Pinty (Fringilla L.)

A pinty nemzetséghez (Fringilla L.), amelyet a nemes pinty névvel is illetnek, három faj tartozik, amelyek mindegyike kb. 8–9 alfajt foglal magában. Közös jegyük: karcsú termet, középhosszú, szabályos kúpalakú csőr, melynek orma a csőr vége felé kissé aláhajló, a kávaélek látszólag behajlók; rövid csüd, gyenge ujjak, vékony, keskeny, de hegyes karmok; középhosszú szárny, melyben az első három, vagy pedig a második-harmadik-negyedik evező a leghosszabb; középhosszú, sekélyen kimetszett farok. Hazájuk Európa, Észak-Afrika, az Atlanti-óceán szigetei, Nyugat- és Észak-Ázsia egész Japánig.

Az erdei pinty (Fringilla coelebs L.)

1. Meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes L.). 2. Zöldike (Chloris chloris L.). 3. Kenderike (Carduelis cannabina L.). 4. Fenyőpinty (Fringilla montifringilla L.). 5. Erdei pinty (Fringilla coelebs L.).

Homloka koromfekete, fejteteje, nyakszírtje kékes palaszürke, dolmánya vörhenyesbarna, felső háta és farcsíkja élénk sárgazöld. Kantárja, szeme környéke, pofája, torka és gégetája világos rozsdabarna; ez a szín a begyen és a mell oldalain húsvörhenyesbe, a mell közepén vörhenyesfehérbe, a hason és alsó farkfedőkön fehérbe megy át. Az elsőrendű evezők feketék, legtöbbnek a töve fehér. A leghátsó másodrendű evezőkön kívülről keskeny, világossárga szegély és végükön szélesebb barnássárga perem van. Az apró szárnyfedők sötét palakékek, a nagyok feketék, hegyükön széles, fehér szegély, miáltal a szárnyon egy szélesebb és egy keskenyebb csík keletkezik. Az evezőtollak alsó oldala fényesszürke, a belső zászlón ezüstfehér szegéllyel; az alsó szárnyfedők fehérek; a szárnyhajlásban feketén pikkelyezve. A középső farktollak sötét palaszürkék sárgás szegéllyel, a többi fekete, a két szélső farktoll belső zászlóján nagy fehér folt van, mely a legszélsőkön majdnem az egész külső zászlóra is kiterjed; a két szélsőt kivéve, az összes kormánytollak alsó oldala fekete. Szeme sötétbarna; csőre tavasszal kékes palaszínű, ősszel világosbarnás hússzínű; lába szennyes hússzínű. A tojó feje és nyakszirtje zöldes szürkebarna; szemöldöksávja, kantársávja, álla és torka fakó barnásfehér; hátoldala egyéb része zöldes szürkebarna, alul fakó szürkebarna.

Közép-Európában kevés olyan vidék van, ahol az erdei pinty ne volna közönséges. Tartózkodási helyét illetőleg nem igényes. Előfordul fenyvesekben, lomberdőkben, kiterjedt erdőségekben, kisebb ligetekben, berkekben, sőt kertekben is. Az elvonulni készülő madarak szeptemberben kezdenek gyülekezni; októberben a csapatok már teljesek s a hó vége felé rendszerint el is költöznek. Sok pinty azonban Közép-Európában is áttelel, és pedig az északibb vidékeken majdnem kizárólag csak a hímek, míg nyugaton és délnyugaton gyakran a tojók is. Az elköltözött pintyek Dél-Európában és részben Észak-Afrikában telelnek. Ha aztán délen beköszönt a tavasz, ismét hazafelé indulnak. Hazafelé való vonulásukban nemek szerint külön csapatokat alkotnak; először a hímek érkeznek vissza, míg a tojók csak két hét mulva követik őket. A tudományos név coelebs=házastárs nélkül való is erre a tulajdonságra vonatkozik. Csak nagyon ritkán fordul elő, hogy a két ivar állandóan együtt marad s együtt vonul. Kedvező időjárás esetén az első hímek Közép-Európába – amennyiben egyáltalában elköltöztek – már február végén visszaérkeznek; a zöm márciusban érkezik, a sereghajtók meg sokszor csak áprilisban érkeznek meg.

Minden hím felkeresi a régi otthont és ott várja be párját. Mihelyt az megérkezett, rögtön hozzálátnak a fészekrakáshoz.

A pinty nagyon mozgékony, élénk, ügyes, tanulékony, de heves és veszekedő természetű madár. A pinty éneke tulajdonképpen csak tüzes csattogás, amely egy, esetleg két kerekded befejezett szakaszból áll. Ezt a szólamot az erdei pinty a legnagyobb kitartással ismétli sokszor és többnyire gyorsan egymásután. Az erdei pinty kedvelői ennek a csattogásnak különböző változatait pontosan megkülönböztették s ezeket a változatokat külön névvel is látták el, úgyhogy a pintycsattogás ismerete valóságos tudománnyá nőtte ki magát. Ez a tudomány persze megfelelő hozzáértést igényel s ha valaki nem mélyed bele eléggé, akkor az örök titok marad előtte. Vannak hegyvidékek, ahol a fent említett tudománynak sokkal több követője van, mint másutt. Leghíresebbek a türingiaiak, főként Rhula- és Harz-hegység lakói, továbbá a felsőausztriai pintykedvelők, mert ezek valóban rendkívüli alapossággal ismerik az erdei pinty csattogásában mutatkozó különbségeket. Míg a gyakorlatlan fül alig vesz észre valami különbséget, addig ezek az emberek csalhatatlan biztossággal ismernek fel 20, sőt még annál is többfajta különböző csattogást, melyek elnevezésén a laikus csak mosolyog, holott ezek a nevek legtöbbször igen találóan vannak választva és részben a madár hangját is utánozzák. Régebben a kitűnően csattogó pintyeket nagyon sokra becsülték s igen nagy összegeket is fizettek értük. Manapság ez a szórakozás, sajnos, már kihalófélben van. A pinty éneke vidékenként is nagyon eltérő és a hegyvidéki pintyek általában jobb énekesek, mint a síkvidékiek. Akár azt is mondhatnánk, hogy különböző tájszólásaik vannak.

Az erdei pinty legfeljebb az erdésznek meg a konyhakertésznek okoz némi kárt, amennyiben a frissen bevetett ágyakon a felszínen maradt magvakat felszedegeti. A pintyőkéket nem azok pusztítják, akik kalitkájuk számára fognak meg imitt-amott egy-egy madarat, hanem azok a madarászok, akik fogóhelyeiken ezerszámra és konyhai célokra fogják és hozzák piacra e kedves madarakat.

Az erdei pinty (népies nevei: pintyőke, szemeti pinty, árva pinty, síró pinty, borpintyőke, csicsimé madár) Magyarországnak egyik igen közönséges madara, amely, állományát tekintve, mindjárt a verebek, fecskék, cinegék, pacsirták, varjak és hasonló nagy számban előforduló madarak után következik. Habár igen sok nálunk marad télen át is – főleg csak hímek – mégis legnagyobb részük elvonul, és pedig Olaszország felé. Erre enged legalább következtetni az a tömérdek pintyőke, amely szüret idején a Balaton északi partja mentén délnyugat felé vonul. Már kora reggeltől láthatók és hallhatók az átvonuló csapatok. Öt tagból álló kis társaságokat 20–50, sőt 100 darabból álló csapatok követnek, szinte megszakítatlan láncolatban, miközben folyton hallatják nagyon jellegzetes „güp” vagy „jüp”, esetleg „tyüp”-nek hangzó panaszos hívó hangjukat. Valamennyi csapat alacsonyan, a parttól kissé távolabb, a szőlők fölött halad, de szigorúan követi a Balaton hossztengelyének irányát. Bizonyára a Kárpátoktól érkezik ezeknek a pintyőkéknek legnagyobb tömege, amelyekhez aztán csatlakoznak az alföldi kertek, ligetek stb. lakói is. Dacára ennek a tömeges elvonulásnak, télen át is sok marad belőlük, különösen a városok villaterületén, ahol aztán az egyik legkorábban jelentkező énekes.

Az erdei pinty a hasznos és a törvény által védett madarak közé tartozik, tehát csakis hatósági engedéllyel szabad fogni és kalitkában tartani. Minthogy madárvédelmi törvényünk kifejezetten nem tiltja a madarak kalitkában való tartását, azért a valódi madárbarátok megfelelő igazolás után kaphatnak engedélyt egy-két darab fogására, de a tömeges fogás, főleg a külföldre való szállítás céljából szigorúan tilos.

Az erdei pinty védelmét nemcsak annak hasznossága miatt kell keresztülvinni, hanem azért is, mert szívesen költözik a városok villakertjeibe, parkjaiba s hasonló helyekre, szóval ő is „kultúrmadár”, amely minden különösebb pátyolgatás nélkül is átmenthető a haladó civilizáció folytán átalakuló új világba.

Az afrikai pinty (Frgilla coelebs spodiogenys Bp.)

Az erdei pintynek igen nagy az elterjedési területe s ezen többféle alfaj helyettesíti az európai alakot. Ilyen a Tuniszban előforduló afrikai pinty, amely nagyon hasonlít az erdei pintyhez, de valamivel nagyobb. Egyszer állítólag Dél-Franciaországban is találtak. Ennek feje, nyakszirtje, válltájéka kékes hamuszürke, hátoldala olajzöld, hasi oldala halaványvörös, oldala zöldes; a fekete elsőrendű evezők külső zászlójának tövén keskeny, a végén szélesebb fehér szegély van; a belső zászlón széles világosszürke szegély. A másodrendű evezők néhány első tolla csak a tövén, a hátrább lévők majdnem egészen fehérek; az apró szárnyfedők fehérek, a nagyok szintén, de középükön fekete keresztsávval. Színezete egyébként lényegileg nem különbözik a pintyőkéétől.

Egyéb alfajok előfordulnak Algirban, Marokkóban, Madeirán, az Azori- és Kanári-szigeteken. Teneriffán és Gran Canariában, azonkívül külön faj is előfordul, a Frigilla teydea, Webb, Berth. et Moqu – Tnd., melynek nemcsak egész hátoldala, hanem hasi oldalának jó része is kékesszürke.

A fenyőpinty (Frigilla montifringilla L.)

Az erdei pintynek nálunk előforduló legközelebbi rokona. Feje, nyakszirtje és dolmánya, pofája és nyaka felső része tintafekete kékes fémfénnyel; hátának alsó része a közepén tisztafehér, az oldalak (combok) felé fekete; torka és melle rozsdássárgásan befuttatva, szemsávja, álla és hasi oldala rozsdásra hajló sárgásfehér, utóbbi fekete foltozással; az alsó farkfedők rozsdasárgák; a barnásfekete evezők, a legelsők kivételével, külső zászlójukon sárgásfehér szegélyt s tövükön fehér foltot viselnek; a válltollak sárgás rozsdaszínűek, az apró szárnyfedők szintén, de valamivel világosabbak; a középső szárnyfedők feketék, végük sárgásfehér; a legnagyobb szárnyfedők feketék, a külső zászló végefelé és a tollak csúcsán élesen határolt sárgásveres szegély, belső oldalukon pedig fehér szárfolt van. Szeme sötétbarna, csőre világos kékesfekete, ősszel viaszsárga, csak a vége feketés; lába vörösbarna. A tojó feje és nyakszirtje zöldesszürke, hátoldala olajbarnásszürke, hasi oldala világosszürke. A vedlés után az élénk színeket jórészt eltakarja a tollak sárgásbarna szegélye, mely aztán tavaszra lekopik.

A fenyőpinty hazája az óvilág legészakibb területei az 59. szélességi foktól a sarkok felé, az erdőhatárig, egészen Kamcsatkáig. Északi hazájából elköltözve, télen át egész Európán átvonul egész Spanyol- és Görögországig, sőt szórványosan Afrikába is eljut; ázsiai vándorútja s Himalája vidékére, Kínába és Japánba sodorja. Téli vándorútján igen gyakori Közép-Ázsiában, de most megközelítőleg sem találkozunk vele olyan nagy számban, mint Zorn idejében (1742), amikor „elsötítették az eget s olyan lármát csaptak, mintha mennydörgött volna”.

A fenyőpinty igen sokban hasonlít az erdei pintyhez. Ha nincs társaságban, akkor veszekedő, mérges természetű s bár látszólag szereti a társaságot, igen nagy benne a kenyérirígység. A csapatokba verődött madarak jóban-rosszban egyformán osztoznak, de amikor szétoszlottak ketten vannak együtt, akkor azonnal megkezdődik a verekedés. Mozdulataiban igen hasonlít az erdei pintyhez, de éneke már messze elmarad mögötte. Éneke szánalmas, szabálytalan és rendszertelen csicsergés, mely tulajdonképpen csak ötletszerűen egymást követő hangokból áll s kellemesnek legkevésbbé sem mondható. Mint minden északról érkezett vendég, eleinte a fenyőpinty is bizalmas, egyáltalában nem félénk, de a sok üldözésen csakhamar okul és igen óvatossá válik.

A fenyőpintyet Németországban ízletes – bár kissé kesernyés – húsa miatt vadásszák s különösen a pintytanyákon, nagy tömegekben fogják. Kellő tapasztalat híján, bármilyen fogóeszközzel is könnyen kézrekerül. Gräszner egy sajátságos vadászati módját ismerteti s egyúttal meg is magyarázza, hogy Bergzabern városka lakósait miért nevezik Pfalz tartományban „fenyőpintyesek”-nek. A bergzaberniek ugyanis időnként – különösen akkor, amikor a környékbeli bükkösök bő makktermése nagy tömegekben csalja oda a fenyőpintyeket, igen rávetik magukat e madarak fogására. Lőfegyver gyanánt körülbelül három méter hosszú csövet használnak; ezekből lövik, azaz jobban mondva fújják ki azokat az agyaggolyókat, melyeket a régebbi korbeli vadászok golyóöntőihez hasonló vasfogókban alakítanak gömbölyűre és símára.

A fenyőpinty (hegyi pinty, téli pinty, klikovic, klikovic) hazánkban rendes téli vendég, amely októberben-novemberben érkezik hozzánk s márciusban-áprilisban szokott északi hazájába távozni. Átlagosan csak kisebb számban jelentkezik, bár többnyire csapatosan, de néha óriási tömegekben mutatkozik. Nemcsak régi megfigyelők, hanem újabbak is azt írják, hogy néha a napot elsötétítő csapatokban látható egyes vidékeken. Habár nálunk nem fészkel s így a fiókanevelés idejében, amikor leghasznosabb munkáját végzi, nincs nálunk, a magyar madárvédelmi törvény mégis védi a fenyőpintyet, fogása és árusítása tehát tilos. Nálunk főként gyommagvak fogyasztása által végez hasznos munkát.

Keresztcsőrű (Loxia L.)

Zömök testű, nagyfejű, kissé idomtalan pinty-félék. Hazájuk az Ó- és Újvilág északi hideg és mérsékelt övei, de csodálatosképpen a Fülöp-szigeteken is előfordul egyik képviselőjük. Csőrük nagyon erős, vastag, oldalról kissé összenyomott, a kávaélek behajlók; a felső káva keskeny orma kerekített s hosszú hegyben végződve, enyhe kampóalakban lefelé hajlik; az alsó káva, mely a felsőnél erősebb, hasonló ívben ellenkező irányban felfelé hajlik s a felső káváé hol jobb-, hol baloldalt keresztezi.

Lábuk erős, hosszú, erőteljes ujjakkal; jókora karmaik erősen hajlottak, igen hegyesek és kétélűek. A szárny meglehetős hosszú és keskeny; a három első, szabadon álló evező majdnem egyforma hosszú s egyúttal ezek alkotják a szárny hegyét is. Az elsőrendű evezők keskenyek, eliptikusan végződők, a másodrendűek szélesebbek s csapott végűek. Farkuk rövid és észrevehetően villás; a tollazat tömött, puha, a kor és ivar szerint igen különböző. Három faja van, sok alfajjal.

A nagy keresztcsőrű (Loxia pytyopsittacus Borkh.)

A legnagyobb és legerősebb keresztcsőrű. Csőre feltűnően erős, vastag és magas, úgy a felső, mint az alsó káva csaknem teljes félkört alkot. A kávák csak alig keresztezik egymást. A fej, torok, begy, mell és has többé-kevésbbé élénkvörös, elöl sárgáscinóber vagy ribizkevörös. A pofák szürkés-, a torok hamvasszürke futtatással. Háta szürkésvörös, farcsíkja élénkebb piros, mint a test egyéb részeit borító apró tollazat. A vörösesszürke szegélyű evezők, a felső szárnyfedők és a kormánytollak szürkésfeketék; az alsó farkfedők fehéresszürkék, vörhenyesen futtatva és sötéten csíkozva. Szeme sötétbarna, csőre fakó feketésszürke, lába szennyes vörhenyesbarna.

Igazi fészkelő hazája Észak-Európa, különösen Skandinávia és Oroszország, de Lengyelországban is költ. Télen ellátogat Közép-Európába és az Alpesek, sőt néha a Kárpátok vidékére, úgyszintén Francia- és Olaszországba is.

A nagy keresztcsőrű Magyarország területén ritka téli vendég. Nálunk nem fészkel. Előfordulása, ha nagyon szigorúan vesszük, talán nincs is minden kétséget kizáróan bebizonyítva. Legalább is újabb meghatározásnak kellene alávetni az idetartozó példányokat. Dr. Madarász Gyula említi „Magyarország madarai” című, kitűnő könyvében, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében az északnyugati Kárpátokból származó három példány ehhez a fajhoz tartozik. Chernel István nem említ határozottan Magyarországból származó példányt s a zágrábi múzeum példányai közül Hirtz csak egyetlen példányt talált, amelyet ehhez a fajhoz tartozónak lehetne minősíteni. Ezt a példányt 1881 dec. 8-án lőtték Lokve mellett. Előfordulását egyébként már Petényi említette. Szerinte lövetett Óhegyen és Úrvölgyön s a Nemzeti Múzeum is őriz egy példányt, amely 1846 szept.11-én Tótlipesén lövetett; Kocyán, az északnyugati Kárpátoknak ez a kiváló kutatója, egyetlen egyszer találta Chizsnén, Árva megyében. Medreczky István szerint 1885-ben Ungvárot mutatkozott. Greschik Jenő szerint 1903-ban rengeteg mennyiségben lepte el a Szepességet, ahol 1906-ban is kisebb mennyiségben jelentkezett. Azóta többé nincs hír róla. Az 1927. évben kisebb méretű keresztcsőrű invázió volt Magyarországon, de senki se tett említést a nagy keresztcsőrűről. Ha nem is mondhatjuk azt, hogy a nagy keresztcsőrű magyarországi előfordulása bizonytalan, még sem szabad elzárkózni attól a megállapítástól, hogy ennek az előfordulásnak minden egyes újabb bizonyítéka a magyar madártan szempontjából rendkívül fontos és értékes. Akinek módja van erre vonatkozó adatok szerzésére, a magyar tudománynak tesz szolgálatot azokkal. Egész bizonyos, hogy Csonka-Magyarországon még nem fordult elő.

A kis keresztcsőrű (Loxia curvirostra L.)

Az előbbinél kisebb; csőre karcsúbb és kevésbbé hajlott, de az egymást keresztező csőrhegyek aránylag hosszabbak és kevésbbé görbültek. Feje, nyakszirtje és hasi oldala ugyanolyan színű, mint a nagy keresztcsőrűé. Pofája hátul sötét szürkésbarna, a hastájék alsó része fehéresszürke. Az evezők és a kormánytollak, valamint fedőtollaik szürkésfeketék, vörhenyesszürkén szegélyezve, a feketésszürke alsó farkfedők hegye fehér, vörhenyesen futtatva. A keresztcsőrü hazája Európa, a Lappföldtől kezdve Olaszországig, továbbá Észak-Ázsia egész Kamcsatkáig és Japán északi részéig. Angliában, Spanyolországban, Cyprus szigetén, a Baleári-szigeteken, Tuniszban és Algírban, valamint Közép-Ázsiában, a Himaláján, végül Észak-Amerikában csak alfajai fordulnak elő.

A kis keresztcsőrű Magyarországon a neki megfelelő fenyvesekben bővelkedő területeken elég gyakori madár. Főleg Felső-Magyarországon található a Kárpátok vonulatában, de gyakori Erdélyben is, sőt Nyugat-Magyarországon is költ. Tojásait januártól április végéig lehet találni. Az árvamegyei Oravicon Kocyán Antal 1882 febr. 24-én már fiókákra akadt. Nem vonuló madár, de nem is állandó, hanem cigány módra kóborló. Ilyenkor a dombos és síkvidéken is megjelenik, itt azonban többnyire csak igen csekély számban. Van azonban olyan ideje is, amikor tömegesen, óriási csapatokban özönli el az országot. Ezek minden bizonnyal nem a nálunk honos keresztcsőrűek, hanem sokkal messzebbről jönnek, valószínűleg Oroszországból, sőt Szibériából, mint azt a velük egyidejűleg megjelenő fehér- és pirosszalagos keresztcsőrűek is bizonyítják. Egyik legnagyobb ilyen invázió volt az 1909. évi, amikor júniustól kezdve tömérdek keresztcsőrű lepte el az országot, főleg Felső-Magyarországot (Szepes, Árva, Zólyom és Trencsén megyéket), de az Alföldön is sokfelé mutatkoztak. Ennek az inváziónak az adatait dr. Greschik Jenő közölte az Aquila folyóirat 1909. évfolyamának 299–305. lapjain. Érdekes megfigyelése, hogy 1909. július 27-én a Lengyelnyergen állva, mindjárt napkelte után kisebb csapatokra oszolva, óriási seregekben látta őket Galícia felől a Tátra déli oldalára szállani, annak; jeléül, hogy valóban idegen származású keresztcsőrűek lepték el akkoriban az országot.

Az 1909. évi invázió alkalmával a keresztcsőrüek még Magyarországon túl is mentek s Korfu és Elba szigetén is mutatkoztak.

Újabb invázió azóta nem volt, csak 1927-ben, amikor azonban főleg Nyugat-Európában mutatkoztak; Magyarországnak kevés jutott. Valószínűleg nem az oroszországi és szibériai keresztcsőrűek keltek útra, hanem inkább a Finn- és Svédországban honosak.

Mint már említettem, a kis keresztcsőrűekkel együtt fehér- és pirosszalagos keresztcsőrűek is szoktak jelentkezni. Hartert ezeket a pirosszalagos keresztcsőrűeket, melyeket Brehm a rubrifasciata névvel jelölt meg, egyszerűen a kis keresztcsőrűek „egyéni változatainak” tekinti. Magyarországon az első idetartozó példányt Kocyán lőtte 1884 febr. 7-én az árvamegyei Oravicán s az a bécsi udvari múzeumba került. Magyarországi múzeumban nincs belőle példány. Megfigyelte még Medreczky István Ungvárott 1895-ben, Kocyán 1889-ben az árvamegyei Zuberecen és Matunák Mihály az 1909. évi invázió alkalmával Breznóbányán, mely alkalommal hat tagból álló család mutatkozott.

Hartert megállapításával szemben mindenesetre tekintetbe kell venni, hogy az oroszországi Archangelszktől kezdve Szibérián végig egész Kamcsatkáig él a Loxia Leucoptera elegans Hom. faj, amely Hartert szerint kitűnik „valóban csodálatos élénk és telt piros színével”; amennyiben ez az alak állandónak bizonyulna, úgy Skandináviától keletfelé helyettesítené a tipikus Loxia leucoptera bifasciata-formát. Az esetleges későbbi keresztcsőrű inváziók alkalmával mindenesetre figyelni kell ezekre a pirosszalagos keresztcsőrűekre.

A kis keresztcsőrű gazdaságilag inkább közömbös, mint káros madár, de a magyar madárvédelmi törvény nem részesíti védelemben. Erdészeti szempontból érzékeny károkat okozhat a fiatal fenyőhajtások lecsipkedésével, de általában véve nem káros, sőt sokféle rovar, különösen levéltetvek pusztításával hasznot is hajt s ezért kár volna bántani.

A szalagos keresztcsőrű (Loxia leucoptera leucoptera Gm.)

Ennek a harmadik keresztcsőrű fajnak a hazája Észak-Amerika legészakibb része; egyik alfaja, amely a törzsfajnál valamivel nagyobb, melyet azért nagy szalagos keresztcsőrűnek (Loxia leucoptera bifasciata Brehm) névvel nevezünk, Európa északi részén fordul elő. Ez az európai nagy szalagos keresztcsőrű kisebb az eddig tárgyalt keresztcsőrűeknél. Tollazatán az uralkodó szín pompás ribizkevörös, mely a nyakszirten s a mell közepe táján a has felé szürkébe megy át. A fehérhegyű nagy és kis szárnyfedők a szárnyon két széles keresztsávot alkotnak; a vállak fedőtollai szintén hegyben végződnek. Igazi hazája Európa legészakibb része, ahonnan hébe-hóba délebbre is ellátogat. Így előfordult már Angliában, Hollandiában, Németországban, Franciaországban, Svájcban, Ausztriában és Magyarországon, sőt Olaszországban is.

A szalagos keresztcsőrű Csonka-Magyarországon nem fordul elő. A régi Magyarországon is csak nagyobbszabású, egyéb keresztcsőrű beözönlések alkalmával szokott mutatkozni, mivel ritka téli vendég. Elsőízben 1826-ban jelentkezett, majd Petényi szerint 1842-ben a zólyommegyei Óhegy és Úrvölgy vidékén, ezután hosszú 40 esztendős szünet után csak 1883-ban jelentkezett újra Ungvár vidékén, igaz, hogy csak kisebb számban.1889 őszén azonban már szeptembertől kezdve nagy tömegek jelentek meg Felső-Magyarországon, egyrészt Ungvár környékén Medreczky István szerint, másrészt Árva megyében Kocyán szerint. Erdélyben is megjelentek, és pedig Fogaras vidékén, ahol Czynk Ede őrizte meg megjelenésének adatait az utókor számára. Szerinte Nagysínken már 1889 július közepén látták őket, de a legtöbb szeptember-november hónapokban mutatkozott Fogaras, Háromszék és Csík vármegyékben.

Az 1889. évi tömeges invázió után már csak 1909-ben, a kis keresztcsőrűek tömeges inváziója idején mutatkozott újra, de csak igen csekély számban október havában a zólyommegyei Kisgaram és az árvamegyei Zuberecen.

A fehérszalagos keresztcsörűvel együtt nagy ritkán a pirosszalagos is megjelenik. Ezt azonban, mint a kis keresztcsőrűhöz tartozót, ott tárgyaljuk.

A keresztcsőrűek vadászata és fogása igen könnyű dolog. A hozzánk érkező új jövevények egész közelre eresztik magukhoz a puskást, sőt gyakran még akkor sem repülnek el a fáról, mikor egyik-másik társukat már lelőtték. Ha az elsőt sikerült megfogni, akkor a fogás még a vadászatnál is könnyebb. Türingiában magas póznákra tobozos lúcfenyőágakat kötöznek, mint csalogatókat s az egészet körülrakják lépvesszőkkel. Az így fölszerelt póznát erdei tisztásokon állítják föl még napfelkelte előtt s a bokor alá a póznára fölakasztják a csalmadaras kalitkát. A közelben elrepülő keresztcsőrűek, mind legalább is közelednek a pózna felé, hogy megnézzék, merre van hívogató társuk. Persze, sokan rászállnak a bokorra, de egyúttal a lépes vesszőre is, ahol aztán rendesen rajtavesztenek.

Nyugodt lélekkel állíthatjuk, hogy az a haszon, melyet nekünk a keresztcsőrű hajt, kiegyenlíti kártételét. Nem is szólva arról a gyönyörűségről, amit minden állatkedvelőnek szereznek, vagy arról, hogy a téli erdőnek milyen remek díszét képezik, már azáltal is határozottan hasznosak, hogy bő termést hozott esztendőkben a fenyősudarak vékonyabb ágait letöréssel fenyegető tobozokat leszedik s az ágakat túlterhüktől megszabadítva, azokat sokszor megmentik. Újabban Németországban megint károsaknak akarták őket minősíteni, legalább is erdészeti szempontból, de ebben az esetben elsősorban egyes tartományok hitványabb fenyveseire gondoltak, semmiesetre se a német középhegységek üde, pompás erdőségeire. Megjelenésük idején itt oly terített asztal várja őket, hogy alig akadna erdész, aki sajnálná vagy számon kérné tőlük az elfogyasztott fenyőmagot.

A nagy pirók (Pinicola enucleator L.)

A Pinicola Vieill. nemzetséghez csak ez az egy faj tartozik. Zömök törzse erős; csőre igen vastag és rövid, minden oldala felé domborodó; a felső káva jócska kampóval hajlik az alsó fölé, szélei enyhén íveltek. Az orrlyukakat az erősen fejlett serték teljesen eltakarják. Lába aránylag rövid, de erős; ujjai is erőteljesek s rajtok jó nagy karmok vannak. összecsukott szárnya a farok egyharmadáig ér el. Első négy evezőtolla csaknem egyforma nagy s egyúttal ezek a leghosszabbak is. Farka aránylag elég hosszú s középen kivágott. A tollazat igen tömött és sajátságos színpompa jellemzi. Az öreg hím tollazatán a ribizkepiros szín uralkodik; a tojókon és az egyéves hímeken ez a szép szín sárgásba hajlik. Torka világosabb s a szárnyat két fehér keresztsáv díszíti. Az egyes tollak töve hamuszürke, a szár mentén feketés; a tollak hegye ribizkepiros vagy vörösessárga, s közepén gyakran sötétebb folt van. A tollak szegélye rendesen valamivel világosabb, minek következtében elmosódott felhőszerű rajzolat keletkezik. Feketés evező- és kormánytollai keskeny, világosabb szegélyt viselnek. Szeme sötétbarna, csőre szennyesbarna, de a hegye feketés és az alsó káva világosabb, mint a felső; lába szürkésbarna.

Ennek a feltünő szép madárnak hazája az óvilág északi vidéke. Kamcsatkában és Kelet-Szibériában egy, Észak-Amerikában pedig több alfaja helyettesíti. A nagy pirók tudtunkkal sehol sem közönséges. Ha nem is minden évben, de majdnem minden keményebb télen rendesen Közép-Európába is eljut néhány, így például leginkább Poroszországba, de néha lejjebb is. Hasonló viszonyok között Ázsiában s a megfelelő alfajokkal Amerikában is találkozunk vele, néha a lejjebb fekvő vidékeken is. Nagyobb csapatok azonban igen ritkán jönnek le ennyire. Jelentékenyebb számban különben is csak akkor verődik össze, mikor északi hazájából valami rendkívüli esemény, leginkább erős havazás kivándorlásra kényszeríti a délebben lévő enyhébb tájak felé s az útközben találkozó csapatok aztán egyesülnek. 1790, 1795, 1798 és 1803-ban a kelettsngeri országokba olyan nagy tömegekben jöttek le, hogy egyedül Riga környékén huzamosabb ideig körülbelül ezer párat fogtak meg hetenként. 1821, 1822, 1832, 1844 és 1878-ban Poroszországba látogattak el megszámlálhatatlan tömegekben.

A fogságba került nagy pirók már néhány óra mulva megszokja kalitkáját; ha neki való eleséget tesznek elé, azt minden vonakodás nélkül elfogadja. Hamarosan éppen úgy megszelídül, mint akármelyik más pirók-faj, de a fogságban nem sokáig marad életben és az első vedlés után egyszer s mindenkorra elveszíti pompás színeit.

A nagy pirók a magas északon lévő hazájából ritkán ereszkedik alá a mérsékelt övekbe, így Magyarországon is rendkívül ritka téli vendég, amelyből kimutathatólag csak két példány került kézre és pedig 1837-ben a szepesmegyei Magurában két nőstény, amint azt Petényi megírta 1850-ben. E két példány máig is megvan a Magyar Nemzeti Múzeumban. Azóta újabb előfordulást jelentene az állítólag Poprádon elejtett példány, ez azonban semmiféle gyűjteményben sem található, így ezt az előfordulást nem tarthatjuk teljesen megbízhatónak. Ugyanezt kell mondanunk egy állítólag 1879-ből Árva megyéből származó példányra, amelyet a Magyar Kárpát Egyesület Árva megyéből kapott minden további jelzés nélkül.

Árva megyében Kocyán Antal kiváló magyar megfigyelő működött, aki sokfelé cserélgetett madarakat s így legnagyobb ritkaságokkal látta el a hazai iskolai és egyéb gyűjteményeket, de főleg lelőhely nélküli madarakkal, amelyeket aztán, minthogy Kocyán Árva megyében lakott, hazai példányoknak minősítettek. Kocyán azonban minden ritkább hazai példányról hírt adott az akkori madártani folyóiratokban, de a nagy pirók előfordulását sehol sem publikálta s ezért annak árvamegyei előfordulását valószínűnek sem tarthatjuk. Egyáltalában nem valószínű, hogy a nagy pirók Magyarországon akár a közeljövőben, akár későbben is sűrűbben meg fog jelenni.