| 1. család: Pacsirta-félék (Alaudidae) | TARTALOM | 3. család: Mászó-félék (Certhiidae) |
2. család: Billegető-félék (Motacillidae.)
A billegető-félék családja élesen határolt csapatot alkot az éneklő madaraknak eddig tárgyalt családjai között. Nagyon karcsú madarak; csőrük egyenes, vékony, nyúlánk, áralakú, szögletes orommal; a felső kávaél a csőr hegye közelében kissé kivágott. Ovális orrnyílásukat felülről kérges hártya födi; nyelvük keskeny és sörteszerűleg szálakra foszlottan végződik. Szárnyuk rendszerint hosszú, hegyes, a tíz elsőrendű evező közül az első csenevész és elrejtett, míg a másodrendű evezők különösen a három utolsó – annyira meghosszabbodottak, hogy csaknem elérik az összecsukott szárny hegyét. Farkuk 12 tolla keskeny, hosszú, lábuk elég magas, csűdjük karcsú, a lábujjak hosszúak, karmaik is nagyok, a hátsó ujjon lévő gyakran sarkantyúszerűen megnyúlt.
A tollazat laza, olykor elég élénk, illetve tarka s ivarok szerint különböző vagy egyforma. Nemcsak ősszel vedlenek, hanem tavasszal is, ekkor azonban csak az apró tollazatot váltják föl frissel. Mindannyian a földön vagy üregekben, odvakban költenek; tojásuk pettyes.
A Pápua és a szomszédos óceáni szigeteket kivéve, a billegető-félék előfordulnak az egész föld kerekségén. Sharpe szerint 8 nemzetségre s ezeken belül 101 fajra és alakra oszlanak.
A szorosabb értelemben vett billegetők általában az óvilág lakói, kivéve Grönland-szigetét, ahol a fehér barázdabillegető szokott néha megjelenni és Alaszkát, amelyen a sárga billegető egyik alfaja honos; azonkívül megjelenik az egyébként Kelet-Ázsiában honos Motacilla ocularis Swinh. Az óvilágban azonban – Ausztrália és Polynézia kivételével minden szélességi fok és minden tengerszín fölötti magasságban el vannak terjedve.
A család keretén belül jellemzi őket az egyszínű hát s szárnyukkal legalább is egyforma hosszú farkuk lekerekített, keskeny tollai, valamint különleges életmódjuk s mozdulataik.
Az északi fajok vándormadarak, a délibb vidékeken lakók kóborlók, egyesek kimondott állandó madarak. Az északon lakók korán szoktak érkezni s késő őszig is ott maradnak, ennek ellenére azonban elég messze fekvő déli tájakra vándorolnak le. Mozdulataik csinosak, kecsesek. Hangjuk nem éppen csengő, énekük is egyszerű, de azért kedves, megnyerő. Rovarokkal, ezek álcáival és alsóbbrendű vízi állatokkal táplálkoznak.
Bizalmaskodó, kedves lényükkel még a legmogorvább kedélyű embereket is meg tudják nyerni s éppen ezért az emberek nem is igen bántják őket, nem úgy azonban a ragadozó állatok, madarak. Mivel igen szaporák, azért az állományban előálló alkalmi veszteségeket szerencsére könnyen kipótolják. Fogságban ritkán tartják őket, de aki otthonát megosztja velük, az vonzó, kedves lényükben bőven megtalálja fáradságának a jutalmát.
A barázdabillegető (Motacilla alba L.)
A nemzetség jellemző alakja a barázbillegető vagy billegtető. Tipikus alakjában a felső test színe szürke; torka, begye mellének felső részéig fekete; nyakának hátsó része és tarkója bársonyos feketék; szemsávja, a fej és a nyak oldala meg alsóteste fehér, miáltal a szárnyon két világos csík keletkezik.A középső farktollak feketék, a többiek fehérek. A tojó hasonló színezetű, de torokfoltja kisebb, fejrajzolata pedig szürkébb. A két ivar őszi tollazata abban különbözik, a tavaszitól, hogy fekete torokfoljuk jórészt eltűnik, azaz torkuk, begyük egy patkóalakú fekete sávtól eltekintve, fehér.
A barázdabillegetőnek számos alfaja van, amelyek benépesítik Ázsia mérsékelt öv alatt fekvő tájait, annak keleti határáig. Európában csak egy alfaja található s ez a kormos barázdabillegető (Motacilla alba yarrellii Temm.)
A kormos barázdabillegető (Motacilla alba yarrellii Temm.)
Angliában a barázdabillegető igen ritka s ott a kormos barázdabillegető nevű alfaja helyettesíti (régebben M. a. lugaubris), amely csak abban különbözik a tipikus alaktól, hogy a nászruhában nemcsak a nyak hátsórésze és a tarkó feketék, hanem a dolmány, a farcsík és a vállak is ilyen színűek. Ez a válfaj kis számban fészkel Hollandiában, Belgiumban és Franciaországnak északnyugati részén is, Helgolandra pedig gyakran elvetődik.
A barázdabillegető vagy billegtető, vagy egyéb népies nevén barázdácsa, borozdabillegető, lipinkamadár, fejérbillegető, szürkebillegető, a székelyeknél leánykamadár bár – ezt a nevet inkább a hegyi billegetőre szokták alkalmazni – Magyarországon mindenütt előforduló, azt lehet mondani, közönséges madár, de korántsem tömeges, mint pl. a veréb vagy a fecske. Mindenütt megtelepszik, ahol alkalmas fészkelőhelyet talál, a síkságon éppen úgy, mint a hegyvidéken, a magánoson álló alföldi tanya szalmakazlában éppen úgy fészkel, mint a havasi erdőkbe rejtett vadász- vagy erdőőri lak körül található ölfarakásban.
Egyik legkorábban érkező tavaszhirdetőnk, amely már február végén szokott megérkezni az Alföldre, de a magasabb hegyvidéken sem sokat várat magára. Általában az erdei szalonka előhírnökének tartják, ami egyszer-másszor be is válik, de nem szabály, mert a barázdabillegető táplálkozása nincsen annyira a föld fagy- és hómentességéhez kötve, mint az erdei szalonkáé. Így pl. 1929 kegyetlen telén és tavaszán a barázdabillegető megjelent a rendes időben február végén, ellenben az erdei szalonka majdnem teljes hónapot késett. A régi nagymagyarországi madárvonulási naptár szerint az érkezés országos középnapja március 13. volt, a csonkamagyarországi, a magas hegyvidéki állomások késő adatainak elmaradása folytán jóval korábbi. Ősszel sokáig marad nálunk, ritkán télen is akad egy-egy példány az artézi kutak, meleg források és hasonló helyek környékén.
A barázdabillegető azokhoz a fajokhoz tartozik, amelyek tavaszi vonulását legjobban ismerjük, úgyhogy térképen is vázolhattam. A fölvonulás iránya délnyugat-északkeleti irányú, egyúttal a sikságon is korábban érkezik, mint a hegyvidéken.
A barázdabillegető föltétlenül hasznos rovarirtó madár, amelyet a magyar madárvédelmi törvény védelemben részesít. Hasznoságától eltekintve is, védelemre érdemesíti kecses, kellemes megjelenése és szemgyönyörködtető viselkedése. Előnyös tulajdonsága az is, hogy mesterséges fészekodukba telepíthető, de csak a bőszájú úgynevezett C oduba, amelyet a házak eresze vagy tűzfalán kell elhelyezni.
A hegyi billegető (Motacilla cinerea cinerea Tunst.)
A hegyi billegető, régebbi latin nevén Motacilla sulphurea vagy boarula, szintén vonzó, kedves madárka – ha lehet – még kecsesebb és csinosabb, mint a barázdabillegető.
Tavasszal a hím felsőteste hamuszürke, hasi része pedig kénsárga, torka fekete. A szürke színű felsőrész és a fekete torokfolt között hosszant futó fehér sáv van, ugyancsak fehér sáv van a szem fölött. A szárnyakon két, alig feltűnő világosszürke szalagja van. Őszi ruházata fakóbb, torokfoltja fehéres. A szem sötétbarna, a csőr fekete, a láb szaruszínű vagy élénk világosbarna.
A hegyi billegető Svédország déli részétől kezdődően csaknem egész Európában otthonos; dél felé az Atlasz-hegységig és a Kanári-szigetekig terjed. Az elterjedési közének legészakibb részén költött példányok Észak-Afrikába mennek téli szállásba.
Az Azóri szigeteken és Madeirán a Motacilla cinerea schmitzi Tschusi alfaja honos, Motacilla cimerea caspica Gm. (régebben melanope Pall.) nevű alfaj pedig Ázsiában az Uraltól a Kaukázusig, sőt egészen Kamcsatkáig terjed.
Alig tudnánk elképzelni kecsesebb, csinosabb, vonzóbb, madarat, mint a hegyi billegetőt. Az ember szinte köténykét képzel elébe kötve, amikor a patak partja mentén lépeget vagy belegázol a sekély vízbe, gondosan ügyelve arra, nehogy valamiképpen bemocskolja magát s úgy illegeti-billegeti magát, mint valami ballerina.
A hegyi billegető is kétszer költ évente; először már áprilisban, másodszor legkésőbb júliusban. Tavasszal néha, illetőleg igen ritkán énekelgetni is szokott. Éneke igen kellemes hangzású, hasonlít némileg a barázdabillegető énekéhez, de szebb annál.
A fogságban tartott hegyi billegető vonzóbb és kedvesebb minden rokonánál, minden nagyobb kalitkának díszére válik, s a megfelelő gondosság mellett több évig is eltartható.
Tulajdonképpen a hegyi billegető a székelyek leányka madara, mert még talán a barázdabillegetőnél is kecsesebb, takarosabb. Magyarországon nem ritka madár, de csak a hegyvidék lakója, míg az Alföldön és a dombvidéken legfeljebb mint átvonuló vagy téli vendég kerül szem elé. Erdélyben, a Negói csúcson 1500 méter magasságban is találták s Liptóújvár vidékén már 800 méter magasságban fészkelt. Elég korán érkezik, így Ertl Gusztáv szerint Liptóújvár vidékén március 8. és 18. között szokott jelentkezni s október 3. és 20. között elvonulni. Meleg forrásoknál még a hegyvidéken is visszamarad télen át egy-egy példány, úgyszintén az Alföldön is látható néha az artézi kutak lefolyó csatornáinál, de csak mint nagy ritkaság. Törvény által védett madár, mely ha rovarpusztításával nem is nyúl bele döntő módon a gazdasági viszonyokba, de mint remek esztétikai érték, még akkor is megérdemelné a kíméletet és védelmet, ha kártékony volna.
A sárga billegető (Motacilla flava L.)
Sárgafejű billegető (Motacilla citreola Pall.).
Réti pityer (Anthus pratensis L.).
A sárga billegető alakközébe tartozó madarak a hegyi billegetőktől főként azáltal különböznek, hogy a fark rövidebb s a hátsó köröm hosszabb, szinte sarkantyúszerű s ezért külön nemzetségbe sorolták. (Budytes). Hossza 15–17, szárnya 7.2–8.5, farka 7–7.9, csüdje 2.2–2.4, csőre1.2–1. 3 cm.
Az elsőnek leírt sárga billegető fejebúbja, szemsávja és fültájéka, tarkója s nyakának hátsórésze hamvasszürke. Szemöldöksávolya fehér. Háta olajzöld, felső farkfedői kissé sötétebbek. Álla fehéres, alsóteste élénk sárga; evezői barnák, kívül keskeny fakó fehéres szegéllyel; a hátsó harmadrendű evezőknél szélesebb ez a szegély s ugyancsak fakó fehéren szegettek a felső szárnyfedők is, minek következtében a szárnyon két világos sáv keletkezik. A farktollak feketék, a két szélső fehér, de a belső zászló töve fekete. A szem sötétbarna, a csőr, a láb feketék.Ősszel a test alsó fele inkább szalmasárgás, és pedig a has táján világosabb, mint a. torkon, s általában nem olyan élénk színű. A tojó feje és háta barnás olajzöld, alsóteste ugyancsak halványabb sárga. A fiatalok mellén sötétbarna foltok vannak, pofáik szennyesfehérek, hátuk barnásszürke alapszínén pikkelyes foltocskák láthatók. Torkuk mellett, a szájzugtól kezdődőleg, fekete sáv nyomul alá, álluk, torkuk piszkosfehér, alsótestük szennyes halványsárgás-fehér. Szárnyfedőik barnák.
A sárga billegetőnek ez a törzsalakja csaknem egész Európában fészkelő madár, kivéve a magas északi, továbbá a délkeleti részeket és Olaszország déli felét. Angliában csak szórványosan fordul elő.
A sárga billegető is ezek közé a fajok közé tartozik, amelyek nagy elterjedési területükön többé-kevésbbé élesen megkülönböztethető alfajokra bontódtak. Magyarországon is többféle ilyen alfaj fordul elő s ezeket későbben ismertetjük. Először a sárga billegető előfordulásának magyar viszonyait tárgyaljuk.
Magyarországon a sárga billegető vagy sárgyóka elég gyakori jelenség, de főleg az Alföldön és általában az alacsonyabban fekvő területeken. A magasabb hegyvidéken is előfordul átvonulása közben, de csak ritkábban s ott nem is fészkel, ellenben az Alföld füves pusztáin, nedves rétségeiben jellegzetes jelenség főként a legelésző jószág körül, melyet nemcsak azért kísér, hogy a körülötte ólálkodó rovarseregből könnyű prédát szerezzen magának, hanem azért is, hogy a tavaszi vedléskor kihulló szőréből fészekanyagot szerezhessen. Végtelenül kedves és vonzó jelenség ez az élénkszínű madárka, amint a legelésző jószág körül forgolódik, elkapdossa a rovarokat s állandóan lesi, mikor akad egy-egy gyapjúcsomó, vagy szőrszál, melyet fészke bélelésére felhasználhatna. Az előadottakból nyilvánvaló, hogy a sárga billegető kizárólagosan hasznos madár, amelyet tehát nemcsak szépsége és kedvessége miatt helyezett védelem alá a magyar madárvédelmi törvény.
A sárga billegető vonuló madár, amely különösen az Alföldön elég korán érkezik. Érkezésének országos középnapja április 2., az Alföldön azonban már március közepén is látható. Ősszel októberig látható, többnyire kisebb csoportokba verődve, amelyek a nádasokban éjjeleznek.
A sárga billegető alfajai közül Almássy és utána egyéb irodalmi adatok szerint a keleti vagy kínai sárga billegető (Motacilla flava taivanus Svinh.) is előfordult Magyarországon, Hartert szerint azonban ez az előfordulás tévedésen alapul. Az 1895 április 22-én Diósjenőn lőtt példány rendellenes színezetű sárga billegető. Chernel szerint a „Dombrowski” sárga billegetője (Motacilla flava Dombrowski Tschusi) is előfordul nálunk, de a halál megakadályozta abban, hogy erre vonatkozó adatával ezt a fajt a magyar formába bevezesse s így ennek az alfajnak az előfordulása egyelőre kétes.
A többi alfaj közül a mai tudásunk szerint a következők fordulnak elő Magyarországon.
Az északi sárga billegető (Motacilla flava thunbergi Billberg)
Ez a régebben Motacilla flava borealis-nak nevezett alfaj feltűnően és lényegesen különbözik a sárga billegetőtől abban, hogy a fülfedők sötétebbek, majdnem palaszínűek, sokszor feketék, a fej sötétebb szürke s a fehér szemsáv legtöbbször hiányzik, vagy csak nyomokban van meg. Torkán mindig sötétebb árnyalatú, vagy foltos. Előfordulási területe Skandinávia, Oroszország és Szibéria legészakibb része. Átvonulóban előfordul Európában s így Magyarországon is. Biztos előfordulási helyei: Novi, Zágráb, Kevevára, Kolozsvár, Velence és Csallóközsomorja.
A déli sárga billegető (Motacilla flava cinereocapilla Savi)
Nagyjában olyan, mint az északi sárga billegető, de torka tiszta fehér. Hazája Olaszország, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina és Montenegró. Magyarországon a következő helyeken fordult elő: Zengg, Zágráb, Kevevára, Türkös, Nagycenk.
A fakófejű sárga billegető (Motacilla flava beema Sykes)
A sárga billegetőtől abban különbözik, hogy feje többnyire igen világosszürke, néha majdnem fehéres, a szemöldöksáv nagyon széles, a fülfedők alsó részének színezete fehérrel kevert. A fark is rövidebb; átlagban 5 milliméterrel rövidebb, mint a sárga billegetőé.
Előfordulási területe Nyugat-Szibéria, az Uraltól kezdve a Jenisszej folyamig. Ritka jelenség Európában. Magyarországon a következő helyekről ismeretes: Az első példányt Petényi találta 1828 május 4. Péterin, Pest megyében; 1894 április 7. Diósjenőn; 1896 április 4. Kevevárán Almássy találta meg újra.
A kucsmás sárga billegető (Motacilla flava feldeggi Michahelles.)
Régebbi neve M. fl. melanocephala s ugyanide tartoznak a M. fl. paradoxus vagy M. fl. superciliaris és M. fl. xcanthophrys néven leírt alakok.
Nagyon jellegzetes alfaj, amelyet első látásra fel lehet ismerni szénfekete fejéről. Szemsávja többnyire nincsen, de előfordulnak fehér (paradoxus) és sárga szemsávos (xanthophrys) példányok. Előfordulási területe a Balkán-félsziget déli része, Kis-Ázsia, a Kaukázus és Dél-Oroszország. Magyarországon a sárga billegető mellett ez a leggyakrabban előforduló alfaj.
A mezei sárga billegető (Motacilla flava campestris Pall.)
Szintén nagyon jellegzetes, könnyen felismerhető alfaj, mert felső teste egészben olajzöldes színű; a fülfedők többnyire tiszta sárgák s a fejtető színe tavasszal a vén hímnél zöld alapon szintén sárgás árnyalatú. Szemsávja alig látható.
Hazája a kirgiz pusztaság, a Volgától kezdve Transzkaspiáig. Magyarországon igen ritka. Petényi fedezte fel 1842 augusztus 20-án Stubnya-fürdő mellett. Újabban is megkerült két példánya. 1898 szeptember 2-án Csörgey Titusz a Fertő déli partján lőtt egyet, 1926 augusztus 22-én pedig a szabolcsmegyei Császárszálláson ejtett el egyet Nagy László. Ezenkívül Csörgey Titusz 1901 április 26-án látta a Fertő déli partján s 1928 április 23-án Budapesten a Lágymányoson.
A sárgafejű billegető (Motacilla citreola Pall.)
Sárgafejű billegető (Motacilla citreola Pall.).
Réti pityer (Anthus pratensis L.).
Valamennyi billegető-faj között tán a legszebb a sárgafejű billegető. Hazája a messzi északkelet (Szibéria), honnan elvétve Európa nyugati részébe is ellátogatott. A sárga billegetőnél valamivel nagyobb. Feje és egész alsó teste – fehér alsó farkfedőinek kivételével – élénk citromsárga, nyakának hátsó része és hasának eleje fekete. Hátán ez a fekete szín palaszürkébe olvad. Felső farkfedői barnásfeketék, s akárcsak felső teste, kissé sárgászölden árnyaltak. Az evezők sötét szürkebarnák, kívül keskeny fehér szegéssel, a másodrendű evezők szegélye, valamint a nagy szárnyfedőké is, szélesebb, de ugyancsak fehéres. A szárnyon két fehéres csík van. A nyolc középső farktoll barnásfekete, a két szélső fehér, fekete belső szegéllyel. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába barnásfekete. A tojó abban különbözik a hímtől, hogy alsó teste világosabb sárga, fejebúbja és nyaka hátsó része szürkészöld, felső teste pedig hamuszürke.
A sárgafejű billegető színezetét, alakját, sőt viselkedését, természetét illetőleg is a hegyi és a sárga billegető között álló alak, de közelebb áll a sárga billegetőhöz. Még a járása és repülése is inkább az utóbbihoz hasonlít, amennyiben valamivel laposabb hullámvonalakban száll, mint a hegyi billegető.
A sárgafejű billegető Magyarországról nincs kimutatva. Az irodalom ugyan említi magyarországi előfordulását egy billegető példány alapján, melyet Stetter F. V. erdélyi ornithológus az 1840-es években lőtt a Sztrigy völgyében, de ennek faji azonosságát a későbbi vizsgálatok nem erősítették meg.
A pityer nemzetséghez tartozó madárfajok több tekintetben már inkább a pacsirtákra emlékeztetnek, mint a billegetőkre. Farkuk többnyire rövidebb, mint a szárnyuk hossza és nem kerekített, hanem csapottvégű vagy kissé kivágott. Különösen színezetben térnek el a billegetőktől. Színezetük mind a két ivarnál egyforma, felül, valamint a mell felső részén s az oldalakon hosszant sávozott és foltozott. Termetük karcsú, csőrük nyúlánk, vékony, egyenes árhoz hasonló, tőben keskeny, a felső káva élén – hegye előtt – némi kivágással, behajló éllel s kissé lehajló heggyel. Csüdjük nyúlánk, lábujjaik gyengék, karmuk azonban nagy, kivált a hátulsó, szóval ebben a tekintetben is a pacsirtákhoz hasonlítanak. Szárnyuk közepes hosszú, hátulsó evezőik hosszúak, éppen akkorák, mint az elsőrendűek. Első evezőjük látszólag hiányzik, a 3–4-ik evező a leghosszabb. A hátulsó ujj karma sarkantyúszerűen meghosszabbodott. A nemzetségbe Sharpe szerint körülbelül 54 faj, illetve alfaj tartozik. Ezek a Csendes-óceán szigeteinek kivételével az egész világon el vannak terjedve.
A pityerek életük javarészét a földön töltik s csak alkalmilag szállanak fákra. Mozgékony, élénk, fürge madarak, melyek szapora léptekkel futkosnak, olykor-olykor farkukat is billegetve. Ha nagyobb távolságot akarnak megtenni, jól és sebesen repülnek. Ekkor röptük hullámos; éneklés közben azonban lebegve, szárnyukat csapkodva, szitálva repülnek, csipogó, hivogató hangokat hallatva. Énekük egyszerű, de kellemes dalocska.
A réti pityer (Anthus pratensis L.)
A pityer-fajok között tán ez a legismertebb. Színezete felül olajbarna némi zöldes árnyalattal, minden tollán elmosódott sötétebb szárfoltokkal. A farcsík valamivel élénkebb és egyszínű, vagyis szárfoltok nélkül való. Szemöldöksávja, pofái, torka és begye rozsdássárgák, az oldalak valamivel sötétebbek s itt, valamint a begyen és mellen széles barnásfekete színfoltokat viselnek az egyes tollak. A szem alatt húzódó sáv, valamint a nyakoldalig terjedő barkó fekete, az evezők és kormánytollak sötét olajbarnák, kívül olajsárgás-barnás szegéssel. A szárnyfedők világosan szegettek, minek következtében két halovány keresztsáv keletkezik a szárnyon. A kormánytollak külső széle fehér, végig szennyesfehéres, a belső zászlón ferdevágású ékalakban fehér. Ez a szín a második farktollon a belső szegésnek csak végén van meg. A szem sötétbarna, a felső káva szarubarna, az alsó világosbarna, a láb barnás. Hossza 15, szárnya hossza 7, farka hossza 6 cm.
A réti pityer Európa északi felében mindenütt előfordul. Délfelé a Pyreneusokban, Olaszország északi részében, kelet felé Szibéria nyugati vidékéig és Turkesztán északi részében is fészkelő madárnak találták. Télen át Európa déli részében, Ázsia délnyugati vidékein és Észak-Afrikában fordul elő. Európában hóolvadáskor szokott jelentkezni, többnyire már március elején, legkésőbben április közepén, ősszel pedig novemberben mutatkozik s decemberig is itt marad. Nagy csapatokban szokott vonulni, néha mezei pacsirták társaságában, s egyaránt vonul nappal is, meg éjjel is. Mint félig-meddig vízi madár, úgy otthonában, mint az átvonulási területeken és téli szállásban vízben bővelkedő, vizenyős, mocsaras helyeken tartózkodik. Átvonulása alkalmával néha szárazabb területekkel is kénytelen megelégedni. Paradicsoma azonban a tundra.
A réti pityer rendkívül élénk madár, amely egész napon át sürög-forog, fürgén futkároz a fű között, ügyes röpüléssel felszökken a levegőbe, nyomban hallatva hívó hangját, majd egyenesen tovaszáll hasonló helyre, de csak igen ritkán száll fára és sohase marad rajta huzamosabb ideig. Röpülése szökdécselő, ugrásszerű, s azt a benyomást kelti, hogy a madárnak nehezére esik a röpülés, holott az egyáltalában nem valószínű.
Nagyobb kalitkában a réti pityer elég jól bírja a fogságot, nagyon megszelídül s elég szorgalmasan énekelget. A szobában nem ajánlatos szabadjára engedni, mert haj- és cérnaszálak meg egyéb piszok akad a lábára és azon veszélyes betegséget okozhat.
Magyarországon a réti pityer elég gyakori madár, úgy az Alföldön, mint a dombos és hegyvidéken, mindenütt, ahol vizenyős, mocsaras területeket talál. Nálunk úgyszólván csakis az őszi és tavaszi átvonulás idején fordul elő, ritkán télen is találkozunk vele valamely melegebb forrásnál. Többnyire csapatosan szokott mutatkozni tocsogók és nagyobb tavak gyepes szélén s jellegzetes „iszt-iszt-iszt” hangjával rögtön elárulja jelenlétét és fajtáját, úgyhogy semmiféle más madárral nem lehet összetéveszteni. Állítólag fészkelt is Magyarországon a Fertő mellett, de Magyarországon szedett tojásait egyetlen hazai múzeum se őrzi. Kora tavasszal és késő ősszel található nálunk s hogy ilyenkor itt mivel táplálkozik, arról pontos vizsgálatok még nincsenek. Tartózkodási helyét tekintve azonban csak a réteket és nádat károsító rovarokat pusztíthatja s azért nálunk éppen annyira hasznos, mint északi hazájában. A magyar madárvédelmi törvény ezt az idegen vendéget is védelem alá helyezi – lövése, fogása stb. tilos.
A rozsdástorkú pityer (Anthus cervinus Pall.)
Európa és Ázsia sarki tájain, a Lapp-földtől kezdve Kamcsatkáig, belefoglalva Novaja Zemlja szigetét is, sőt talán még Alaszkában is, a réti pityert legközelebbi rokona, a rozsdástorkú pityer helyettesíti. A réti pityertől abban különbözik, hogy szemsávja, fej- és nyakoldalai, torka, álla és begye szép egyöntetű rozsdás húsvörös színűek. A has- és combtollak sötét szárfoltjai kisebb terjedelműek, a szárnyakon levő sávok világosabbak és jobban kiemelkedők.
Magyarország területén a rozsdástorkú pityer a ritkább jelenségek közé tartozik. Míg a réti pityer évről-évre nagy számban és kora tavasszal található állóvizeink körül, addig a rozsdástorkú nem mutatkozik minden évben, akkor is többnyire későn és ritkábban csoportosan, inkább csak egyesével. Főleg az Alföldön jelentkezik, de Erdélyben is többször előfordult. Legdélibb előfordulási helye az aldunai rét, amely a Tisza torkolatánál terül el és Óverbász bácsbodrogmegyei község. A Dunántúlon a Velencei-tónál s a Fertőnél is lelték, valamint Kőszeg közelében. Az első példányt Petényi fedezte föl 1840-ben Tiszaföldvár mellett. Legkorábbi érkezése ápr. 18, de túlnyomóan csak május első felében vonul át, mert a magas északon fészkel, ahol csak május végén, június elején tud megtelepedni. Éppen ezért ősszel már elég korán mutatkozik, sokszor augusztusban, de még októberben is található. Magyarországon a védett madarak közé tartozik, dacára annak, hogy gazdasági jelentősége ritka és kis számban való megjelenése következtében nem számottevő.
A kevésbbé avatott megfigyelő is fölismerheti a hangjáról, amely egy szótagú, elnyujtott, éles „szíisz”.
Az erdei pityer (Anthus trivialis L.)
[Régebbi neve: Anthus arboreus.]
A réti pityerhez igen hasonlít, de valamivel nagyobb, csőre és lába erősebb, hátsó ujjának körme rövidebb és hajlottabb. Felül a tollazat sárgás barnásszürke vagy szennyes olajzöldes, alapszíne sötétbarna, hosszanti szárfoltokkal pettyegetett, amelyek azonban a farcsík felé mindinkább eltűnnek. Szemsávja, torka, begye, melle, oldala, combja és alsó farkfedői egész halavány, tompa rozsdasárgák. Begyén, melle felső részén és oldalain fekete hosszanti szárfoltok vannak. A szárnyon levő keresztsáv és a válltollak szegélyezése világosabb, mint a réti pityeré. Szeme barna, csőre szarufekete, lába vörhenyes szaruszínű. Hossza 17, szárnya 8.5, farka 6.5 cm.
Az erdei pityert Tromsőtől és Észak-Oroszországtól le a Pyreneusokig, Észak-Olaszországig és a Krímig nyáron Európa összes erdőségeiben megtalálhatjuk, úgyszintén Szibériában egészen a Lena felső folyásáig. A telet Afrika, Közép-Ázsia, illetve Északnyugat-India sivatagi erdőségeiben tölti.
A fogságban tartott erdei pityer könnyen eltartható, igen megszelidül s nemcsak kecses mozdulataival, hanem kellemes énekével is szórakoztatja gazdáját. A fészekből fiatalon kiszedett madarak éppen úgy énekelnek, mint a szabadban.
Magyarországon az erdei pityer elég gyakori madár, de a kevésbbé avatottak nem ismerik föl kevésbbé feltünő színezete következtében, bár egyébként éneke és éneklés közben való viselkedése eléggé feltűnő. Ennek tulajdonítandó, hogy népies neve egyáltalában nincsen. Mint jellegzetes erdei madár, főleg a dombos és hegyvidéken fordul elő, de kerüli a zord, magas hegyvidéket. Az Alföldön is megtelepszik, ha megfelelő erdőt talál, de itt mégis ritkább. Tavasszal, április hó közepe táján érkezik hozzánk s a keltés időszakától eltekintve, a kevésbbé avatottak egyáltalában nem vesznek tudomást róla. Augusztus közepén szoktak hozzánk jönni az északi vidékről való átvonulók, amelyek különösen a szőlőkben mutatkoznak. Nem valószínű, hogy megdézsmálják a korai szőlőt, legalább is ilyen kártételét sohase észleltem; inkább a hosszú szárazság után várva várt eső hirnöke szokott lenni, mert amikor elindul északi hazájából, azt azért szokta tenni, mivel ott szigorú lett az idő. Hasznos rovarirtó madár létére a magyar madárvédelmi törvény védelmébe vette.
A vízi pityer (Anthus spinotletta L.)
[Régi nevén Anthus aquaticus.]
Felül sötét olajszürke, elmosódott feketésszürke hosszanti sávokkal; alul szennyes vagy szürkésfehér, húsvörhenyes lehelettel; melle oldalán néhány sötét olajbarna szárfolt van. Szeme fölött világosszürke csík húzódik. Szárnyán két ugyanilyen színű keresztsáv. Barnásfekete farkában a két szélső farktoll külső zászlója s a belsőnek a vége fehér. Ez a fehér szín a következő tollak végén lecsökken, úgyhogy csak fehér szár
folt marad belőle. Szeme sötétbarna, csőre szarufekete, az alsó káva hegye felé sárgás. Lába sötétbarna. Hossza 18, szárnya 9, farka 7 cm.
A vízi pityer törzsalakjának hazája Közép- és Dél-Európa, valamint Kis-Ázsia. Északnyugat-Afrikában, meg Palesztinában telel.
Nagy-Britanniában meg Észak-Franciaországban a partipityer alfaj, Anthus spinoletta obscura Lath., illetőleg legújabb nevén A. sp. petrosus Mont. helyettesíti. Ez valamivel sötétebb, hátán zöldes olajbarna lehellet van, alsó testének vörhenyessége nem annyira élénk. A külső farktollak vége nem teljesen fehér. A Skandináv partvidéken a szirtipityer, Anthus spinoletta littoralis Brehm alfajt találjuk, mely télen gyakran Helgolandra, a német partvidékre, Hollandiába s Észak-Franciaországba is ellátogat. Egyéb alfajai élnek még Ázsiában egészen Japánig, Észak-Amerikában pedig az amerikai pityer, Anthus pinoletta pennsylvanica Lath. fordul elő, mely egy alkalommal valahogy Helgolandra is eltévedt.
A vízi pityer Magyarországon a legmagasabb havasok lakója. Ősszel nem vonul délvidékre, csak leszáll a havasokról az alacsonyabb dombvidékre, szélesebb folyóvölgyekbe s ott várja a tél elmúlását, hogy újra föllátogathasson kedvenc havasi vidékeire. Az Alföldön és a Dunántúlon is csak mint elég ritka téli vendég jelenik meg, nem pedig mint átvonuló; vagyis a vízi pityer az úgynevezett függélyes irányban való vonulókhoz tartozik, amelyek ősszel csak a szomszédos alacsonyabb fekvésű területekre vonulnak, ellentétben a vízszintes irányban vonulókkal, amelyek nagy távolságban levő téli szállásokban töltik a zord évszakot. Barthos Gyula a Retyezáton még 2000 méter magasságban is találta s Ertl Gusztáv Liptó megyében 1550 méter magasságban találta a fészkét. Rudolf trónörökös 1882 augusztus havában szintén a legmagasabb réteken találkozott vele a Retyezáton. Tartózkodási helye következtében a nagyközönség előtt úgyszólván teljesen ismeretlen madár, melyet az ornithológus is túlnyomóan csak akkor láthat, ha rendes tartózkodási helyein fölkeresi. Például Budapesten is csak 1834 február 6-án és 1879 április 10-én figyelték meg, tehát jóval ritkábban, mint a hajnalmadarat, amely a pilisi hegyekben előfordul, mert elsősorban a sziklákhoz ragaszkodik, míg a vízi pityer a havasi legelők madara, amely a középhegységben nem telepszik meg. Gazdasági jelentősége már tartózkodási helye következtében is jelentéktelen, de a magyar madárvédelmi törvény ennek dacára is méltán védelemben részesíti, mint olyan területek madarát, amelyek nélküle néptelenek és sivárak volnának.
A parlagi pityer (Anthus campestris L.)
Fölül világos sárgásszürke, néhány elmosódott sötét folttal, alul piszkos sárgásfehér, a begyén néhány sötét szárfolttal tarkított. Szeme fölött világossárgás csík; szárnyán két sárgásfehér keresztsáv. A fiatalok felül sötétebbek, de minden tollnak sárgás a szegélye s a begy foltozása feltűnően erős. Hossza 18, szárnya 8.7-9. 7, farka 6.9-7 cm.
Hazája, a legészakibb tundravidéktől és Nagy-Britanmiától eltekintve – ahová csak imitt-amott téved el – egész Európa, Közép-Ázsia és Észak-Afrika, ideszámítva a Kanári szigeteket is. Többnyire félénk, óvatos. Nem olyan jó énekes, mint a többi pityer.
Magyarország területén a parlagi pityer szórványos jelenség. Főként a síkságon és a dombvidéken látható, míg a magas hegyvidéken inkább csak mint ritka átvonuló jelentkezik. Gyakori a magyar-horvát tengerparton, a Dunántúlon, a Kis- és Nagy-Alföldön; Erdélyben és Felső-Magyarországon ritkább. Jellegzetes fészkelő területe a Nagy-Alföld „buckás” vidéke, ahol mindig biztosan megtalálható a fészkelés idején, főleg a Duna-Tisza közén. Kevéssé ismert madár, pedig aki csak egyszer is hallotta és fölismerte egyedülálló jellegzetes „zirrü-zirrü” hangját, amelyet röpülés közben szokott hallatni, az bárhol és bármikor ráismer. Áprilisban szokott megérkezni s szeptember-október hónapokban távozik. Aligha megy messzire, mert Fiúméban még december 8-án is észlelték, de hogy hová vonul, arról a gyűrűzések eddig nem nyujtottak biztos adatokat. Rovarirtó, törvényileg védett madár, amely mint a sivár homokbuckák megélénkítője is rászolgál minden természetbarát védelmére.
A sarkantyus pityer (Anthus richardi Vieill.)
A parlagi pityer e közeli rokona őszi-tavaszi vándorútján Közép-Európa egyes részeit is érinti, így főleg Németország északi vidékét. A Közép-Európában előforduló pityerek közül ez a legnagyobb s a parlagi pityertől könnyen megkülönbözteti hátsó ujjának igen hosszú, majdnem egyenes karma. Fölül sötétbarna, minden tollon rozsdás, sárgásbarna szegély, mely szegély a dolmány és váll tollain szélesebb. Farcsíkja és felső farkfedői egyszínű sárgásbarnák. Kantárja, jókora szélességű szemsávja és halántéksávja rozsdás sárgásfehér; fültája s a szájzugtól lefelé húzódó, sötét sáv barnán pettyezett; begyén és nyakán sötét szárfoltok vannak. Evezőtollai sötét olajbarnák; az elsőrendű evezők külső, rozsdás, sárgásbarna szegélye igen keskeny. A harmadrendűeké és ezek szárnyfedőinek szegése szélesebb. Utóbbiaknak, valamint az elsőrendű evezők fedőinek vége fehéres, miáltal a szárnyon két keresztsáv keletkezik. A farktollak sötét olajbarnák, külső zászlójukon keskeny, fakó rozsdaszínű szegővel; a szélső toll tőfele barnás árnyalatú, különben fehér, míg a következő tollnak a vége barnás. Szeme sötétbarna. Csőre felső kávája szarubarna, az alsó világosbarna, lába hússzínű. A fiatalok hátán a tollak világos szegélyezése feltűnőbb s a begy foltozása is erőteljesebb.
A sarkantyús pipis hazája Közép- és Kelet-Ázsia és Észak-Kína steppevidéke. Innen indul téli szállására, délfelé.
| 1. család: Pacsirta-félék (Alaudidae) | TARTALOM | 3. család: Mászó-félék (Certhiidae) |