, de a víz színe fölé nyúlt. Amennyire meggyőződhettem, a víz alatt torkolló járatoknak igen széles kivezetőnyílásuk volt, míg a felső, a szabadba nyíló folyosó nem volt nyitva, hanem a gyökerek szövedékétől annyira el volt zárva, hogy az állat nem tudott átvergődni rajta. Úgy látszik, ez a nyílás csak szellőztetésre való. A folyosók körülbelül 8–15 cm szélesek s a főjárat felső, el nem ágazó része keskenyebb, mint az alsó elágazásai, mégpedig olyan keskeny, hogy a csőrösemlős ne tud benne megfordulni. A főjárat végén, a víz felszinétől mintegy 1–2 m-nyire fekszik a fészek. Lapos, 30–50 cm széles és 25–30 cm magas, kerek üreg ez, amely a vízinövények finom leveleivel és hasonló anyagokkal van kibélelve. Itt rak a nőstény a nyár kezdetén több puhahéjú tojást.”

Tulajdonképpen alkonyati állatok, habár nappal is rövid időre előjönnek rejtekeiből, hogy ennivaló után járjanak. Semon szerint röviddel napfelkelte előtt a folyóba mennek, és ottmaradnak, míg a nap fel nem kelt, éppúgy estefelé az alkonyat beköszöntétől és alkonyat utánig, ami körülbelül 20–30 percig tart. Ha a víz elég tiszta, akkor könnyű hol lebukó, hol feltűnő állat nyomát követni. Ha meg akarjuk figyelni, akkor egészen mozdulatlanul kell maradnunk, mert nincs az a legkisebb mozdulat, melyet éles szemeivel észre nem venne, nincs az a legkisebb nesz, amelyet finom hallásával meg ne hallana. Ritkán marad a csőrös állat 1–2 percnél tovább a felszínen. Lebukik és kis távolságban ismét feltűnik. „Itt-ott – így mondja Semon – az állatot a víz szinén is megpillantottam, amint úszkált és a vizet paskolta, majd rövid időre alámerült, mintha ezzel szórakozott volna. Két különböző alkalomkor állatunkat szárazon is megfigyelhettem, amint a folyópart fövenyén heverészett, nyujtózkodva végigfeküdt, közben bundáját tisztogatva. Mindkét esetben az állatok, mihelyt észrevettek, a vízbe osontak, alámerültek és eltűntek építményüknek a víz alá vezető járatában, míg a földfölötti járatot egy esetben sem használták.”

„A téli évszak beköszöntével, amely Ausztráliában június havától augusztus végéig tart, amikor az éjjelek már hűvösek, el lehetünk rá készülve, hogy az állatokat napfelkeltekor és alkonyatkor megtaláljuk a folyóban. Ha kora hajnalban ott vagyunk a folyónál, s megvárjuk, amíg kivirrad, akkor mihelyt a nap első sugarai a víz felszínén játszadoznak és mihelyt annyira világosodik, hogy meg lehet már különböztetni a tárgyakat, a víz feszínén rögtön megpillantunk egy 1–2 láb hosszú tárgyat, amely úgy tűnik, mintha valami deszka úszna a vízen. Egyideig teljesen mozdulatlanul fekszik, s aztán hirtelen eltűnik, hogy aztán néhány perc mulva másutt ismét felmerüljön. Ez nem egyéb, mint a csőrösemlős, amely a folyó iszapjában reggeli táplálékát egy keményhéjú kagyló, a Corbicula nepeanensis Less. alkotja, amelyet pofazacskójában gyakran nagy számmal láttunk felraktározva.”

Topic több csőrösemlőst kizsigerelt és ilyenkor gyomrukat mindig fekete, pépszerű anyaggal találta megtöltve. Nagyon valószínű, hogy a csőrösemlős halikrákat is eszik, mert ott, ahol tartózkodik, halakat nem látni. A halakat azonban nem eszi meg, mert máskülönben ezeknek a maradványait meg kellett volna találnunk gyomrában.”

„Ha ez a furcsa teremtmény a földön szaladgál, – mondja Bennett – a szemünknek úgy tűnik, mint valami csodálatos és furcsa alakja könnyen megijeszthetne egyeseket. A macskák egyenesen menekülnek láttára, sőt a kutyák is, amelyeket nem idomítottak ez irányban, hegyezett fülekkel mereven bámulnak rá és megugatják, de bántani nem merik.”

Topic szerint a csőrösemlős néha 10 percig is kibírja a víz alatt. 13 perc mulva megfullad, mint azt megfigyelőnk már többször kipróbálta, amikor az eleven állatokat, melyek hálójába kerültek, úgy akarta megölni, hogy a vízbe mártotta azokat.

Az ausztráliaiak a csőrös emlőst húsa kellemetlen szaga ellenére is nagyon szívesen megeszik. Semon azt írja, hogy a bennszülötteitől vajmi keveset tudott meg az állat életviszonyaira vonatkozólag. Ők „Jungjumore”-nek nevezik, de nem vadásznak rá, mert húsát teljesen élvezhetetlennek tartják. Azonban, ahogy Bennett meséli, a Wollondilly és Yas-folyó bennszülötteinek Új-Dél-Walesben egészen más ízlésük van, s ezek nagyon is sóvárognak csőröspecsenye után.

„A fehér gyarmatosok nem nagyon üldözik a csőrösemlőst, noha nagyon szép és sűrű a bundája. A vakondokéra emlékeztet de hosszabb, tehát melegebb is, s éppen azért ilyenre egy oly meleg tartományban, mint Queensland, nincs szükség. Semon elég sok csőrösemlős-prémet hozott magával, s ezeket részben prémsapkák elkészítésére használták fel.

Semon nemsokára rá is jött, hogy hogyan lehet legcélszerűbben ez állatra vadászni. „Nap-nap után, maikor még pirkadt, felkészültem és a Boyne folyónak ama területéhez siettem, amelynek viszonyaiból legjobban lehetett ezeknek az állatoknak jelenlétére következtetni. Mert csak a folyónak ama részein számíthatunk ezekre az állatokra, amelyek szélesebbek és mélyebbek, ahol tehát alámerüléskor eltűnnek szemünk elől, s így biztonságban érzik magukat, s a hol a víz lassabban folyik és így ennek a következtében a fenéken gazdagabb az állatvilág és bujább a vízinövényzet is. Ha a csőrösemlős a víz felszínén úszik, kis és bundájában mélyen elrejtett szemeivel jól megfigyelheti, hogy mi megy előtte végbe a parton. Éppoly finom a hallása is, és a legkisebb gyanus zaj is elégséges ahhoz, hogy a vad állatot menekülésre késztessük. Éppen azért is hiábavaló dolog lenne ehhez az állathoz lopódzni akkor, amikor az a víz felszínén tartózkodik. Olyan mozdulatlanul kell állnunk, mint egy szobornak, amíg az állat alá nem merül, akkor aztán rögtön előre ugrunk arra a helyre, ahol az állat eltűnt; mihelyt felbukik, ismét megállunk, s ezt addig ismételjük, míg az állatot lőtávolságra meg nem közelítettük. Ugyanígy kell tehát eljárnunk, mint a fajdkakas rajtaütésekor. Ha már lőtávolságban vagyunk, akkor felhúzott ravasszal várjuk, míg a vad ismét előbukkan. Mert már a fegyver irányítása is elégséges ahhoz, hogy az állatot elijesszük, hogy aztán az soha se kerüljön többé szemünk elé. Mert ha egyszer megzavartuk, akkor a csőrösemlős ugyanazon a napon már nem mutatkozik többé. Mikor ezt a módszert kipróbáltam, akkor többé már nem szalasztottam el egyetlenegy állatot sem, noha a gyarmatosok azt állítják, hogy sok üggyel-bajjal jár annak vadászata. Az is csak előítélet, hogy az állat szívós és hogy nehezen ejthető el. Minden lövés halálos reá nézve még akkor is, ha nem a fejet, hanem csak a testét éri. Az állatokkal többnyire első tüzelésünkkor végeztünk, néha volt még bennük egy kis élet és ilyenkor iparkodtak a víz alatt építményük bejáratát elérni és így megmenekülni. Sohasem láttam azonban, hogy a víz fölötti bejáraton át próbáltak volna ide eljutni. De ha súlyosan sebesültek, akkor hiába iparkodnak alámerüléssel menekülni, minthogy testük fajsúlya könnyebb, mint a vízé, s az alámerüléshez nagyobb erőkifejtés szükséges. Több ízben hallottuk a golyótól talált állatok elfojtott nyöszörgését.”

„Payndahban – így folytatja tovább Semon – rövid tartózkodásom alatt garmadával eltettem el csőrösemlősöket, e részben itt a Boyne mellett szerencsés voltam. De nemsokára megfordult a szerencsém, mégpedig akkor, amikor melegebbek lettek az éjtszakák. Amikor ugyanis éjjel még jó hűvös időnk volt, akkor időnként fényes nappal is láthattuk az állatokat, amint a vízben úszkáltak és a táplálékukat keresték. De amikor az idő felmelegedett, akkor vége lett mindennek. Ilyenkor aztán hajnalhasadáskor és alkonyatkor is az állatok egyre jobban megritkultak, és az igazi forró évszak beköszöntével már sohasem sikerült azokat megtalálni és elejteni. Így jártam a következő évben, amikor 1892 júniusában a Burnettre visszakerültem és október végéig ott maradtam; mindezt csak azzal magyarázhatom meg, hogy a melegebb évszakok alkalmával az állatok az éjtszakát töltik el a vízben, míg nappal kamráikban alszanak.”

Megemlíthetjük még, hogy a melbournei állatkertben 1888-ban fogságban tartottak ilyen állatokat, s itt 5 hétig éltek.

Hogyha a csőrösemlősöket visszafelé követjük az élő világ fejlődéstörténetében, akkor csak két kihalt fajukra akadunk, egy kihalt hangyászsünre, az Echidna oweni Krefft-re és egy csőrösemlősre, az Ornithorhynchus agilis de Vis-re, amely más rokonainál kisebb volt ugyan, de mégis szorosan az élő fajhoz tartozik, melyek pedig szervezetükkel nem árulják el ennek az érdekes állatcsoportnak származását közelebbi rokonsági viszonyait.

Még a csőrösemlősöknél is fontosabb adatokat szolgáltat a legalsóbbrendű emlősállatok természetrajzához az a szárazföldi emlős, amely Új-Zélandban őshonos és ott waitoreki néven ismeretes.

Külsejében a vidrához hasonló, a vízben és a víz mellett él, és jelenleg valószínűleg az újzélandi Alpok hegyi tavaira szorítkozik. Több ízben látták, egy alkalommal oly közelségből, hogy ostorral is elérhették, mire éles ordítozással eltűnt a vízben. Haast Julius ennek az állatnak a nyomait a hóban is megtalálta, mindazonáltal mégsem sikerült azt kézrekeríteni. Új-Zélandnak a föld valamennyi tartománya között a legősibb madárvilága van. Lehetséges tehát, hogy ez az őshonos állat olyan alacsony helyet foglal el a Monotrematák sorában, mint ezek az erszényesekhez viszonyítva és hogy majd egykor fontos és az emlősök geneziséhez általunk jelenleg még nem is sejtett igazságaiba fog bepillantást engedni, megvilágítva az emlősök fejlődésének útját.

Lendenfeld erről az állatról Új-Zélandról szóló művében e szavakkal emlékszik meg: „Végül meg kell jegyeznem, hogy a déli szigetvilág folyóiban állítólag egy barna, a vidrához hasonló, de nyúlnagyságú állat él, s ezt a maorik waitoreki néven emlegetik.

Haast eredeti közléseit Hochstetter Új-Zélandról szóló művében csak rövid megjegyzés alakjában ismerteti: „Haast barátom a waitorekiről 1861 június 6-án ezeket írja nekem: Az Ashburton-folyó mellett, a Cantenbury tartományban, tenger színe felett 3500 láb magasságban egy oly vidéken, amelyet emberi lábnyom talán még sohasem taposott, gyakran láttam ennek az állatnak lábnyomait. Ezek hasonlók a mi európai vidránkéhoz, csak kisebbek. Az állatot magát azonban mindössze ketten látták, akiknek a Lake Heronban, az Ashburton szomszédságában 2100 láb magasságban juhtenyésztőállomásuk van. Ők is azt mondják, hogy az állat sötétbarna és akkora, mint egy jókora nyúl. Amikor ostorunkkal feléje suhintottunk, füttyszerű hangot adott és az alpesi fű között csakhamar eltűnt a vízben. Ez 1861-ben volt, és ma 68 esztendő multán sem tudunk róla többet: a rejtélyes waitorekinak egyelőre nyoma veszett!”