1. Bőgőmajmok (Alouatta Lacép.)

FEJEZETEK

A bőgőmajmok fajai

A bőgőmajmok (Alouatta Lacép., Mycetes) teste zömök, fejük magas, de a homlok hátrahajló és az orr előreálló. Ez utóbbi két tulajdonság oly mértékben van meg, hogy az álltól kiinduló és fejtetőn átmenő zárt görbe vonal egészen elnyúlt. A koponya hátsó csontja függőlegesen áll, úgyhogy a nagyagyvelő kicsi és alig fedi a kisagyvelőt. Ebből következik, hogy a bőgőmajmok szellemi képessége nem nagy; bizonyára jóval a pókmajmok mögött maradnak szellemi képességek dolgában, holott a pókmajmok és bőgőmajmok közt a kapaszkodó fark révén bizonyos hasonlatosság van. A kéz hüvelykujja vékony. Tömött szőrzetük az állon szakkállszerűen képződött ki. A bőgőmajmok sajátos ismertető jele elsősorban a hólyagszerűen átalakult nyelvcsont. A gégefő pajzsporca is erősen megnagyobbodott. Humboldt Sándor tárgyalta ezt a szervet először részletesen. „Míg a kisebb amerikai majmoknál, melyek verebek módjára csiripelnek, egyszerű, vékony nyelvcsontot találunk, addig a nagyobb majmok nyelve egy széles csontdobon fekszik. A felső gégefőben hat tasakszerű rekesz van, melyben a kiáramló levegő megakad. A hat rekesz közül kettő galambfészekszerű és nagyon hasonlít a madarak gégéjének alsó részéhez. A bőgőmajmot jellemző panaszos hang úgy keletkezik, hogy a levegő erősen beáramlik a csontdobba. Ha meggondoljuk, hogy ez a csontszelence mekkora, nem találunk csalódni valót ezen állatok hangjának erősségén és öblösségén s belátjuk, hogy nevükhöz megvan a jogcímük.” E bőgőszerv kialakultságával van összefüggésben, hogy nemcsak az alsó állkapocsnak hátsó, szöget alkotó része szélesedett ki derékszögben rendkívüli mértékben, ami egyébként a bőgőmajom fejének sajátságos alakot ad, hanem a mellcsonton is látható az, hogy ú. n. markolat-hosszúságban hasadt. A két rész magzatkorban nem nő össze. E különös jelenséget Albrecht behatóan megvizsgálta és még azt is észrevette, hogy ez a kétfelé való hasadás nem volt meg minden megvizsgált bőgőmajomcsontváznál. Albrecht ebből azt következteti, hogy a bőgőmajom mellcsontjának markolatánál tapasztalt viszonyok szerzett tulajdonságok átöröklését jelentik; helyben is kell hagynunk, hogy ez a körülmény az átöröklés szempontjából nagyjelentőségű.

A nőstény hulmán csontváza. - A bőgőmajom gégedobja. - A medvepávián csontváza.
A bőgőmajom csontváza. - A fekete pókmajom csontváza. - A cerkófmajom csontváza.

A bőgőmajom fogazatában feltűnnek a hatalmas zápfogak, melyek közül az utolsó, úgy fent, mint lent, símakoronájú, továbbá, hogy a gyomron az osztottság jele vagy legalább is annak elütő belső berendezkedése vehető észre. Mindez azt mutatja, hogy ezek az állatok levelekből élnek. Erre mutat Martin is: szerinte öregebb példányok foga majdnem fekete, fiataloké barna, illetve sárga, éppen úgy, mint levelekkel élő lajhárnál. A levelekkel való táplálkozást igazolják Müller-München gyomorvizsgálatai is; bőgőmajmok gyomrában mindig levelekből alakult pépet talált. A bőgőmajmok farka igen hosszú, vége csupasz idegvégződésekben és véredényekben dús és nagy benne az izomerő, ami fogódzásra teszi alkalmassá. Az egyébként is lomha állatnál állandóan kivetett horgony a fark, mely késleltet minden elhatározást és mozgást.

A nőstény-bőgőmajom mindig jóval kisebb a hímnél; de ezek nem tartoznak a legnagyobb amerikai majmok közé, mint általában mondják. Testhosszuk 1.35 m, ebből 70 cm jut a farkra.

A „bőgés” Müller-München szerint nem valami kellemetlenül ható borzalmas üvöltés, hanem található benne bizonyos ütem és jóhangzás; azt találta, hogy az állat bőgése bizonyos szabályok szerint történik: A braziliaiak, ki a bőgőmajmot guaribanak hívják, nem is „bőgésről” beszélnek, hanem „éneklésről”; tudósítónk, ha még oly nevetségesnek tűnik is, férfikarhoz hasonlítja azt a benyomást, melyet bennünk a bőgőmajmok hangja kelt, mikor a nőstény és fiatalok rövid hangokkal kísérik a hímet. Ebben a koncertben a szólóhang a monoton kísérőhangok felett lebeg. Tényleg van mindig egy szólóénekes, vagy előénekes, még pedig egy öreg hím, melyet a braziliaiak „káplán”-nak neveznek. Müller szerint „o, o, oá”-val kezdi, majd olyan lesz a hangja, mint az orgonáé. A többi azután rövid strófákkal vág be, de mint kísérőhangok nem nyomják el az öreget. Tudósítónkra ez a hangverseny sohasem volt kellemetlen hatással, sőt éjjel, mikor felébredt; jól eső érzéssel hallgatta és álomba is merült tőle. A bőgőmajmok majdnem minden délamerikai államban megtalálhatók, ahol erdő van. Sűrű és nedves talajú szálerdőkben laknak előszeretettel. A steppéken csak ott tanyáznak, ahol egyes facsoportok kisebb erdőkké egyesülnek és víz is van a közelben. A száraz éghajlatú vidékeket kerülik, a hűvösebb vidéket nem mindig. Vannak pl. Dél-Amerikában vidékek, hol már észrevehető a tél és nyár közt levő különbség, amit még fokoz a tenger színe feletti magasságkülönbség. Télen ilyen helyeken – mint Hensel mondja, – erős éjjeli fagyok is vannak, az erdők fehérek a dértől, a pocsolyák befagynak. „Természetes, hogy ez a hideg nem tartós és a déli Nap hatása eltünteti az éjjeli fagyot. Ezen éjjeli fagyoknál szigorúbban hatnak a téli esők, melyek a fagypont körüli hőmérsékleten napokig, sőt kivételesen hetekig is eltartanak. Ezeket az esőket még átható, hideg déli szél is kíséri. Míg a rosszul táplált szelídített állatok az időjárás viszontagságaitól elpusztulnak, addig a vadon élők egészen jól érzik magukat és amint derült napokon ismét úrrá lesz a napsugár, újra felhangzik a bőgőmajom hangja, mint jó egészségének jele. Ha ilyen napokon reggel, mikor a napsugarak melegítő hatása már észrevehető, magasabb helyre megyünk, ahonnan egy széles völgy egész lombrengetegét átláthatjuk, akkor még távcső nélkül is meglátjuk az itt-ott vörösen világító pontokat. Ezek az öreg hímek, melyek a legmagasabb fák száraz csúcsain valami villás elágazásban, vagy sűrű lombos ágon kényelmesen elhelyezkednek és bundájukat a Nap melegítő sugarainak teszik ki.

Életmódjuk további leírása Humboldt, Wied herceg, Rengger, Schomburgk, Hensel, Kappler és mások tudósításain alapszik. Az előbb említettek leírása a bőgőmajmok két fajára, az alouate-ra és caraya-ra vonatkozik. Hensel írja, hogy: „Rio Grande do Sul vidékéről való bőgőmajmok bundája a rendesnél vastagabb, különösen a fej tetején és a testen, míg a hason és a combok belső felén elég ritka a szőr. Valószínű, hogy szőrruhájuk télen-nyáron egyforma sűrű, én legalább is más állatoknál sem vettem észre különbséget téli és nyári bunda közt. De meg kell említenem, hogy Rio de Janeiroban, a nemzeti múzeumban több kitömött bőgőmajmot láttam Paraguay-ból, feketéket és vöröseket egyaránt, melyeknek szőre rövid, vékony és símuló, míg másoké, melyek a Santa Catharina tartományból származtak, olyan volt, mint a Rio Grande do Sul-ben látottaké... Ha a fa tetején ülő csoportot megnézzük, akkor a hímek színe általában vörös, a nőstényeké fekete; a mindkét nembeli fiataloké olyan, mint a kifejlett nőstényé.”

Schomburgk ezeket írja : „Előttem ültek egy magas fa tetején és olyan borzalmas ordítást vittek véghez, mintha az erdő összes vadállatai között rettenetes háború dúlna; de nem tagadható, hogy a koncertben volt valami egybehangzó. Ugyanis az egész fán eloszlott társaság néha elhallgatott, majd egyikük váratlanul kieresztette artikulálatlan hangját, mire újból kezdődött az üvöltés. Látszott, hogy a gégedob ordítás közben fel- és lemozgott a nyelvcsonton. Egyideig a disznó röfögéséhez hasonlított hangjuk, a következő pillanatban meg egy zsákmányra ugró jaguár ordításához, majd valami mély és borzalmas morgásba mentek át, olyanba, mint a jaguár, mikor minden oldalról ellenségtől körülvéve, felismeri a veszélyt. De megvolt ennek a förtelmes társaságnak a nevetséges oldala is: a legkomorabb embergyűlölő is mosolyra fakadt volna, ha látta volna, hogy milyen mereven és komolyan bámulták egymást a hangversenyezők.”

Ugyanezt a benyomást szerezte Martin Ph. L., aki azt mondja, hogy alig volt komikusabb élménye, mint a szabadon élő bőgőmajmok megfigyelése. „Vörösesbarna bundájuk világított a szép reggeli napsütésben. A két legbuzgóbb előénekes velem szemben ült s úgy bámulták egymást, mint két kandur és úgy gajdoltak minden hangnemben, miközben a hangtasakok élénk mozgása következtében erősen mozgott a szakálluk is. A folyton megújuló hangversenyt a nőstények és fiatalok áhítatos, csengőhangú kísérete egyre erősítette, míg reggel 8 óra tájban egészen el nem némultak. Esős időben, jóllehet megszakításokkal, de egy-két órával tovább tart a zenebona. A nap többi részében bundájukat szárítják a napon és éhségüket csillapítják, miközben a legnagyobb lelki nyugalommal forgolódnak. Táplálékuk falevélből, különféle gyümölcsből és virágból áll s ezeket legtöbbször farkukon lógva fogyasztják el. A rovarokat úgy látszik nem kedvelik; nehezen is tudnák ezeket összefogni lomha mozgásuk miatt.”

Hensel a következőket írja: „A bőgőmajom a Rio Grande do Sul mellett elterülő őserdőben nagy tömegben él. Ez az a vadállat, mely legkönnyebben található és elejthető, sőt még külön fáradságot jelent, ha el akarjuk kerülni. 5–10-esével kisebb csapatokban élnek, aránylag kis területen, melyet sohasem hagynak el. Minden csapatban van legalább egy öreg hím, ennek valószínüleg a felügyelő-szerep jut. Legtöbb esetben több kifejlett hím is van a csapatban, közülök egyiké, a legerősebbé, vagy a legöregebbé az elsőség. De azért kétségtelen, hogy nem mindig élnek békességben; ezt igazolják a hímek, sokszor a nőstények arcán is látható sebhelyek. De azért általában jámborak és más majmokhoz képest csendesek és közömbösek.”

A bőgőmajom napközben legszívesebben a legmagasabb fákon tartózkodik. Alkonyatkor a kúszó növényektől átszőtt sűrű lombok közé, alacsonyabb fákra vonulnak vissza és álomra hajtják fejüket. Lassan, szinte csúszva kapaszkodnak egyik ágról a másikra, válogatnak a levelek és bimbók között, ezeket lassan tépik le és nyugodtan viszik szájukhoz. Ha jóllaktak, összekuporodva egy ágra ülnek s mozdulatlanul kitartanak, mint valami alvó manók, vagy pedig elnyújtózva feküsznek az ágra, végtagjaikat mereven lefelé nyújtják s csak kulcsoló farkukkal kapaszkodnak. Amit egyik tesz, azt a másik kényelmesen utánozza. Ha egyik kifejlett hím elhagyja a fát, melyen a csapat éppen tartózkodik, akkor a többi húzódozás nélkül követi. „Valóban bámulatos”, – mondja Humboldt, – „hogy milyen egyöntetűek ezeknek a majmoknak a mozdulatai. Ha a szomszédos fák ágai nem érnek össze, akkor a csapatot vezető hím farkának kérges végével megfogódzik az egyik ágon, testét lelógatja, majd addig himbálózik, míg eléri a másik fának az ágát. Az egész csapat ugyanazon az ágon ugyanazokat a mozdulatokat pontosan utánozza.”

A bőgőmajomnak legfontosabb mozgási szerve a farka; erre van szükségük, hogy minden helyzetben biztosan üljenek, evvel még fognak is és amit megfogtak, evvel húzzák magukhoz. Mindig és főként arra szolgál, hogy összes mozdulataiknak megadja az elengedhetetlen biztosságot. Nem állítható, hogy rosszúl másznak: ellenkezőleg igen ügyesek; de sohasem láthatunk náluk merész és hosszú ugrásokat, mint más majmoknál. Járkálásnál erősen fogóznak az ágba, míg az ide-oda tapogató fark biztos helyet talál, melyet egyszer-kétszeresen átkulcsol. Mikor lefelé másznak, addig kapaszkodnak a farkukkal, míg olyan helyet nem találnak, melyet kezükkel jól megfoghatnak. A felfelé való mászásnál addig tartják átkulcsolva farkukkal az alsó ágat, míg fent kézzel-lábbal jól megkapaszkodnak. A farkban nagyobb izomerő rejlik, mint kezükben, mert a végén lévő hajlítóizmok oly erősek, hogy a fark végét úgy felkunkorítják, hogy órarugóhoz hasonlít. A bőgőmajmot még akkor is elbirja a farka, ha csak félig, horogmódjára kunkorrítja össze. Még kimúlás esetén is képes a fark a testet huzamosabb ideig függő helyzetben megtartani s nem mindig nyúlnak ki a kunkorodott izmok a test súlya alatt; Azara beszéli, hogy néha félig feloszlott bőgőmajom-hullák is függnek még az ágakon.

Kevés más állat van még, melynek élete annyira a fákhoz van kötve. A bőgőmajmok igen ritkán jönnek a földre, valószínüleg csak akkor, ha az ágakról és kúszónövényekről nem tudnak inni. Humboldt állítása szerint nemcsak hogy vándorolni nem tudnának a sík talajon, de még járni-kelni sem. Rengger pedig azt írja, hogy: „Annyira félnek a víztől, hogy ha hirtelen áradáskor egy fán megrekednek, inkább éhen pusztulnak, de azt meg nem teszik, hogy más fához úsznának. Ilyen körülmények között találtam egyszer egy vízzel körülvett fán egy egész majomnyájat, mely már teljesen lesoványodott és legyengült s alig tudott mozdulni. Nemcsak a fa leveleit és a fiatalabb hajtásokat ették meg, hanem a fa kérgét is kikezdték már, pedig csak 60 lábnyira volt a közeli erdő, ezt úszással könnyen elérhették volna.” Ugyancsak Rengger említi, hogy mezőn sem bőgőmajmot, sem annak nyomát a földön még nem látta.

Ha a bőgőmajom nem veszi észre, hogy lesik, mindig ugyanazon a helyen tartózkodik, melynek kerülete 1 mérföldnél nem nagyobb. A család sokszor egész napot tölt egy és ugyanazon fán. Legritkább esetben lehet csak egyesével látni, a család nagyon összetart. Hensel tudósítása szerint: „Ott, ahol lövések és kutyaugatás meg nem riasztja őket, nem félnek az embertől. Előfordul ugyan, hogy az ember egy fa alá állva felnéz s egész csapat bőgőmajmot lát, melyek a jövevényt már régen komolyan figyelik és csak akkor oldanak kereket, ha magukra vonták a figyelmet. Ilyenkor sem hanyatt-homlok menekülnek és nem is messzire, hanem csak a szomszédos fák sudaraiban rejtőznek el. Ahol sokat nyugtalanítják őket, ott sokkal félénkebbek és az első kutyaugatásra eltűnnek. Amikor elrejtőznek, helyüknek minden előnyét úgy kihasználják, hogy néha hosszú ideig hiába kutatja őket az ember, pedig biztosan tudja, hogy a fát még nem hagyták el. Különösen szívesen bújnak az élősködő növények sűrűjébe s mozdulatlanul ott ülnek. Távcsővel néha fel lehet fedezni egy orchidea-bokorban fekete arcukat, amint mereven a vadászra meresztik szemüket, hogy annak egyetlen mozdulata se kerülje ki figyelmüket.

Nyári napokon, mikor a reggeli nap sugarai enyhítik az éjszakai hideget és eloszlatják a völgyekben a ködöt, megelevenedik az a gomolyag, melybe összetömörülten töltötték a bőgőmajmok az éjszakát. A csapat először éhségét csillapítja. Ennek megtörténte után még elég idő van a nyomasztó hőség beálltáig arra, hogy társas szórakozásaiknak éljenek. Ez a szórakozás az állat komolyságához mérten ment minden illetlenségtől. A társaság egy óriási vad fügefára vonul, melynek sűrű lombozata kellő védelmet nyujt a napsugarak ellen. A hatalmas vízszintes ágak kíválóan alkalmasak a sétálásra. Egyik ágat a társaság feje választotta ki, a többi tetszés szerint foglal helyet. A „törzsfőnök” méltóságteljesen járkál az ágon, farkát magasra emelve. Azután megkezdődik a hangverseny. Az öreg kezdetben rövid és halk bőgő hangot ad, mint ahogy az oroszlán teszi, mikor tüdejének teljesítőképességét kezdi kipróbálni. Ezek a hangok, melyek egy ki- és egy belégzésből keletkeznek, egyre intenzívebbek lesznek s gyorsabb egymásutánban következnek. Halljuk, hogy az énekes izgalma egyre nagyobb lesz. Végre eléri legnagyobb mértékét, a szünetek elenyészően rövidek lesznek és az egyes hangok folytonos, üvöltő bőgésbe olvadnak össze. Ebben a pillanatban úgy tűnik fel, hogy az eddig néma majomtársaságot óriási lelkesedés ragadja meg: együtt bőgnek az előénekessel és mintegy tíz másodpercig zúg a rettenetes kar a csendes erdőn át. Befejezésül ismét csak egyes hangokat hallunk, olyanokat, mint kezdetben.”

Humboldt megfigyelte, hogy az üvöltés 1.5 km-re hallatszik. Észrevették, hogy a menekülő bőgőmajmok, nyilván a félelemtől, pépszerű béltartalmukat hullatják. Ez magyarázza azt a mende-mondát, mely szerint menekülés közben bélsárral dobálják meg üldözőiket.

Kappler a guayanai vörös bőgőmajomról ezeket írja: ”Valahányszor közvetlen közelről figyelhettem meg az ordítókat, egy öreg hím ült a fa tetején kezével fogódzva és kulcsoló farkával kapaszkodva. A többi, hímek és nőstények is, valamivel alacsonyabban ült. Az öreg hirtelen iszonyú röfögésbe kezdett: „rochú, rochú”, ezt ötször-hatszor ismételte, majd bőgésbe fogott, melybe a többi belebőgött, úgyhogy a hallása elvesztésétől kellett az embernek tartani ... Nem tudom mi indította az öreget bőgésre. A bőgőmajom lomha és búskomor. Csak akkor ugrik, ha üldözik, különben megfontoltan mászik a fákon s kapaszkodáshoz állandóan segítségül veszi a farkát. Ha fiatalon kerül fogságba, igen szelíd és bizalmas lesz, játszik a kutyákkal és macskákkal, de mindig szomorú. Ha eltávozik az, akit kedvel, nagyon kellemetlenné lesz állandó hörgése és ordítása. Szaga sajátságos és undorító, úgyhogy az erdőben a szag is elárulja a bőgőmajmok tartózkodási helyét. Csak egy fiat szülnek. A bőgőmajom minden szükségletét az erdő fedezi. Az ültetvényekben sohasem tesz kárt, még ha napokig tartózkodik is azok szélén. A faleveleket jobban szereti, mint a tengerit és a dinnyét. Hogy tápláléka főként levelekből áll, azt Hensel szerint az bizonyítja legjobban, hogy az elhullott bőgőmajmok gyomrában mindig összerágott falevelekből álló pépet találtak. E mellett szól az is, hogy fogaik mindig feketék.

Dél-Amerikában a nőstény júniusban vagy júliusban, néha már május végén, vagy csak augusztus elején hozza világra magzatát; mindig csak egyet. Hensel állítása szerint nincs évszakhoz kötve a szaporodásuk, mert az egész év folyamán lehet emlőn élőket találni és egy és ugyanazon napon lehet gyüjteni magzatokat és fiatalokat különböző fejlődési fokban, illetve korban. A fiatalok épp oly unalmasak, mint az öregek és kiváltképpen nagy gégéjük miatt még rútabbak.

Hensel mondja még a következőket is: „A bőgőmajomnak az emberen kívül még azok a ragadozók is ellenségei, melyek fákra másznak, így pl. a puma, az ozelot s mindenekfölött a hyrare, ez a nagy nyestfajta.

Egy alkalommal sikerült egy rozsomák fejére szert tenni és hazahozni. A rozsomák megtámadott vagy húsz bőgőmajmot s a majomsereg éktelen ordítása egy vadász figyelmét hívta fel. A vadász jókor érkezett, s leterítette a rablót, mely az erőstermetű majmot már félig megfojtotta. A bőgőmajom legveszélyesebb ellenségeit a madarak között kell keresni. Egy nagy fehér ragadozómadár, valószínűleg hárpia, a fiatalokat rabolja el... Ez a madár közvetlenül a fák sudara fölött röpül, betör a lombok közé a mitsem sejtő majomseregbe és a nőstény hátáról tépi le a fiatalt. A váratlanul meglepett állatok között ilyenkor oly nagy a rémület, hogy megfeledkeznek még a védekezésről és menekülésről is, jajgatva tartják kezüket védekezésképpen fejük fölé”.

Dél-Amerikának Hensel által bejárt részén kutyákkal vadásszák a bőgőmajmot. A kutyák különösen kedvelik a bőgőmajom húsát, jobban, mint más vadét; pl. a kapucinus-majomhoz még a leggyötrőbb éhségben sem nyúlnak. Ezzel szemben az embernek felette kellemetlen a bőgőmajom szaga. Különösen áll ez a vizeletre és bélürülékre. A kutyáknak a bőgőmajom első üvöltése már jel a vadászat megkezdésére. A kutyák hamarosan megtalálják a majomcsapatot, s ugatásuk azonnal véget vet a bőgésnek, a majmok pedig menekülnek és elrejtőznek. Elhagyott vidéken, vagy ott, ahol más nem zavarja őket, leereszkedik a hím a legalsó ágra és innen kezd ki a kutyákkal, ami ezeket legnagyobb dühbe hozza. A kutyák és majmok ezen viadalában a hím hangja megváltozik s inkább egy malacait féltő rosszindulatú sertés hangjához hasonlít. Ha lövést adnak le a bőgőmajmokra, futnak, ahogy tudnak és Hensel szerint felette nevetséges látványt nyújtanak, mikor a félig fejlett fiatalok első rémületükben az öregebb hímek hátára ugranak, hogy előbb megmeneküljenek. De a felingerelt öreg egy jól elhelyezett nyaklevessel hamar kitanítja őket, hogy a megkívánt szeretet nem tartozik a családapa kötelességeihez.

„A bőgőmajom igen szívós életű”, mondja Hensel, „és még oly súlyos sebbel is menekül, melytől más állat kétségtelenül lezuhan a fáról. De, még ha halálos sebet kapott is, sokszor előfordul, hogy nem talál rá a vadász, mert rendesen van még ideje, hogy farkát az ág köré kulcsolja. Ekkor kimúlás után még napokig függve marad. Ebből látható, hogy bár a kapaszkodás tudatos cselekvés, a függvemaradás ellenben mechanikus. A majom farkával úgy függeszkedik fel, hogy kétszer csavarja az ág körül, a második menet az elsőt keresztezi. A fark érdessége megakadályozza a lecsúszást. Ezen a módon az elhullott majmot éppúgy fel lehet függeszteni egy botra, mint ahogy az élő csüng a farkán és csak akkor esik le, ha ide-oda való himbáláskor a második menet az csőről lecsúszott.”

A farknak most említett tapadása miatt a bőgőmajmot alfelén lövik meg, hogy keresztcsigolyái táján találva a fark izmai megbénuljanak. Egyébként legjobb fegyvereink sem versenyeznek az indiánoknak oly egyszerű s mégis oly félelmetes fegyverével, a fúvócsővel. Ezért teríti le az indián a bőgőmajmot biztosabban, mint mi. Bár fölülmulhatatlan ügyességgel kezelik fegyverüket, mégis felhágnak a szomszédos fára és ennek sudaráról küldik a halálos lövedéket a békés majomnyáj felé. Müller-München három napig várta szobájában egy eszméletlen bőgőmajom kimúlását, de az érintésre még mindig életjelt adott magáról. Végre is úgy kellett megölni, hogy kitömhessék. Paraguay nagy részében szorgalmasan vadásszák a bőgőmajmot, mert prémjét keresik, húsát pedig kedvelik az indiánok. A fekete bőgőmajom bundájából dr. Franco egyszer több, mint száz gránátos számára készíttetett sapkát. Azonkívül még zacskókat és nyeregtakarókat is készítenek prémjéből. Húsát az utazók megeszik. Wied herceg pl. sokáig csak azt evett. Állítólag igen jó íze van és kitűnő leve.

Bőgőmajmok szelidítésével csak ritkán foglalkoznak; nevelésük nagy nehézségekkel jár. Rengger csak két egy évnél idősebb példányt látott. Ezeket különféle falevelekkel táplálták, melyeket mindennek eléje helyeztek. Ápolójuk állítása szerint megbetegedtek, mikor tengerit, maniok-ot vagy húst ettek. Nem ittak sokat és nem is sokszor, akkor is csupán vizet, vagy tejet. Viselkedésükben volt valami szomorúság és kedvetlenség. Nagyon jámborak és bizalmasak voltak, de az örömnek nyoma sem látszott rajtuk. Rendesen egy sarokban kuporogtak s ilyenkor fejüket mélyen lehorgasztották, egészen a mellükig. Kezüket ölbe, vagy pedig lábuk mellé a földre tették, és farkukat lábuk köré csavarták. Ebben a helyzetben órákig is elvoltak, míg az éhség arra nem kényszerítette őket, hogy táplálék után nézzenek. Azután lassan, mind a négy végtagra támaszkodva, lépésről-lépésre haladtak előre, csak ritkán siettek s még ritkábban ugrottak. Felegyenesedve éppen csak hogy egy pillanatra tudnak megállani. Érzékszerveik valószínűleg fejlettek, táplálékukat gondosan kiválogatták, jól hallottak és láttak és megmutatták tapintó érzékük fejlettségét. Szellemi képességeikről keveset lehetett megfigyelni: ápolójukkal szemben sem tanusítottak több figyelmet, mint idegenekkel szemben és idomításuk sem sikerült. Más bőgőmajmokról azt beszéli Wied herceg, hogy nagyon ragaszkodtak gazdájukhoz és panaszos hangot hallattak, ha gazdájuk csak egy pillanatra is eltávozott. Lomhaságukat, szomorúságukat és komorságukat, továbbá csikorgásukat és hörgésüket, melyet a fiataloktól lehet hallani, végül mindenki, még gazdájuk is megúnta. Ugyanezt bizonyítja Kappler is, akinek sohasem sikerült bőgőmajmot felnevelni.

Európában ritkán kerül bőgőmajom, ha kerül is, nem bírja ki a fogságot. Megmaradnak szomorkodó tépelődésükben, még ápolójukkal sem törődnek s még a legfinomabb falat láttára is csak hosszú húzódozás után mozdulnak meg.