3. család: Mászó-félék (Certhiidae)

A mászó-félék családja jellegzetes, jól körülhatárolt madárcsoportot alkot, amely kétségtelenül közeli rokonságban van a csúszka-félékkel, ha nem is olyan nagyfokú ez a rokonság, mint ahogyan azt korábban gondolták. Nyakuk hosszabb, mint a csúszkáké vagy a cinegéké, csőrük hosszabb, mint a fejük, mérsékelten vékony, többnyire kardalakúan hajlott, orrlyukaik oldaltállók, sörték avagy tollacskák nem borítják, hanem hártyával vannak fedve, szárnyuk középhosszú, rendesen hosszabb, mint a farkuk s igen hegyes. A 12 tollból álló farok csapottvégű vagy lépcsőzetes. A fakúszók 45 ismert faja, illetve alfaja – Új-Zéland, Madagaszkár és Dél-Amerika kivételével – az egész földkerekségen el van terjedve.

A fakúszók kizárólag nappali madarak. Harkályok módjára kúsznak a fákon, vízszintesen is futkosnak az ágakon, de sohasem ereszkednek fejjel lefelé, mint a csúszkák. Egyes fajok sziklákon tanyáznak, míg az erdőlakók mindig csak az erdőben, úgy ezek csakis a kietlen, vad hegyvidékeken találhatók.

Legtöbbje magányosan élő, csendes madárka, amely föltűnés nélkül keresi táplálékát. Túlnyomóan párban láthatók s csak a fiókák kirepülése után verődnek családokba. Egyesek másfajtájú madarakhoz szegődnek, amelyekkel aztán az erdőkben huzamosabb ideig együtt kóborolnak, mások viszont minden társaságot kerülnek. Minden rendű és rangú rovarokkal, pókokkal és hasonlókkal táplálkoznak. Gyenge csőrük vésésre nem való, de nagyon alkalmas a repedések és hasadások átkutatására. Csaknem valamennyi faja odulakó. Az oduban aránylag nagy fészket építenek. Sok tojást tojnak, amelyek a cinegék tojásaihoz hasonlítanak.

Fakusz (Certhia L.)

A mászófélék legismertebb neme. Nyolc faja és számos alfaja Európában, Ázsiában, Észak- és Közép-Amerikában honos. Jellemző sajátságuk a kardalakú, hosszú, vékony, oldalt összenyomott csőr, amelynek felső kávájába az alsó káva részben beilleszkedik. Nyelvük hosszú, vékony, a hegyén rendszerint 5 sertében végződik. Közép-Európában két faj s ezek közül az egyiknek két alfaja fordul elő.

Az északi fakusz (Certhia familiaris L.)

Fakúsz (Certhia familiaris L.). Hossza 12-13 cm. Lomberdők tágnyílású faodvaiban, kéregrepedéseiben, elvétve erdei épületek részeiben is fészkel, többnyire embermagasságban. Áprilisban és júniusban költ; fészkét gyökérrostokból, háncsból, pókhálóból és tollakból rakja; 5-7 tojása fehér, tompa végén rozsdavörös pontokkal koszorúzva. Többnyire oly fészekodvakba települ 2-4 méter közt, melyek oldalába a harkályok lyukat vágtak.

A fakúszók jellegzetes alakja. Háti oldala világos dohányszínű, feje s nyaka valamivel sötétebb s fehéren pettyezett. Alsórésze fehér, szemsávja barnásszürke, a szem fölött fehér sáv húzódik. Farcsíkja s felső farkfedői barnásszürkék, sárgás rozsdaszínű futtatással. Az evezők sötétbarnák; az első három kivételével a többinek a hegyén egy-egy fehér folt s a középsőrészen áthúzódó, sárgásfehér szalag van. A farktollak barnásszürkék, külső zászlójuk világossárga szegéssel. Szeme barna, a csőr felső kávája ugyancsak barna, az alsó káva fehéres. Lába vörhenyesszürke. Tollazata szőrszerűen foszló és selymes.

Magyarországon az északi fakúszó nem fordul elő. A régi irodalom ugyan mindenütt Certhia familiaris néven emlegeti a nálunk előforduló fakúszót, de amióta Hartert elválasztotta az északi fakúszót a délitől, amelyet mindjárt ezután hosszú karmú vagy erdei fakúszó név alatt ismertetünk, tudomásul kell venni, hogy nálunk nem az irodalomban általánosan Certhia familiaris L.-nek jelölt északi fakúszó fordul elő, hanem a Certhia familiaris macrodactyla Brehm, vagyis a Linné által leírt északi fakúszónak a közép- és déleurópai alfaja.

A hosszukarmú fakusz (Certhia familiaris marodactyla Brehm.)

Az északi fakúsz alfaja, amelytől elsősorban jóval sötétebb színezete által különbözik. A meghatározás szempontjából fontos a hát tollainak sötétebb töve, továbbá ugyanezeknek a tollaknak a közepe, ahol jóval kisebb a piszkosbarna foltok terjedelme.

Elterjedési területe részben összeesik az északi fakúszó elterjedési területével, részben kiegészíti azt déli irányban. Elterjedésének északi határa Németország, körülbelül az Odera vonaltól kezdve nyugat felé egészen Belgiumig, Franciaország, a Pyreneusok, az Alpesek vidéke, Ausztria, Magyarország, Bosznia-Hercegovina s valószínűleg a Balkán többi része Romániáig, végül Olaszország.

Angliában, Korzika szigetén és Ázsiában is előfordulnak egyes, a törzsfajtól eltérő, de lényegileg tőle el nem választható alfajok.

Életmódja teljesen ugyanaz, mint az északi törzsfajé. A hegyvidék fenyves erdeiben tanyázik, de lejön a domb- és síkvidékre is, ahol a vegyes lomberdőkben tanyázik.

Magyarországon, ahogyan azt már az előző fajnál említettem, ez a hosszúkarmú, vagy erdei fakúsz nevű alfaj fordul elő, népies nevei: fatetű, famászós a régi irodalomban előforduló Certhia familiaris-ok legnagyobb részét az új elnevezésre kell átkeresztelni, amennyiben nem tartoznak kimutathatólag a következő fajhoz, a rövidujjú vagy kerti fakúszóhoz (Certhia brachydactyla Brehm). Magyarországon csak a „fakúszó” elterjedési viszonyait ismerjük, de hogy egymáshoz viszonyítva milyen az „erdei” és „kerti” fakúszó elterjedési köre, arról megfelelő adatok és tanulmányok híján tiszta képet nem adhatunk. A külföldön végzett vizsgálatok szerint a hosszúkarmú vagy erdei fakúszó utóbbi jellegzetes nevének megfelelően a nagy, összefüggő erdők lakója és pedig nemcsak a magasabb hegyvidéken tanyázik, hanem a dombos és sík vidékek összefüggő nagyobb lomberdőségeiben is. A hazai előfordulások megítélését ezért az a körülmény is megnehezíti, hogy pl. a Kárpátokból télen át nagy mennyiségben lehúzódnak az ott fészkelő erdei fakúszók tömegei s itt összekeverednek a valószínűleg állandóan az Alföld megfelelő területén lakó kerti fakúszókkal. így aztán a kevésbbé avatott megfigyelő nem tudja megmondani, hogy a dunai árterületek nagykiterjedésű erdeiben márciusban megszólaló fakúszók az „erdei”, vagy pedig a „kerti” fajhoz tartoznak-e.

Nagy általánosságban azonban ki lehet mondani azt, hogy a magasabb hegyvidéken előforduló fakúszók az „erdei” fajhoz tartoznak, a nyári időszakban a dombvidéken és alföldeken előfordulók pedig a „kerti”-hez.

Az erdei fakúszó ezek szerint előfordul egész Magyarország területén, nyáron át fészkel a magasabb hegyvidéken, így a Karszton is, télen át leszáll a síkságra és dombos vidékre. Az északi hegyvidéken Kocyán szerint egész 1200 méter magasságig fészkel, a Negoi csúcson az 1500 méteres övig hatol föl.

Gazdasági jelentőség szempontjából azonban teljesen közömbös, hogy melyik fajhoz tartozik a nálunk munkálkodó fakúszó. Csiki Ernő 24 gyomortartalmat vizsgált meg tüzetesen s azokban túlnyomó nagy részben rendkívül kártékony rovart talált, köztük igen sok olyant, mely már kora tavasszal kezdi pusztítását. A fakúszó tehát védendő és lehetőleg mesterséges úton is szaporítandó madár, amelyet a magyar madárvédelmi törvény is védelem alá helyez. Mesterséges fészekodvakban is megtelepül, ha azok kb. 2–4 méter magasságban vannak elhelyezve. Télen át néha az etetőn is meg szokott jelenni, de lehetőleg kerüli az ilyen kirándulásokat. Akármilyen bizalmas is egyébként, mégis jobban szereti a magányt, mint a sűrű látogatottságnak örvendő téli etetőt, ahol esetleg kenyérirígy madártársakkal is kellene verekednie.

A rövidujjú fakusz (Certhia brachydactyla Brehm.)

Külsejére és életmódjára nézve is annyira különbözik az északi fakúszótól, hogy az újabb szisztematika külön fajnak írja le. Csőre jóval hosszabb, a hátsó ujj karma viszont lényegesen rövidebb s erősebben görbülő, mint az északi fakúszóhoz tartozó alakoknál. Háti oldala sötétebb, szürkébb, különösen a farcsík és a farok. A test oldalai, a has s az alsó farkfedők ezzel szemben valamivel sötétebb barnák. Hartert különösen nagy súlyt helyez arra, hogy az első evezők előtt a szárny alsó felületén sötétbarna folt van. A csőr felső kávája csaknem fekete, tehát jóval sötétebb, mint az eddig tárgyalt fakúszókénál. Az óvilágon kívül Észak-Amerikában is féltucat alfaj képviseli a rövidujjú fakúszót, legalább Hartert az ott előforduló alakokat mint ehhez a fajhoz tartozókat sorolja fel, nem pedig az északi fakúszóhoz, ahogyan azelőtt szokásban volt.

Magyar földön a rövidujjú, vagy jobban mondva kerti fakúszó úgy látszik, szintén elég gyakori madár, amely főleg a dombos és sík vidékek lakója, de itt nem az erdőkben üti föl tanyáját, hanem kertekben, parkokban, fasorokban – szóval alkalmazkodik a civilizációhoz s így talán jobban biztosítja fajának fennmaradását, mint a nagy erdőségekhez ragaszkodó erdei fakúszó. Pontosan meghatározott példányok eddig: 1891 dec. 30. Kőszeg; 1895 febr. 10 és 1897 febr. 24 Molnaszecsőd (Vas m.); 1908 febr. 28. Megyercs (Komárom m.); 1908 okt. 29. Komárom;1928 jún. 13. Monori erdő (Pest m.).

A magyar madártani megfigyelők számára igen érdekes problémát szolgáltat a két faj elterjedési területének pontos meghatározása. Legjellegzetesebb – rövidebb távolságról szabad szemmel is feltűnő – különbséget szolgáltat a hastollazat színe; az erdei fakúszó hasi tollazata fényes selymes fehér, valósággal világít, ellenben a kerti fakúszónál a hastollazat piszkosfehér, minden fény nélkül; valósággal olyanok, mint triviálisan szólva – az erdei fakúszók füstölt példányai. A két faj éneke is nagyon különbözik egymástól. A kerti fakúszó hangja erősebb és érdesebb, éneke gyors egymásutánban előadott „tvi-tvi-tvi”, vagy „tit-tit-tittit”. Ezzel szemben az erdei fakúszó hangja sokkal finomabb.

A fakúszókat fogságban nem érdemes tartani. Fogása különben is tilos és nem is kecsegtető, mert madarunk nem kedvelt kalitkamadár.

A hajnalmadár (Tichodroma muraria L.)

Hajnalmadár (Tichodroma muraria L.).

A hajnalmadarat a legtöbb ornithológus velem együtt a fakúszó közeli rokonának tartja. Nemzetségének jegyei: termete nem annyira karcsú, mint inkább zömök, nyaka rövid, feje nagy; hosszú, ívesen hajlott csőre kerekded, csak a töve körül szegletes. Erős lábain karcsú ujjak, ezeken igen nagy, erősen görbe, tűhegyes karmok vannak. Közepes hosszúságú, széles, kerek szárnyának első evezője igen rövid, s a negyedik vagy ötödik a leghosszabb. A fark rövid, tollai puhák, szélesek s végükön lekerekítettek. Egyéb tollai lazák, selymesek, kellemes, részben élénk színűek. A színek élénksége évszakok szerint különböző. A tűhegyes nyelv a csőr végéig ér, de csak kevéssé tölthető ki s visszás állású sertékkel van borítva.

A tollazat főszíne hamuszürke, a torok nyáron fekete, télen fehéres. Evező- és kormánytollai feketék, a 3–15-ik evező tőfele pompás rózsáspiros, s ilyen színűek a kis szárnyfedők is, továbbá a nagy szárnyfedők keskeny külső szegélyei. A farktollak hegye fehéren szegett. A 2–5-ik evező belső zászlóján egy vagy két fehér vagy sárgásfehér kerek folt van, s ezenkívül a törzs felé elmosódó, majd el is tűnő sárgás foltok.

Szeme barna, csőre és lábai feketék.

A hajnalmadár csak az egészen kopár sziklafalakon érzi magát otthonosan. A fogságban tartottak könnyedén tudnak a szoba tapéta-falán fölszaladni. Minél meredekebb és símább az a hely, ahol kúszik, annál gyorsabban kénytelen ott tovahaladni, mivel az egészen síma felületeken egyensúlyát csak röpke pillanatra tudja föntartani. Amikor elérte azt a magasságot, ahová el akart jutni, vagy függeszkedés közben gyakran látható, amint kiterjesztett szárnyakkal pillangóhoz hasonlóan lebeg s ilyenkor a szárnyak fehér foltjait is kivehetjük. Mivel a hajnalmadár kizárólag rovarokkal táplálkozik, azért kártételéről szó sem lehet, viszont hasznának nincs jelentősége, tekintve azt, hogy lakóhelyének sincs semmi gazdasági jelentősége.

Mint hegyvidékeink és a kopár havasok dísze azonban végtelenül nagy esztétikai értéket jelent, amelyet mindenkinek kímélnie kell.

A hajnalmadár Magyarországon, ha nem is túlságosan ritka, de mindenesetre a ritkán látható madarak közé tartozik, mert nyáron át a kevéssé látogatott szirtes vidékek lakója s csak télen mutatkozik a lakott területeken s akkor is csak ritkán, úgyhogy csak kevés ember dicsekedhetik azzal, hogy hajnalmadarat látott. Még ott is, ahol megfelelő életföltételeket talál, csak szórványos jelenség, mert előfordulási területének igen gyér a tápláléktermelése.

A magyar madártani irodalomban mindazonáltal már korán szerepel, így Grossinger említi 1793-ban, Schönbauer 1795-ben és Mitterpaeher 1799-ben megjelent művében. Az első példányokat gyűjtötte a gömörmegyei Vernáron 1837-ben, majd utána Zeyk Miklós Erdélyből.

Rendes előfordulási területe a Kárpátvidék és Erdély, ahol a magasabb fekvésű sziklás vidéken rendes fészkelő, habár meg kell vallani, hogy eddig mindössze egyetlenegy tojását találta Kocyán az árvamegyei Obosita csúcson. Kívüle még senki sem talált hajnalmadártojást Magyarországon. Ismételten előfordult Budapesten is a Várban.

Gazdasági jelentősége jelentéktelennek minősíthető, mert a sziklák rovarvilágának pusztításával különösebb hasznot nem hajt, csekély számban történő téli látogatásai a síkságon is oly kevés rovarpusztítással járnak, hogy lényegesebb hasznossága mellett nem lehet komolyan szót emelni. Annál könnyebb a hangulatkeltés abban az irányban, hogy ezt a gyönyörű, ártatlan madarat a haszonra való minden tekintet nélkül, kizárólag szépsége miatt részesítsük védelemben. Az emberiségnek csak kis töredéke tud gyönyörködni a természetnek ebben a csodás remekében, mert nehezen hozzáférhető az ő külön sziklabirodalma, éppen ezért, ha lakott helyen találkozunk vele, ne ragadjunk puskát, hogy majd kitömetjük ezt a jámbor, gyönyörű ritkaságot, hanem hagyjuk békén visszatérni sziklás otthonába.