Süvöltő (Pyrrhula Pall.)

Az ehhez a nemzetséghez tartozó mintegy húsz faj és alfaj hazája egész Európán kívül Észak-Ázsia, egészen Kína északkeleti részéig és Japán. Valamennyinek a csőre rövid, vastag, kerekded. Az első szabadon álló evező olyan hosszú, mint az ötödik, a második, harmadik, negyedik valamivel hosszabb, viszont a második-ötödik a közepétől kezdve határozottan keskenyebb. A csüd igen rövid, a láb erős. Az ivarok között legtöbbször – ha nem is mindig – jelentékeny különbség van. Érdekes, hogy egy különlegesen nagytermetű alfaja Pyrhula pyrrhula murina Godman az Azórokhoz tartozó St. Michel szigetén fordul elő. A keletszibériai Pyrrhula pyrrhula cassini Baird nevű alfajnak egyes példányait Alaszkán is látták.

Az északi süvöltő (Pyrrhula pyrrhula L.)

A süvöltők tipikus alakja, melyet általában major néven ismertettek, mert ez a nagyobb alak. Fejeteteje a tarkóig, a csőr tövét körülvevő keskeny gyűrű, az evező- és farktollak feketék, kékes fénnyel. Háta kékes hamuszürke; farcsíkja és hasi oldalának alsó fele fehér. Fej- és nyakoldala, valamint a hasi oldal többi része eperszín felé hajló élénk cinóberpiros, mely a farkalj fehér színébe a hastájtól kezdődőleg fokozatosan megy át. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába feketebarna. A tojó azonnal felismerhető, mert egész hasi oldala az élénkpiros helyett vörhenyes hamuszürke és egyáltalában minden színe kevésbbé élénk. A fiataloknak még a fekete „sapkájuk” sincs meg. A szárnyat mindenik ruházatban egy, néha két szürkésfehér sáv díszíti, melyek a kézizület táján végződnek.

Az északi süvöltő Magyarországon rendes téli vendég, amely hol kisebb, hol nagyobb mennyiségben, de minden télen megjelenik. Legnagyobb számban természetesen az északi hazájához legközelebb eső Felső-Magyarország területén található, de éppen úgy előfordul Erdélyben, a Dunántúlon, az Alföldön és Horvátországban, sőt ellátogat a Horvát-Magyar Tengerpartra is. Fiúme és Zengg vidékén is megfigyelték. Átlagban október elején mutatkoznak az elsők, majd novemberig mindig több érkezik. Ezek aztán mint téli vendégek kóborolnak szerte az országban és márciusban kezdenek visszaszállingózni. Március végén már javarészük elvonult, kivételesen még áprilisban is akadnak egyes példányok.

Gazdasági jelentőségét tekintve egyáltalában nem közömbös ez a gyönyörűen színezett madár s ezért bármily ékes is, és bármennyire szeretnők lehetőleg megvédeni, mégis figyelmeztetni kell a gyümölcstermelőket, hogy a gyümölcsösben való megjelenése korántsem kívánatos. Hogy itt mennyire káros lehet, annak bizonyítékául idézem dr. Lovassy Sándor kiváló ornithológusunk egyik megfigyelését. „Az 1923-24-iki havas és szigorú tél az északeurópai madarakat nagyobb számmal kényszerítette Közép-Európába s így Keszthelyen is az északi süvöltő meg a csonttollú madár is tömegesen telelt. A süvöltő a városok és falvak belső, gyümölcsös kertjeiben különösen február második felében mutatkozott bőven és a korábban virágzó gyümölcsfák, különösen a kajszibarackfák már ekkor duzzadó virágrügyeivel élt. Pusztításuk nyomát ekkor a fák alatti hóréteg jelezte, amely feketedésig tele volt szórva a lecsipdelt virágrügyek külső, keményebb pikkelyleveleivel. Barackfáim termését megvédendő, kénytelen voltam madárfegyveremmel védekezni, mert hessegetésre még közvetlen közelből sem reagáltak, sőt hólabdával való dobálásra sem mentek el. Az eredmény az volt, hogy szép baracktermésem lett, holott szomszédaim barackfái, ahonnét nem üldözték el e csinos, hivatlan vendégeket, egy szemet sem termettek.”

Ez a meggyőző példa világosan mutatja, hogy gyümölcsös kertekben résen kell lenni, ha ezek a feltünő szép színű vendégek jelentkeznek és el kell riasztani őket, ha lehet, esetleg a puskához is folyamodni, ha másként nem megy.

A magyar madárvédelmi törvény kifejezetten nem védi az északi süvöltőt, hanem összefogja a következő fajjal, így a védelem reá is vonatkozik azzal a korlátozással, hogy a hasznos madarak is irthatók ott, ahol a helyi viszonyok következtében érzékeny károkat okoznak.

A süvöltő (Pyrrhula pyrrhula europaea Vieill.)

Mint elég közönséges és igen szép madárnak, a legtöbb országban igen sok a népies neve. A német Brehm éppen 24 nevét sorolja fel. Az előbbihez a megszólalásig hasonlít, de mert annál jóval kisebb, amiért régebben a „minor” nevet viselte, tőle első látásra és azonnal megkülönböztethető. Azonkívül a hát szürke színe valamivel sötétebb és a hasi oldal pirossága gyakran nem annyira élénk.

A süvöltő a legészakibb és legkeletibb részek kivételével egész Európában előfordul, de délebbi államokban csak mint téli vendég.

A süvöltő (süvötyő, süvöltyű, gimpli, vörösbegy, gyöp) Magyarországon mindenütt előfordul, ha nem is túlságosan gyakori madár. Főleg télen láthatjuk, mert miként északi rokona, télen át ő se marad meg hazájában, a magas hegyvidék fenyveseiben, hanem leszorul az alacsonyabb területekre s csak tavasszal keresi föl fészkelő tanyáit. A Kárpátok vonulatában mindenütt fészkel, Pozsonytól kezdve egészen a Retyezátig van kimutatva, azonkívül Pest megyében is fészkelt egyszer. A Dunántúl hegységeiben fészkelése nincs kimutatva sem a Bakonyban, sem a Mecsekben, sem a Csonka-Magyarország egyik legmagasabb hegycsúcsáról, a Kőszeg mellett lévő Irott Kő-ről. Mint fészkelő madár, Horvátországból sincs kimutatva. A hegységekben jó magasra megy föl, így a Tátrában 1200, a Negoi csúcson és a Retyezáton 1500 méterig észlelték. Liptóteplicskán kb. 1000 méter magasságban találta fészkét Ertl G.

Télen át leereszkedik az alacsonyabb vidékre, így az Alföldre is és lemegy egészen a tengerig.

Gazdasági jelentősége nagy vonásokban ugyanaz, mint északi rokonáé. Résen kell lenni, ha megjelenik a gyümölcsösökben, mert érzékeny kárt okozhat a termő rügyek elpusztításával.

A magyar madárvédelmi törvény védelem alá helyezi, úgyhogy ott, ahol szemmelláthatóan kárt nem okoz, föltétlenül kímélni kell, s lehetőleg ártalmatlan eszközökkel kell megakadályozni abban, hogy kárt tehessen.

A süvöltőt gyakran tartják fogságban, mert megvan az a tehetsége, hogy könnyen tanítható nóták elfütyülésére. Hegyvidékeken a fiatalokat még kirepülésük előtt kiszedik a fészekből, hogy minél korábban megkezdhessék tanítgatásukat, mert az eredmény annál biztosabb. Régebben a thüringiai erdőben minden évben többszáz fiatal süvöltőt felneveltek. Ezeket aztán külön erre berendezett madárkereskedők hozták piacra Berlinben, Varsóban, Pétervárott, Amszterdamban, Londonban, Bécsben, sőt még Amerikában is. Az oktatást már a fogság első napján megkezdik s ennél az a legfontosabb, hogy az oktató a kiválasztott dalt, nótát lehetőleg tisztán és mindig egyformán fütyölje. Kintornával is megpróbálták a tanítást, de ennek nem sok eredménye volt. Még a fuvola sem versenyezhetik a jól, szépen fütyülő emberrel. Némely süvöltő könnyen megtanul két-három nótát is, míg mások mindig kontárok maradnak. Viszont egyesek egész életükön át sem felejtik el a megtanult dallamot, míg a legtöbb a következő vedléskor minden elfelejt. A tojók is úgy, ahogy megtanulnak egy-egy nótát, de a hangokat megközelítőleg se fütyölik olyan tisztán és határozottan, mint a hímek. A hímek között valóságos művészek akadnak. Eltekintve ettől az utánzási képességétől, még abban is különbözik többi pintyrokonaitól, hogy igen könnyen megszelidíthető. Ápolójához oly odaadóan és oly végtelenül ragaszkodik, hogy a szó szoros értelmében a legbensőbb barátság fűzi hozzá. Valósággal ujjongva örül, ha ápolója mellette van s elszomorodik, ha elmegy tőle; sőt az is megtörtént már, hogy a gazdája által okozott túlnagy öröm vagy bánat következtében el is pusztult. Arra nagyon könnyű rászoktatni, hogy kalitkájából szabadon ki- s be járjon; a fogságban szaporodik is, egyszóval, egész sereg jó tulajdonsága van. Ha a fogságban sokáig tartósan etetjük olajos magvakkal, különösen kendermaggal, akkor gyakran megfeketednek.

A pusztai süvöltő (Erythrospiza githaginea Licht.)

Pusztai süvöltő (Erythrospisa githaginea Lcht.).

Az Erythrospiza Bp. (Bucanetes) nemzetséget zömök törzs, vastag, kerekded, ormán erősen hajlott, pirókszerű csőr, hosszú szárny és az aránylag rövid, de erősen kimetszett farok jellemzi. A pusztai süvöltőnek (más néven moro, sivatagi süvöltő, sivatagi trombitás madár) pompás selyemfényű, szürkével kevert rózsapiros színezete van. Minél idősebb a madár, annál több rajta és annál élénkebb a rózsapiros szín; különösen tavasszal, mikor tollazata a legnagyobb színpompában ragyog, mennyire túlszárnyalja szépségben a konkoly szép színét, amelytől különben tudományos nevét is kapta. Őszre fordulva, ez a szín sokat veszít élénkségéből és ilyenkor a hím meglehetősen hasonlít a tojóhoz. Az egyes madarak között nagyon sok színfokozatot találhatunk. Némely hím annyira vörös, mintha vérbe lenne mártva, viszont mások sivatagszínűek. A vörös festőanyag nemcsak a tollazatban van meg, hanem a bőrben is, úgyhogy a megkoppasztott madár valósággal apró „rézbőrű”nek látszik. Fejeteteje és tarkója nászruhájában is tiszta hamuszürke, szép selymes fénnyel; válla és háta többé-kevésbbé barnás hamuszürke, gyenge vereses lehelettel; a nagyobb szárnyfedők fakóbarnásak, széles rózsapiros szegéllyel. A sötét barnásszürke evező- és kormánytollak külső zászlójukon karminpirosak, mig a belsőkön fehéres szegély van; hegyükön a szegő világosabb. Szeme barna, csőre a barnássárgától egészen a narancssárgáig változik; lába hússzínű.

A fajhoz négy alfaj tartozik, melyek hazája az Észak-Afrika és Palesztina, meg Elő-India keleti része között levő terület. A másik Erythrospiza mongolica Swinh nevezetű fajnak a hazája Közép-Ázsia, a Turkesztántól és Afganisztántól kezdve Mongolországon át egészen Kína északi részéig terjedő terület.

Aki a pusztai süvöltőt otthonában akarja megismerni, el kell mennie a sivatagba, mert ezt a madarat úgyszólván csak ott találja meg. Bolle az Erythrospiza githaginea amantum Hart. alfajt gyakran találta a Kanári-szigeteken fészkelve. Hangja olyan, mintha valami kis trombita harsogna felénk a levegőn át, elnyujtva és remegve s ha jó a fülünk, akkor a sajátságos érces hangok előtt vagy közvetlenül utánuk néhány igen halk ezüsttisztán csengő hangot is hallhatunk, amint a harangszó érces csengésével szállanak tova a néma sivatagon át. Máskor meg valami különlegesen mély hangon szól, mely nagyon hasonlít a Kanári-szigeteken előforduló leveli béka hangjához, csakhogy ezek a hangok kevésbbé érdesek, gyors egymásutánban ismétlődnek, majd ezt követve, ő maga válaszolgat rájuk, majdnem teljesen ugyanolyan, de gyengébb hangokkal, azt lehet mondani, hasbeszélő módjára, mintha igen távolról társainak a hangjait hallanók. A madarak hangját emberi szótagokkal visszaadni mindig bajos, a pusztai süvöltő hangját pedig szinte lehetetlen. Olyan hangok ezek, különleges szférából erednek, melyek a maguk nemében annyira sajátságosak, hogy valójában csak akkor alkothatunk magunknak fogalmat róluk, ha egyszer már hallottuk azokat. Ily sivár vidék lakójától alig is várhatna az ember valamire való éneket. Nála az éneket az itt vázolt csodálatos hangok pótolják, melyeket egész sor rikácsoló és surrogó hanggal szokott még megtoldani. Különleges voltukban mégis annyira beillenek ebbe a szintén különleges környezetbe, hogy egyszerűségük dacára is örömmel hallgatjuk, s ha a madár elhallgatott, alig várjuk, hogy újra megszólaljon.

A pusztai süvöltő, minthogy hazájában nem üldözik, ritkán kerül mihozzánk kalitkába. Viselkedése igen vonzó és éppoly igénytelen, mint amilyen könnyen megszelidíthető.