| A TENYÉSZTETT KANÁRI MADÁR | TARTALOM | Földi pinty (Geospiza Gould) |
Kenderike (Carduelis Briss.)
A kenderikéket, csízeket és tengelicéket sokáig egymástól jól megkülönböztető nemzetségnek tekintették és így az a gondolat, hogy őket ezentúl mint kenderike (Carduelis Briss, Acanthis) nemzetség egykalap alá fogják, igen sok kutatóban ellenkezést váltott ki. Hartert azonban meggyőzően kimutatta, hogy ezt a három nemet átmeneti és közbülső alakok elválaszthatatlanul egyesítik s ezért követjük az ő érvelését. A kibővített, illetőleg egyesített Carduelis-nemzetség jegyei gyanánt a következőket tekinti: a csőr kemény, majdnem kúpalakú, a vége hegyes, viszont hol vékonyabb, hol tömzsibb. A hosszú és meglehetős hegyes szárnyban az első-harmadik szabadonálló evező csaknem egyforma s ezek egyúttal a leghosszabbak is; de a második vágy az első a többinél valamivel hosszabb lehet. A farok középhosszú, legkevesebb fél centiméter mély kivágással. A láb rövid és erős. Körülbelül 75 faj és alfaj tartozik ebbe a nemzetségbe, amelyek Ausztrálián kívül az egész földkerekségen előfordulnak.
A kenderike (Carduelis cannabina L.)
[Régebbi neve: Acanthis flavirostris.]
Homloka és szemtája barnás sárgásfehér; feje teteje pompás, ragyogó kárminpiros. Feje hátsórésze és nyaka barnás hamuszürke, apró vörhenyessárga csíkokkal. Dolmánya és válla fahéjbarna, az egyes tollakon sötétebb szárfolt és világosabb szegély. Háta alsórésze fehéresbarna, farcsíkja szennyesfehér. Barnásfehér torkán sötétszürke, apró csíkok és hosszúkás foltok vannak. Melle közepe, hasa és alsó farkfedői fehérek, míg melle oldalai élénk kárminpirosak; lágyéka világos fahéjszínű. A fekete elsőrendű evezők külső és belső zászlóján hófehér, hegyükön világosbarnás szegés; a feketebarna másodrendű evezőkön szélesebb, világos fahéjszínű szegély, a fahéjbarna válltollak és felső szárnyfedők vége rozsdasárgán szegett. A farktollak feketék; a két középső kivételével barnás szegéllyel és úgy a külső, mint a belső zászlón fehér élszegéssel; a belső zászló fehér széle a szélső tollakon igen széles, majd a toll felét teszi, míg a közép felé mindinkább keskenyedik. A felső farkfedők feketék, fehér szegéllyel, az alsó farkfedők egészen fehérek. A vedlés után a piros színeket a tollak barnás és szürkés pereme jórészt eltakarja, de ez a perem később fokozatosan lekopik. Szeme sötétbarna, vastag, bunkós csőre ólomszürke, a tövén sötétebb. Lába vörhenyesszürke.
A tipikus alaknak hazája majdnem egész Európa. Közép-Európában mindenütt közönséges, de talán a leggyakoribb a dombos vidékeken. A Földközi-tenger északi partvidékén, Észak-Afrikában és Ázsia keleti részén, a Kaukázustól és Kis-Ázsiától Turkesztánig meg Észak-Kázsmírig különféle alfajok helyettesítik.
A kenderike a pinty-félék között talán a legkedvesebb és legvonzóbb, nem is szólva arról, hogy kiváló énekes. Fiatalon fogságba kerülő hímek más madarak énekét is könnyen megtanulják, sőt rövidebb dalok fütyülésére is megtaníthatjuk, de, sajnos, sokszor kellemetlen hangokat is megtanulnak, amivel egészen elrontják kellemes éneküket. A szerencsétlen Mária Antoinette királyné 1783-ban állítólag olyan kenderikét kapott ajándékba, amelyik a „Didó”-opera összes áriáit előadta.
A kenderike majdnem kizárólag csak magvakkal él, de azért ennek dacára sincs okunk károsnak tartani, legfeljebb a magtermelő kertészetekben okozhat érzékenyebb kárt, ahol meg szokta dézsmálni a különböző veteménynövények magtermését. Főleg a káposzta, répa, saláta, mák, kender, repce magvában tehet kárt.
Méltán egyike a legkedveltebb szobamadaraknak. Igénytelenebb, mint akármely más madár, ápolójával gyakran teljesen megbarátkozik; szorgalmasan és csaknem egész éven át énekel. Igazi madárbarátok szobájából ritkán hiányzik.
A kenderike (kenderice, kendelice, kenderike, zsezse) Magyarország területén mindenütt többé-kevésbbé gyakori madár, amely éppen úgy előfordul az alföldeken, mint a dombvidéken, egészen a havasok aljáig. Liptó megyében még 700 méter magasságban találta fészkelve Ertl G. Kertekben, gyümölcsösökben, fasorokban, parkokban szeret tartózkodni; inkább keresi, mint kerüli az ember közelségét. A Balaton mentén sokszor találtam a szőlőkben, fészkét a szőlőtőkébe rejtve. Ez az alkalmazkodása a szőlősgazdára azért igen előnyös, mert a szőlőt mint kultúrsivatagot a legtöbb madárfaj kerüli, így a kenderike egyedül marad ott mint rovar- és gyompusztító munkás.
Túlnyomó nagy részben állandó madár, amely télen-nyáron itt marad nálunk. Télen át nagy csapatokba verődve járja a határt, egyéb pintyfélék társaságában. A magasabb hegyvidéken azonban vonuló madár, amely télire éppen úgy elvonul, akár a fecske. Liptóújvárott pl. középérkezése március 14-re, középtávozása szeptember 18-ra esik. Télen át az Alföldön sokkal nagyobb számban fordul elő, mint nyáron. A többletet a téli vendégek szolgáltatják, amelyek részben a magyar hegyvidékről szállanak alá részben pedig északi tájakról érkeznek.
Habár gyommag irtásával lényeges hasznot nem is hajt s habár rovarirtása is csak a fiókanevelés idejére esik, azért sokkal inkább hasznos, mint közömbös s ezért a madárvédelmi törvény védelemben részesíti. Ha tehát téli időben üres tarisznyával tér haza a vadász, bosszúságában ne durrantson bele a faluvégi tarlókról fölszálló kenderikecsapatba, hanem ha meglátja, hogy hálóval leselkedik rájuk valami „madarász”, jelentse azt föl az illetékes hatóságnál.
A Magyar-Horvát Tengerpart legdélibb csúcsában Hirtz szerint a kenderikének egy kisebb és élénkebb színű változata fordul elő, melyet Tschusi Carduelis cannabina mediterranea-nak nevezett el. Hartert szerint nagyon nehezen megkülönböztethető változat”.
A sárgacsőrű kenderike (Carduelis flavirostris L.)
[Régebbi neve: Acanthis flavirostris.]
Hazája Észak-Európa, körülbelül a 70° északi szélességig. Fejeteteje, válla és háta barnássárga, hosszúkás feketebarna foltokkal; nyaka töve és a nyak oldalai valamivel világosabbak. Farcsíkja szennyes rózsaszínes szemöldöksávja, a szem alatti tájék, mely a barnás szemsávot határolja, sárgásan futtatott sötétvörös. Pofáján hátrafelé barnás foltozás van torka sötét rozsdasárga, begye és melle oldalai ugyanilyenek, de világosabbak, fekete szárfoltokkal. Melle közepe és hasa sárgásfehér vagy fehér; combja rozsdasárgás. Az evezőtollak külső zászlójának széle vörösbarna és a négy első keskeny szegélyezése barnásfehér, míg a következőké szélesebb és hófehér; minden evezőnek a hegyén széles fehér sáv van. A felső szárnyfedők sötétbarnák, rozsdássárgásbarnán szegettek; a legnagyobbak végén rozsdássárgásfehér peremmel. Kormánytollai barnásfeketék; a középsők szegélye világosbarna, a többieké fehér. Szeme barna, csőre világos viaszsárga, távasszal citromsárga, lába szaruszürke. Vándorútján eljut Közép-Európába, Anglia déli részére, Hollandiába, Franciaországba és Svájcba, de délebbre már csak elvétve. Alfajai Ázsia délnyugati részén és Kásmirban fordulnak elő.
A sárgacsőrű vagy téli kenderike Magyarországon igen ritka téli vendég, amelyet csak az 1842., 1844., 1846., 1848., 1850., 1880. és 1906. években figyeltek meg Magyarországon. A kenderikétől abban különbözik, hogy feje és melle nem piros és hogy csőre sárga, csak a begye fekete. Minthogy a sárgacsőrű kenderike északi hazájából az eddigi tapasztalatok szerint túlnyomóan nyugatra vonul el, Magyarország pedig inkább északkeletről és keletről kapja a téli vendégeit, azért – amint ezt már dr. Madarász Gy. is hangsúlyozta – a nálunk előforduló sárgacsőrű kenderikék javarésze valószínűleg a Carduelis flaviostris brevirostris Moore alfajhoz tartoznak. Ebből a Kaukázusban honos változatból két példányt őriz a Magyar Nemzeti Múzeum. Mind a kettő 1880 dec. havában került kézre Budapest közelében, a Gubacsi pusztán. A sárgacsőrű kenderikétől abban különbözik, hogy háti oldalának tollai világosbarnák, majdnem fehéren szegettek s farcsíkja inkább fehérbe hajló világos rózsaszín. Csőre valamivel kisebb, vagyis kisebb 8 mm-nél.
A zsezse (Carduelis linaria L.)
[Régi neve : Acanthis linaraia L.]
Vándorútján Közép-Európától lefelé igen közönséges északvidéki faja ennek a nemzetségnek. Homlokszegélye és az orrlyukakat borító sertetollacskák sötét barnásszürkék; szemsávja, valamint az állán-torkán lévő tojásdad alakú folt barnásfekete, homloka és fejteteje élénk sötét karminpiros, de ezt a színt csak a tollak vége adja, mert tövük szürkésfekete. Nyakszirtje és a hátoldal többi része tompa rozsdabarna, sötétbarna hosszanti sávozással; farcsíkjának tollai halavány karminpirosak, fakófehér szegéssel és fakóbarna szárfoltokkal. A sötétbarna felső farkfedők szegélye fakófehéres. Pofája és fületája rozsdabarna, valamivel sötétebb csíkocskákkal; a pofák eleje, torka, begye és melle oldalai karminpirosak. A torok közepén lévő tollakon keskeny fehér szegély. Az alsótest többi része fehér, az oldalak felé halavány rozsdabarna, széles, elmosódott szélű sötét, hosszanti sávokkal. A sötétbarna evezőtollak külső zászlóján keskeny barna szegély, mely a harmadrendűeken szélesebb és világosabb; az elsőrendű evezők fedőtollainak és a legnagyobb szárnyfedőknek a végén lévő széles, rozsdásfehér szegés a szárnyon két világos keresztsávot alkot. Farktollai sötétbarnák s a külső zászlón keskeny rozsdásfehér, a belsőn pedig széles fehér szegőjük van. Szeme sötétbarna; felső kávája szürkés szaruszínű, hegye feketés, alsó kávája a tövén sárga, lába szürkésbarna, feje karminpiros foltja kisebb és nem annyira élénk.
A zsezse úgy az Ó-, mint az Újvilág hideg övében mindenütt el van terjedve, az erdő északi határvonaláig; Pearson szerint Novaja Zemlján is költ. Innen vándorol aztán évenként őszre kelve délfelé és néha szinte megszámlálhatatlan tömegekben jelenik meg Közép-Európában.
A nyíri zsezse (kis zsezse, nyíri csíz, gyagya) Magyarországon téli vendég. Nem minden télen jelentkezik, de ha megjelenik, akkor nagyobbára tömegesen látható. Amikor északi hazájában kedvező nyár idején nagyon elszaporodik s ugyanakkor a tél nagyon kedvezőtlen rája, akkor óriási csapatokban szokott fölkerekedni, hogy dél felé kedvezőbb táplálkozási területekre juthasson. Ilyenkor Magyarországot is elárasztja. Első megjelenését Grossinger jelzi; 1792/93 telén igen gyakori volt. 1893/94 telén is igen sok jelentkezett. A madár természetrajzának és a földrajzi helyzetnek megfelelően a Kárpátok övében szokott legnagyobb mennyiségben jelentkezni, de azért az Alföldre is jut belőlük, különösen a Hortobágyon gyakori s lemegy egészen Horvátországig.
Habár idegen jövevény, amely nálunk nem költ, azért a magyar madárvédelmi törvény pártját fogja, eltiltja a lövését, hálóval való fogását s bármily módon való pusztítását. A különféle gyommagvak pusztításával némi hasznot hajt, kárt egyáltalában nem tesz, sőt Chernel I. szerint a vörösfenyőn élősködő szövőmoly álcáit s bizonyára hasonlóan káros rovarokat is fogyaszt, így feltétlenül megérdemli a vendégnek kijáró kíméletet.
A nyíri zsezsével együtt nagy ritkán meg szokott jelenni nálunk a hosszúcsőrű zsezse is (Carduelis lisnaria holboellii Brehm), amely nagyon hasonlít a nyíri zsezséhez, de valamivel nagyobb, különösen szárnya hosszabb (75–81.5 mm), csőre erőteljesebb és hosszabb (9–11 mm). Magyarországon az 1893/94. évi nagy beözönlés idején jelent meg Kőszeg és Zágráb vidékén. 1898 dec. 3-án Alsófügeden, Erdélyben találta Csató J.
A barna zsezse (Carduelis linaria cabaret P. L. S. Müller)
[Régi neve: Acanhiss linaria rufescens Vieill.]
Közép-Európa magasabb hegyvidékein, az Alpesekben az előbbit ez az alfaj helyettesíti. Nyakszirtje, nyaka oldala, háta, farcsíkja és oldala sárgás rozsdabarna alapszínén sötétbarna hosszanti foltok. Szemsávja és torokfoltja feketebarna, homloka és fejetetejének eleje sötét karmazsinpiros; begye, melle felső része és farcsíkja halavány rózsaszínű, de ezek a tollak fehér szegése miatt szürkés harántsávozást mutatnak. Hasi oldalának többi része fehéres, gyenge rózsaszínes lehellettel; az alsó farkfedőkön feketés hosszanti foltok vannak. Szárny- és farktollai feketésbarnák, külső zászlójukon szennyesfehér szegéllyel; a harmadrendű evezők és válltollak, valamint a legnagyobb szárnyfedők végén széles agyagbarna perem van, miáltal a szárnyon két határozott sáv keletkezik. Szeme sötétbarna, csőre sárgás, de hegye és kávaélei sötétek; lába fekete.
Ez az alfaj egyrészt Angliában, Írországban, másrészt a Kárpátokban, a Balkánon és a Keleti, főleg a salzburgi havasokban költ.
A barna, vagy kis nyíri zsezse alkalomadtán szintén ellátogat Magyarországba. Bizonyító példányok azonban eddigelé csak két helyről vannak. Az egyik Kőszeg, ahol Chernel I. lőtt két hímet 1894 márc.12-én. Ezek a Chernel-féle gyüjteménnyel a M. Kir. Madártani Intézetbe kerültek. A többiek a zágrábi múzeumban vannak, melyeket az 1887/88. évi invázió alkalmával ejtettek el Zágráb környékén. Nem is nagyon valószínű, hogy ez az Alpesekben fészkelő faj, a nyugati határsávtól eltekintve, Magyarországba tévedjen; úgy a kőszegi, mint a zágrábi példányok is valószínűleg az Alpesekből ereszkedtek alá a lankásabb vidékre. Minthogy költőterületén nem fordul elő tömegesen, azért a téli tartózkodási helyein se jelenik meg oly tönkegekben, mint a nyíri zsezse.
A nyíri zsezsékkel együtt nagy ritkán még a szürke nyíri zsezse (Carduelis hornemanni exilipes Coues) is megjelenik nálunk. Négy példány ismeretes. Egyik példányát a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. Ezt 1880 dec. 3-án a Gubacsi pusztán lőtték. A másodikat és harmadikat Chernel I. lőtte 1894 január havában, Kőszegen. Ezek a Mk. Kir. Madártani Intézet gyüjteményébe kerültek. A negyedik 1900 április 8-án került kézre Fiúméban; ez a zágrábi múzeumban van. Ismertető jegye: hófehér, minden csíkozást vagy sávozást nélkülöző farcsíkja.
Fogságba jutva, a kalitkában ez a kedves kis madár minden teketóriázás nélkül nekilát az eléje tett ennivalónak; nagyon hamar teljesen megszelídül, sőt a táplálékban sem igen válogatós. Mozgékonyságával és változatos kúszó ügyességével sok szórakozást szerez gazdájának; más madarakkal is hamar megbarátkozik, sőt vakósággal mindenféleképpen becézgeti azokat. Társaságszerető hajlama a madarásszal szemben rendesen vesztét okozza, mert csak az elsőt kell megfognia, s akkor a többi átvonulót, amelyek ennek a hívó szavára megjelennek, igen könnyen meg lehet fogni. Thürngiában és Anhaltban az elsőt rendesen úgy fogják meg, hogy hosszú, hajlékony pálca végére erősített lépesvesszőt dobnak a gyanútlanul falatozó madárra. A pintytanyákon nagy tömegekben fogják.
[Régi neve: Chrysomitris spinus.]
Egész fejeteteje, nyakszirtje, valamint álla és torka felső része fekete; nyaka hátsó része, dolmánya és válla sárgászöld, sötét hosszanti csíkozással. Szemöldöksávja, pofája eleje, torka, nyaka oldala, begye és melle felső része szép olajzöldes sárga; melle alsó része, hasa és oldala majdnem fehér; az alsó farkfedők sárgák és úgy ezeken, mint a combokat fedő tollakon fekete szárfoltok vannak. Farcsíkja olajzöldessárga, a felső farkfedők zöldek. Evezőtollai barnásfeketék; a külső zászló töve a legtöbb evezőn sárga, egyébként sárgászöld szegély van rajtuk. A leghátsó, harmadrendű evezők külső zászlóján széles zöldessárga szegőt látunk, a végén pedig fehéreset; a szárnyfedők olajzöldek. Az elsőrendű evezők fedőtollai olajzöldessárgák, de tövük fekete, miáltal a szárnyon fekete keresztsáv keletkezik; farktollai sárgák, végük fekete, a két középső barnásfekete és zöld szegély van rajta. Szeme sötétbarna; hegyén feketés csőre hússzínű; lába barna.
Hazája Európa, dél felé egész Olaszország északi részéig, észak felé pedig Norvégia közepe tájáig; azonkívül Ázsia északi része kelet felé egészen Japánig. Télen a Földközi-tenger mentén lévő államokba is ellátogat, sőt néha Észak-Afrikába is átmegy. Közép-Európában kóborló madár, megy a költés idejétől eltekintve, mindig ide-oda csatangol, de csak ritkán idegen országokba. Némely télen ezrével jelenik meg a falvakban, vagy azok tőszomszédságában; más teleken viszont ugyanott alig látunk egyet, kettőt. Ahol nincs fa, ott nincs mit keresnie s inkább a fák koronájában kutatgat s jár élelme után. Éneke, ha nem is valami kiváló, de mégis kellemes csicsergés. Jámbor és bizalmas, szereti a társaságot, békés természetű. A fogságba hamar beletörődik. Szobamadár gyanánt igen ajánlható. Mivel nagyon tanulékony, hamar megtanul mindenféle mulattató dolgot, az ennivalóban nem válogatós, a közös kalitkába téve, mindenféle más madárral békésen megfér; gazdájához rendkívül ragaszkodik, megszokja, hogy szabadon járjon kalitkájából ki s be, hogy hívásra hozzájöjjön az emberhez. Gondos ápolás mellett könnyen költ is a fogságban, mint több más rabmadár.
A csíznek sok az ellensége, bizalmassága és társaságszeretete miatt könnyen prédája lesz úgy az embernek, mint a ragadozóknak.
A csíz (csízik, csízike, csézike, egérpinty, csájzli) Magyarországon igen gyakori madár, de csak a nyári időszak kivételével. Egyrészt átvonuló, amely már augusztusban jelenik meg kisebb mennyiségben s folyton fokozódó számban érkezik szeptember-október hónapokban. Ettől kezdve fogy a számuk, mert a legtöbben még tovább délebbre vonulnak el s csak egy részük marad itt téli szállásra. Tavasz felé megint többen jelentkeznek és március végére, április elejére javarészük itt hagyja az országot. Télen át túlnyomóan csak a lankásabb hegy- és dombvidéken, valamint az Alföldön található, ahová a magasabb hegyvidékről a hidegebb idő beálltával leszorul. Így pl. Liptóujvár vidékén csak őszi és tavaszi átvonulása idején látható, télen át nincs ott.
Aki érdeklődik iránta, legbiztosabban megtalálja az éger- és nyírfákon, amelyek termését igen szereti. A német elnevezés is erre vonatkozik: szószerinti elnevezése „éger csíz”. Nálunk nem fészkel, vagy legalább is nagyon ritkán. Eddigelé se fészkét, se tojását nem találták, legalább is a múzeumokba vagy magángyüjteményekbe eddig nem kerültek. Többféle híradás szól róla, hogy biztosan költ nálunk, de ezeket az állításokat kézzelfogható bizonyítékokkal nem lehetett igazolni.
Dacára annak, hogy a csíz nem fészkel Magyarországon, hanem csak az őszi és tavaszi vonulások idején meg télen át van nálunk, a magyar madárvédelmi törvény mégis védelem alá helyezte. Fogása tehát tilos, habár kedvelt kalitkamadár nálunk. Aki a kedves és mulattató madárkát kalitkában akarja tartani, kérjen előzetes engedélyt rá az illetékes hatóságtól.
A citromcsíz (Carduelis citrinella L.)
[Régi neve: Chrysomitris citrinella.]
A közönséges csíztől főleg abban különbözik, hogy csőre valamivel rövidebb és vastagabb. Homloka, feje eleje, szemkörnyéke, álla és torka szép sárgászöld, hasi oldala élénkebb sárga. Nyakszirtje, nyakának hátsó része és töve, fületája és a nyaka oldala szürke. Dolmányán és vállán tompa sötétzöld alapszínén elmosódott sötét szárfoltok. Farcsíkja élénk citromsárga; a felső szárny- és farkfedőtollak olajzöldek, az alsótest oldala zöldesszürke, az alsó farkfedők halaványsárgák. Barnásfekete evezőtollainak külső zászlóján keskeny, zöld, a végén pedig fakószürke szegélyezés van; a leghátsó, másodrendű evezőtollak külső zászlóján sárgásszöld szegélyt, végükön pedig egy-egy szürke foltot látunk. A másodrendű evezőtollak fedői sárgászöldek, de tövük fekete, miáltal keskeny, sötét keresztsáv keletkezik. Kormánytollai feketék, külső zászlójuk éle zöldes, a belsőn pedig, akárcsak az evezőtollakén, szélesebb fehéres szegély van. Szeme sötétbarna, csőre barnás hússzínű, lába sárgásbarna.
Bár kalitkában nem nehéz eltartani, a fogságot mégsem bírja úgy, mint a tengelic vagy a csíz és ezért a madárbarátok amazokat szívesebben tartják.
A tengelic (Carduelis carduelis)
[Régi neve : Carduelis elegans Step.]
Nemzetségének többi társaitól feltünően tarka színezete rögtön megkülönbözteti. Különben is közismert, közönséges madár. A csőre töve körül lévő keskeny gyűrű, a szemsáv, feje tetejének közepe és nyakszirtje tiszta fekete; homloka, pofáinak eleje és torka élénk vérpiros; halántéka és pofája hátsó része fehér. Nyaktöve, válla és háta sárgás, begye, melle oldalai élénk vörhenyesbarnák. Torka, farcsíkja és a hasi oldal többi, eddig meg nem említett része fehér. Evezőtollai koromfeketék; az első kivételével a többinek a külső zászlója a toll hosszának tövétől számított egyharmada táján élénk sötétebb citromsárga; az evezőtollak hegyén egy-egy fehér foltocska van, mely a hátrább lévő evezőkön mind nagyobb és nagyobb lesz. Az evezők alsó oldala sötétszürke, ezüstfehér éllel. Az apró felső szárnyfedők tintafeketék, a középsők és a legnagyobbak élénksárgák. Kormánytollai koromfeketék; a legszélsőknek a belső zászlóján nagyobb fehér folt, a többieknek a végén fehér foltocska van. Szeme sötétbarna, hegyén feketés csőre vörhenyesfehér, lába világosbarnás hússzínű.
A tengelic Svédország közepe tájától kezdve egész Európában előfordul. Elterjedési területének legdélibb vidékein, Szardínia és Korzika szigetén, továbbá a Kanári és Azóri szigeteken, Spanyolországban, Marokkóban, Algírban és Tuniszban egész sereg alfaj helyettesíti. Már Angliában is alfajban szerepel a Carduelis carduelis britannicus Hart. Az Uraltól kezdődőleg Szibéria nyugati részében Omszkig, Turkesztánig és Perzsiáig szintén csak alfajai fordulnak elő. Új-Zélandra, Kuba szigetére és az Északamerikai Egyesült-Államokba a tengelicet az óvilágból vitték be, ahol aztán elvadult és elszaporodott. Elterjedési körén belül mindenütt előfordul, sőt azt látjuk, hogy a gyümölcstermelés fokozása igen kedvez neki.
A tengelic rendkívül kedves kis madárka; mindenféle testgyakorlathoz igen jól ért, mozgékony, élénk, mindig kecses és karcsú, mintha csak tudná, hogy milyen szép köntössel áldotta meg a természet. Hivogatóját úgyszólván legjobban népies „stiglinc” neve utánozza, mert ez nem egyéb, mint másképpen „stiglit” „pikelnit”, „pikelnik ki kleia” „tigilinc” hangokkal is kifejezhető hivogatójának emberi szóval való festése. Szemere Z. megfigyelése szerint repülés közben úgy hivogat, hogy „tigelint” szavát – melynek első szótagját erősen megnyomja s a végsőt kissé elnyujtja – a repülés közben leírt hullámvonal tetején kezdi és a hullámvonal mélypontján végzi. Vészkiáltása lágy „mej”, indulatosságát érdes „rerererevé” szóval adja tudtul. Fogságban tartva majdnem egész éven át énekel; a szabadban viszont csak a vedlés idején és rossz időben hallgat. Egész éven át mindig igen hasznos, hol a gyommag irtásával, hol a káros rovarok pusztításával.
A tengelic, miként a csíz, a legkedveltebb kalitkamadarak közé tartozik, nálunk éppúgy, mint – König szerint – Tuniszban is, ahol a piacokon mindig árusítják őket.
A tengelic (stiglinc, töklinc, tiglinc, tarka tengelic) igen közönséges madár Magyarországon, amely télen-nyáron át itt van nálunk. Tavasszal és nyáron át párosával látható, kevésbbé föltünő, de már nyár végén csapatokba verődik. Ilyenkor már együtt vannak az öregek és fiatalok s egész télen át mindenütt ott vannak, ahol bogáncsot és bojtorjánt találnak, mert ez a kedvenc táplálékuk. Télen át az alacsonyabb vidékeken a Kárpátokból és az északibb vidékekről származó példányokkal is megszaporodik a számuk, mert nálunk nem fészkel oly nagy számban, amekkora csapatokban télen át mutatkozik. A Kárpátokban egész 1500 méterig található.
Gazdasági jelentőségére nézve föltétlenül hasznos, mert tömérdek gyomot pusztít, fészkelése idején igen sok rovart fogyaszt. Igen ritkán okoz kárt, legfeljebb azzal, ha nagynéha egy-egy rügyecskét is lecsípdes.
A madárvédelmi törvény védelmezi, fogása tilos. Kedvelt szobamadár, amely „stiglic-stigelic” alaphangú egyszerű, de vonzó énekével igen sok barátot szerez magának.
Az irodalomban jártasak részére megemlítem, hogy a Madarász által elnevezett Carduelis albigularis-t, vagyis a fehértorkú tengelicet a tudomány külön fajnak nem ismeri el. Ezt a többé-kevésbbé világosabb tarka változatot már 100 évvel ezelőtt ismerték Franciaország madarászai „cheverel” néven.
A zöldike (Chloris chloris L.)
[Régi neve: Ligurinus chloris.]
A zöldike két másik fajjal külön nemzetséget alkot, amelynek jellemzője az erős testalkat, a rövid, kúpalakú csőr, melyen a behajlott kávaoldalak igen élesek, a rövidujjú láb, a hosszú szárny, amelyben a három első evező alkotja a szárny hegyét, továbbá az eléggé rövid, közepén gyengén kivágott farok. Főszíne kellemes sárgás olajzöld. Homloka szegélye, szemsávja, pofái hátsó része, álla, torka felső része élénkebb és inkább sárga. Fültája, nyakatöve, farcsíkja, felső farkfedői és oldalai alsó része elmosódott hamu- szürkék; melle alsó része, hasa, alsó farkfedői és a szárny orma élénk citromsárgák. A végbélt körülvevő tollak fehérek. A fekete elsőrendű evezők végén keskeny, szürke szegély van, a legtöbbnek a külső zászlaja, a hegyétől számított harmadrésze élénk citromsárga. A másodrendű evezők és fedőtollaik feketék, keskeny hamuszürke szegéllyel; a többi felső szárnyfedő sárgás olajzöld. Minden evező belső zászlajának a töve táján fehér pereme van. Farktollainak tőfele a két középső kivételével citromsárga, egyébként fekete. Szeme sötétbarna, csőre és lába vörhenyesszürke.
A legészakibb és a délnyugati részek kivételével egész Európában otthonos; szintúgy előfordul Kis-Ázsiában, Perzsia és Turkesztán északi részében. Franciaország déli részén, Spanyolországban és Észak-Afrikában egyik alfaja, a Chloris chloris aurantiiventris Cab. helyettesíti. König szerint ez az alfaj valószínűleg egész Algírban előfordul, mert ő ott az erdős részeken igen gyakorinak találta. Ez az alfaj sokkal élénkebb színű, mint a mi zöldikénk; különösen vonatkozik ez a hímekre. A mi zöldikénk csak télen át található Észak-Afrikában. Nálunk a zöldike egyáltalában nem ritka, de Madeira szigetén és a Kanári szigeteken egyáltalában nem fordul elő. Legszívesebben a termékeny vidékeket szereti, ahol a mezők, rétek mellett kisebb ligetek és kertek is vannak; a berkes vidékeken nagy számban találkozunk vele, sőt az emberi lakások közelében is szívesen tartózkodik, de az erdőket kerüli. Nálunk néha költöző, de Dél-Európában állandó madár. A nálunk telelők valószínűleg Északról jönnek hozzánk. Egyik alfaja a Chloris chloris chlorotica Bp. Szíria és Palesztina lakója. A másik faj, a Chloris sinica, több alfajra oszolva Szibéria keleti részén, Kínában és Japánban honos, míg a harmadik faj, a Chloiás kittlitzi Leeb, a Bonini szigeteken, Japán mellett, fordul elő.
Ahol kendert termelnek, ott néha érzékeny károkat okozhat. A veteményes kertekben is kellemetlenné válhatik, de ezt a kártételét helyrehozza a rengeteg dudvamag elpusztításával.
Habár meglehetős sok az ellensége, mint a legtöbb apró madárnak, hiszen mátyás, pele, varjú, szarka sok fészket elpusztít, az öregekből pedig főleg a karvaly szedi ki a vámját: azért a száma, úgy látszik, mégis inkább nő, mint fogy.
A fogságot a zöldike könnyen bírja, azonnal elfogadja az ennivalót s különös előszeretetet tanusít a kendermag és mák iránt.
A zöldike (lörike, rütyü, ződi, zöldi, gréli, krédling – vagyis „grünling”, harangocska) Magyarországon közismert és gyakori madár, amely előfordul úgy a hegyvidéken, mint a dombvidéken és az Alföldeken. Túlnyomóan vonuló madár, amely márciusban érkezik és október-novemberben távozik, de sokszor télen át is itt található. Ezek a téli példányok valószínűleg északi téli vendégek, míg a nálunk fészkelők délibb vidékeken lévő téli szállásokba vonulnak. A hegyvidéken elég magasra fölmegy s 1500 méter magasságban is találták a Negoi csúcson, Liptóujvárott kb. 700 m magasságban fészkelt.
Nem verődik össze oly nagy csapatokba, mint a többi pinty-féle, legfeljebb télen át keveredik a többivel.
Fészkelési helyén hamar észrevesszük jelenlétét „zsír” hangjáról, amelyet hol rütyü-nek, hol „svojécs”-nek hallanak, de a magyar fül aligha tudja másnak minősíteni, csak „zsír”-nak.
Gazdasági jelentősége nem eléggé ismeretes, mert rügyeket is koppaszt, de általában véve a gyomok korlátozója. Rovartáplálékra nem igen fanyalodik, legfeljebb fiait neveli azokkal. Tán inkább közömbös, mint hasznos, de a madárvédelmi törvény védelmezi.
A vörösbegyű magvágó (Zamelodia ludoviciana L.)
A Zamelodia Coues (Hedymeles) nemzetséget, melybe ez és egy másik faj tartozik, rövid, kúpalakú csőr jellemzi, melyen az orrlyukak szabadon vannak. A szárny elég hosszú és hegyes; a leghosszabbak az elsőtől a negyedikig terjedő evezők. A farok középhosszú, vége kerekített. A vörösbegyű magvágó háti oldala, szárnya, farka, álla és torka felső része fekete; hasi oldala fehér, de a torkától kezdve nagy pajzsalakú folt van, mely a begytől kezdve a mell közepéig hegyesen lehúzódik. Hasa és combja oldalán néhány fekete keskeny szárfolt. Az elsőrendű evezőtollak tövén mind a két zászló fehér, ugyanilyen színű a másodrendű evezőknek, ezek fedőtollainak és a legnagyobb fedőknek a hegye is. Hónalja és az alsó szárnyfedők bíborpirosak, a szélső farktollak belső zászlójának csúcsfele fehér. Szeme sötétbarna, csőre viaszsárga, lába szürkésbarna.
Hazája az Északamerikai Egyesült-Államok keleti része északnyugat felé Saskacsevanig, nyugat felé Nebraszkáig. Vándorútján Közép-Amerikába, Kolumbiába is lemegy. Említett előfordulási területén nem találkozunk vele mindenütt s mindig csak szórványosan. Csak Indiana déli, Illinois északi és Jáva nyugati részén közönséges; Masszacsuszettszben, úgy látszik, gyarapodik az állománya.
Az amerikaiak a vörösbegyű magvágót a legjobb és legfáradhatatlanabb énekesek közé sorolják. Éneke sok dallamból áll és igen jóhangzású. Az egyes hangok tömörek és tiszták. Szép időben éjjel is énekel. Nuttall szerint: „ugyanazon a változatos, megragadó hangon szól, mint a fülemile, hol hangosan, tisztán és tömören csattogva, hol panaszosan, majd megint élénken, végül visszafojtottan, lágyan és édesen.” Ugyanez a megfigyelő azt tartja, hogy nincs Amerikában más éneklő madár, az egyetlen gezerigó kivételével, amely túltenne rajta. Az ének jellege túlnyomóan panaszos, szinte a búbánat kifejezése, olyannyira, hogy ez az ének végtére az embert teljesen lehangolhatja. Mindamellett a legjobb énekesek közé kell sorolnunk, egyúttal a legkitartóbb kalitkamadarak közé.
Egyik rokona a feketefejű magvágó (Zamelodia melanocephala Sw.), szintén Észak-Amerikában honos s Közép-Kansastól nyugat felé egész a Csendes-óceánig, dél felé pedig egész Mexikóig előfordul.
A piros magvágó (Cardinalis cardinalis L.)
[Régebbi neve: Cardinalis virginianus.]
Ez az Európában is jól ismert s a madárkereskedésekben kardinális néven árusított madár a Cardinalis Bp. nemzetséghez tartozik három másik fajtársával együtt. Ezek a fajok részben az Egyesült-Államok déli országaiban egész Angol Honduraszig, másrészt Kolumbia és Venezuela partvidékén és Trinidadon fordulnak elő. Közös jegyeik feltünő nagyságuk mellett a vastag, kúpalakú, hajlott ormú csőr, aránylag rövid, erősen kerekített szárny, melyben a harmadik és negyedik evező a leghosszabb, és jó hosszú, a végén enyhén kifelé ívezett farkuk. Fejükön jókora bóbitájuk van. Főszíne élénk bíborpiros; dolmánya, válla és farcsíkja sötétbe hajló piros, a tollak végén keskeny, elmosódott szélű szürke szegővel. Szemsávja, a keskeny szemgyűrű, álla és torka felső része fekete. Evezőtollai sötét bíborpirosak, a hegyüktől számított harmadban barnák; az utolsó másodrendű evezők külső zászlójukon fakóbarnán vannak szegve. A farktollak szintén sötét bíborpirosak, alsó oldaluk fényes. Szeme vörösesbarna, csőre piros, az alsó káva töve fekete, lába barna. Bóbitája, az evezőtollak külső zászlója, a fedő- és kormánytollak tompa sötét bíborpirosak; álla és torka feketésszürke.
A tipikus alak (körülbelül tucatra rúg a válfajok száma) hazája az Egyesült-Államok keleti része; északról New-York, Ohio és Indiana, nyugatról Dakota és Kanzasz, délről pedig Georgia és Alabáma határolják elterjedési területét. Enyhébb teleken állandóan kitart a maga portáján, de keményebb teleken elvándorol. Remek tollazatával már messziről szemünkbe ötlik és valóságos dísze az erdőnek.
Az amerikai kutatók valamennyien igen magasztalják énekét; mi azonban nem tudunk annyira lelkesedni érte. Szívesen elismerem, hogy az öreg és jó kardinális éneke a legszebb énekek közé tartozik, amelyeket magevő madaraktól hallhatunk; az is bizonyos, hogy hangja igen tömör, tiszta és változatos, de azt nem hallgathatom el, hogy folyton ismételt éles „csitt”-nek, vagy rigószerű „szitt”-nek hangzó lóri-hangjával igen sokat ront az énekén, gyakran a szó legszorosabb értelmében igen kellemetlen lehet miatta. Mint az erdő szabad énekese, a „virgíniai fülemile” talán minden dícséretet megérdemel, de mint szobamadár, csak igen szerény szerepet igényelhet. Egyébként a fogságot jól bírja, szaporodik is a kalitkában és kedvező viszonyok között nagyon megszelídül.
Biztosra vehetjük, hogy Közép-Európában is meg lehetne honosítani; csak az a nagy kérdés, hogy az ott annyira feltünő élénk színezetű madár megtanulna-e idejekorán védekezni az ellen a sok veszély ellen, melynek minden bizonnyal ki lenne téve.
A meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes L.)
[Régi neve: Coccothraustes vulgaris.]
Ez a négy alfajt magában foglaló faj képviseli a Coccothraustes Pall. nemzetséget. A nemzetségnek s egyúttal a fajnak is a következők az ismertető jegyei. Igen erős, zömök törzs, rendkívül erős, vastag, kúpalakú csőr, melynek hajlott kávaélei kissé behajlanak; a felső káván a csőr vége felé alig észrevehető kivágás; a csőr tövén lévő kicsiny, kerek orrlyukakat apró serték, tollacskák, szőrszálak takarják; rövid, erőteljes lábak, rajtok középhosszú, de hegyes karmok; szárnya aránylag széles s az elsőtől a harmadikig terjedő evezők majdnem egyforma hosszúak s egyúttal a leghosszabbak is; a legkisebb evezők külső zászlója horogszerűen kifelé kunkorodik, míg a belső zászló vége kissé ki van vágva; a farok igen rövid, vége a közepén észrevehetően kimetszett; dús, puha tollazat. Homloka és feje eleje barnássárga; fejeteteje és feje oldala sárgásbarna; a csőre tövén lévő keskeny csík, szemsáv és torok fekete; nyaktöve és nyaka hátsó része hamuszürke. Háta felső része csokoládé-, alsóbb része gesztenyebarna; begye és melle szennyes szürkésvörös, hasa szürkésfehér, a végbél tájéka és alsó farfedői tiszta fehérek. Feketebarna evezőtollai, a két utolsó kivételével, kék fémfényben ragyognak; a belső zászló tövén egy-egy fehér folt díszíti őket. A másodrendű evezők külső szegélye szürke; az apró felső szárnyfedők sötét csokoládébarnák, a középsők fehérek, a legnagyobbak közül az elülsők feketék, a leghátsók szép sárgásbarnák. A középső farktollak töve fekete, csúcsfele kívül sárgásbarna, míg a vége fehér. A többi kormánytoll a tövén fekete, a belső zászló csúcsfele fehér; a két legszélsőnek a külső zászlója fekete; mindegyiknek a vége fehér szegéssel. Szeme világos szürkésvörös, csőre tavasszal világos kékesszürke, ősszel világos vörhenyes szarubarna, lába hússzínű.
A meggyvágó hazája Európa mérsékelt öve, továbbá Kis-Ázsia, Perzsia északi része, Nyugat-Szibéria; szórványosan Egyiptomban és Palesztinában is előfordul Elterjedésének északi határa Svédország és Oroszország nyugati tartományai. Egyik alfaja a Coccothraustes coccothraustes japonicus Temm et Schleg. Kelet-Szibériában, Japánban, Kína északi részében honos, míg egy másik Algírban, Tuniszban és Marokkóban fordul elő; a harmadik alfaj Afganisztánnak, Turkesztánnak és India északi részének lakója. Közép-Európában a tipikus alakot sokszor télen is láthatjuk, de ezek valószínűleg Európa északibb vidékéről ideérkezett vendégek, míg az itt fészkelők tőlünk télire elköltöznek. Enyhébb éghajlattal bíró országokban, mint pl. Angliában, a meggyvágó állandó vagy legfeljebb kóborló madár. Közép-Európa egyes vidékein gyakoribb, másutt ritkább, de azért mindenütt ismeretes, mert kóborlása, vándorlása közben mindenfelé megjelenik és mindenkinek feltűnik.
Eléggé óvatos madár; ellenségeit hamar megismeri és vigyáz magára. Még lakmározás közben sem feledkezik meg az óvatosságról s mint atyám mondja – minden veszélyt azonnal észrevesz és vagy a sűrű lombozat közé való elrejtőzéssel vagy elrepüléssel védekezik ellene. Ha fölzavarják, majdnem mindig valamely magas fa tetejében helyezkedik el, hogy az esetleg őt fenyegető veszélyt már messziről szemmeltarthassa. Még a cseresznyefákon pákosztoskodó meggyvágókat lophatjuk be aránylag a legkönnyebben, bár az öregek itt is óvatosak és lehetőleg nem árulják el magukat a hangjukkal, csak amikor már úgyis elrepülnek. Téli hazájában is éppoly óvatos, mint szülőföldjén; a spanyolokban éppoly kevésbbé bízik meg, akárcsak a németekben.
A meggyvágó a gyümölcsösgazda barátságát régen eljátszotta, mert a cseresznyében bizony jelentékeny károkat okoz. Naumann szerint egyetlen meggyvágó család csakhamar leszüreteli az érett cseresznyével dúsan megrakott fát. Ha valamely gyümölcsösben egyszer jártak, azt persze mindaddig látogatják, amíg ott cseresznye egyáltalában van; nincs az a lárma, kerepelés, ostorpattogatás, fütyülés, amivel teljesen távol lehetne őket tartani a gyümölcsfáktól; a madárijesztőket is hamarosan megszokják. A lőfegyver az egyetlen eszköz, amellyel valami eredményt elérhetünk; de a lövésnek magva is legyen mindig, mert ha csak vaktölténnyel riasztás céljából lőnek, úgy azt is egy-kettőre megszokják és nem hederítenek rá. A meggytermésben éppoly károkat okoz, mint a cseresznyében. A veteményeskertekben a magvakban és a borsótáblákban a zöld hüvelyek kifosztogatása által okoznak érzékeny kárt.
A fogsághoz hamar hozzászokik, mindenféle ennivalóval megelégszik; könnyen megszelídül; mindamellett kötve higyjünk neki, mert ha megharagszik, akkor minden útjába kerülő tárgyat erősen csipked és vagdal s így az ember testi épségét is veszélyezteti.
A meggyvágó (vasorrú, kosorrú veréb, vasorrú pinty, magnyitó, cseresznyemadár, meggymagtörő) Magyarországon mindenütt előforduló, de nem mindenütt egyformán gyakori madár. Fészkelés céljából nem ragaszkodik éppen a dombos vagy hegyvidékhez, de miután ezekben átlagosan több az erdőség, azért inkább itt találjuk, mint a síkságon és pedig a lombos erdőkben. A legmagasabb hegyvidéket azonban nem szereti, így pl. Liptóban Ertl G. csak igen kivételes esetekben találkozott vele. Fiókái repítése után kóborol s ilyenkor főleg a gyümölcsöskerteket látogatja. Az északibb területekről s a magas hegyvidékről télire elvonul, így az Alföldön s a lankásabb dombvidéken részben átvonuló, részben téli vendég. Kivételesen a magasabb hegyvidéken is található télen át is. így pl. Barthos Gyula 1910 december havában egyes csapatokban látta Malomvizen, a Retyezát alján. Vonulása szempontjából nagyon érdekes adat, hogy egy Budapesten, a Hűvösvölgyben 1926 április 24-én Warga K. meggyűrűzte meggyvágó 1927 október 30-án Franciaországban, a Rhone völgyétől keletre eső Alpesekben, Sisteronban került kézre. Minthogy nem fiókáról van szó, azért nem lehet biztosan tudni, hogy valóban magyar honosságú meggyvágó volt-e ez vagy északi származású, amely még itt várta, amíg visszamehet a hazájába. Minthogy azonban a budai hegyvidéken feltűnő gyakori fészkelő, így valószínűleg mégis csak hazai példány lehetett ez a messzire elvándorolt gyűrűs meggyvágó.
Gazdasági jelentőségére nézve Chernel azt mondja, hogy inkább közömbös. Fogyaszt ugyan rovart is a fiókanevelés idején, de a fő tápláléka a magféle, különösen a cseresznyemag belseje s ott, ahol rákap a termésre, érzékenyen megkárosíthatja a gyümölcstermelőt. Ilyenkor védekezni is kell ellene, amire a madárvédelmi törvény teljes szabadságot is ad, mert nem vette föl a védett madarak közé. Cél és ok nélkül való pusztítása azonban elítélendő.
| A TENYÉSZTETT KANÁRI MADÁR | TARTALOM | Földi pinty (Geospiza Gould) |