10. család: Mézevő-félék (Meliphagidae)

Ausztrália növényvilágának legnagyobb és legjelentősebb részét Gould szerint a gummifák és banksziák alkotják, melyek viszont több jellegzetes madárcsaládnak nyujtanak kényelmes otthont, így nevezetesen a papagályoknak és a rendkívül nagyszámban előforduló mézevő-féléknek. Ezeknek a madaraknak az életmódja olyan szoros összefüggésben van az említett fákkal, hogy egyiket a másik nélkül el se lehet képzelni. A mézevők apró rovarokat, virágport és mézet szedegetnek a gummifák virágaiból, amelyek ezekben nagy mértékben bővelkednek. Hosszú, a hegyén ecsetszerűen foszlott nyelvük segítségével, amely erre a célra a lehető legalkalmasabb, jutnak ehhez a táplálékokhoz. A legtöbb faj fákon él, mégpedig mindegyik a magáén, egyik ezen, a másik azon a fajtán.

A család mintegy 260 fajt számlál. Mint fentebb említettük, a mézevő-félék nyelve ecsetszerű. Gadow szerint a nyelv alsó felén végigfutó szarulemez mindkét oldalon két tekercsalakú képződményre oszlik, melyek mindenike újra meg újra kétfelé oszlik, úgyhogy végtére a nyelv hegye igen sok finom félcsövecskéből áll. A poé nevű fajnak pl. mintegy 80 ilyen félcsövecskéje van. A mézevők gyomra igen kicsi s kevéssé izmos. A fejen gyakran találunk kopasz részeket is, mint pl. a Philemon Vieill. nemzetségnél és sok fajnak bőrlebenye van a fülén, pofáján vagy torkán. A mézevők általában jó énekesek; egyik-másik pláne kiváló, míg némelyik nem tudta többre vinni a csacsogásnál. Egyesek annyira verekedő természetűek, hogy varjaknak, sólymoknak, sőt egyáltalában minden nagyobb madárnak nekimennek, amelyekről tudják, hogy jót nem várhatnak tőlük. Az embertől úgyszólván egyik sem fél. Sok az emberi lakások közvetlen közelébe is eljön, sőt néha még a városok kellős közepében is minden félelem nélkül költ, feltéve, hogy megtalálja ott az ő kedvenc fáját. Fészküket nagyon sokféleképpen építik.

A vöröstorkú mézevő (Acanthogenys rufigularis Gould.)

Az északi részek kivételével egész Ausztráliában honos, de Gould szerint a földrész belsejében és déli részén ez a legközönségesebb mézevő. Az Acanthogenys Gould-nemzetséget, melybe csak egyedül tartozik, a csaknem fejhosszúságú, enyhén hajlott, tarajos ormú csőr jellemzi, továbbá a hosszúkás orrlyukak a hosszú, lépcsőzetes farok. Legfőbb ismertetőjegye azonban, hogy a pofák és a fültáj tollainak merev, csaknem szúrós nyulványai vannak. Feje teteje, háta és szárnya fénytelen sötétbarna, minden toll halványbarnán szegélyezve. Farcsíkja, felső farkfedői, melle, oldala, hasa és alsó farkfedői szennyes sárgásfehérek, minden toll közepén sötétbarna szárfolttal. Szeme alatt futó sávja, fülfedői és nyaka oldalai feketék. A nyak oldalának többi része fehér vagy sárgásfehér a tollakon élesen kirajzolódott feketebarna szárfoltokkal. A pofákon és az alsó fülfedőkön lévő sörtés tollak fehérek. Álla, torka és nyaka eleje vörhenyessárga. Farktollai barnásfeketék, hegyük nagy darabon fehér. A pofa csupasz részei, a csőr töve lágyan húsosak és rózsás hússzínűek. Szeme kékes ólomszürke, csőre hegye fekete, lába olajzöldes.

A poé (Prosthemadera novae-zealandiae Gm.)

Új-Zélanad vadregényes őserdeinek jellemző hangú lakója – mondja Rochelas – a poé, tui vagy prédikálómadár. Nem túlozunk, ha azt állítjuk erről a csodálatos madárról, hogy az európai erdőségek énekesei közül egy sem veheti föl vele a versenyt. Véleményem szerint énekének összhangja és lágy bájossága valóban páratlan. Bármennyire is gyönyörködöm az európai fülemile csattogásában, mégis úgy találom, hogy a poé éneke messze túlszárnyalja s őszintén bevallva, soha életemben sem gondoltam volna, hogy egy madár ilyen elbűvölő és ilyen tisztán csengő hangon szólhasson. Későbbi utazók, akik a poéról megemlékeztek, nem dícsérik ugyan ennyire agyba-főbe, de valamennyien azt mondják róla, hogy kíváló énekes.

Egymaga képviseli a Prosthemadera Gray nemet. Csőre erős, úgy a felső, mint az alsó kávája gyengén hajlott. Nyaka elején, a torka alatt egymás mellett két, foszlott és bekunkorodott tollakból álló, gömbszerű, fehér tollpamat van; a nyak felső oldalán hosszú, keskeny, serteszerű szárral bíró tollak vannak. Színezetében uralkodó a fényes, feketés acélzöld. Az apró felső szárnyfedők, a leghosszabb válltollak vége, dolmánya eleje, farcsíkja és melle alsórésze acélkék színben ragyog; dolmánya, válla, háta alsórésze, hasa és combjai ellenben sötétbarna bronzszínben csillognak. A legnagyobb szárnyfedők, a megnyúlt nyaktollak szára és a torokpamatok fehérek. Az evezőtollak és a fark tollai feketék, felülről zöld színben játszók. Szeme sötétbarna, csőre és lába fekete.

A poé Új-Zélandnak és az Ankland-szigeteknek sajátszerű, jellemző madara. Mivel a poé mindenféle hangot kitünően tud utánozni, nemcsak a telepeseknek, de a bennszülötteknek is kedvence. Bár általában meglehetős kényes madárnak tartják, megtörtént, hogy tíz évig is kibírta a fogságot. Ha a kalitkát és a többé-kevésbbé mesterséges táplálékot megszokta, hamar megtanul néhány emberszót, kutyamódjára ugat, rikácsol, mint a papagály, kotkodácsol s egyáltalában mindenrendű, rangú hangot utánoz. A maorik, Új-Zéland legősibb bennszülöttei nagyon sokra becsülik ezt a képességét, egyáltalában nem sajnálják tőle az időt, hogy tanítgassák s persze aztán madaruk dícséretével sem igen tudnak betelni.

Úgy látszik, hogy a poé az újzélandiaknál már ősidők óta kedvelt kalitkamadár volt. Rochelashoz kis fonott kalitkákban hozták s úgy kínálgatták neki megvételre. Még jelenleg is ugyanilyen módon kínálgatják őket s így kerülnek alkalmilag Európába, az állatkertekbe és madárkedvelők kalitkáiba.