Földi pinty (Geospiza Gould)

Állatföldrajzi szempontból rendkívül érdekes madárnemzetség, mert csak a Galopagosz-szigeteken fordul elő, viszont ezen az aránylag igen kis területen csodálatosképpen 38 faj és alfaj zsúfolódik össze, pedig az egyes fajok között a különbségek meglehetős nagyok. Éppen ez az oka annak, hogy egyes kutatók ezt a csoportot több nemzetségre akarják fölosztani. Rotschild és Hartert az egy nemzetségbe való foglalást ajánlották s mi is ezt az álláspontot fogadjuk el. Egyik-másik faj a 15 szigetből álló szigetcsoportnak csak egyetlenegy szigetén fordul elő, mások két-három stb., egészen 10 szigeten is találhatók, míg az alfajok rendszerint csak egyetlen sziget területére szorítkoznak.

Az idetartozó madarak nagysága meglehetős eltérő s kisebb csíz nagyságától kezdve a süvöltő nagyságig terjed. Testalkatuk meglehetősen erős, zömök. Lábuk hosszú, erős farkuk feltűnően rövid s ezzel is azt mutatják, hogy életmódjuk főleg a földhöz köti őket. Szárnyuk rövid és kerek. Csőrük igen különböző: sok fajnál nagyon erős és vastag, akár a meggyvágó csőre, de még erőteljesebb, amellett egyenes vagy mérsékelten hajlott; más csoport csőre erősen hajlott, míg a harmadik hegyes és vékony. A szélsőséges csőralakok mellett az összes átmeneti alakokat is megtalálhatjuk. A tollazat színe a madarak kora szerint aránylag sokkal inkább változik, mint a fajok szerint. A fiatal madarak szürkék, hol erősebb, hol gyöngébb barnás árnyalattal és különösen a hasi oldalon feketén foltozottak. Minél fiatalabbak, annál világosabb az alapszínük és annál erősebb rajtuk a foltozás.

A fészkelés idejétől eltekintve, a földi pintyek családonként vagy kisebb rajokban vígan csicseregve csatangolnak mindenfelé. Kivétel az Abingdon- és Bindloe-szigeteken honos, Habelről elnevezett földipinty (Geospiza habeli Sch. et Salv.), mely állítólag mindig magányosan él. A költés ideje alatt a hímek rendesen valami kisebb fa vagy kaktusz hegyén ülve vígan fújják rövid, de mégis kellemes, tisztán hangzó, trillázó nótájukat.

Fészküket egytől három méter magasságig rakják a talaj fölé s rendszerint valami kaktuszbokorra, néha két-három pár is ugyanarra a cserjére. Az egyik igen elterjedt fajnak, a Geospiza fortis Gouldnak az a szokása, hogy új fészkét a réginek a tetejére építi. A Barrington-, Duncan- és Catham-szigeteken élő faj (Geospiza dubia Gould.) fedett fészket épít, melynek oldalán van a bejárólyuk. A fészekaljak négy-öt tojásból állanak, melyek fehér vagy igen halaványzöld alapszínét a vastagabb végen sűrűbben – de azért nem koszorúsan – lévő, világosvörös pettyek tarkázzák.

A James-szigeten előforduló kúszó földipinty (Geospiza scandens Gould.) Beck szerint a kaktuszok virágját eszi és a pihenő szúlamadarak tollazata közül szedegeti ki az élősködőket.

Mikor Darwin 1834-ben a Galopágosz-szigeteken járt, ezek a pintyfélék, mint egyáltalában az összes itt élő szárazföldi madarak, rendkívül bizalmasak voltak, és oly közelre bevárták az embert, hogy kalappal, vagy sapkával is könnyen levághatták őket. A Charles-szigeten Darwin látott egy sihedert, amint a forrásnál ivó madarakat vesszővel csapkodta agyon. Habel, aki 1868-ban kutatott itt, szintén arról ír, hogy mennyire szelídek, sőt tolakodók voltak ezek a madarak. Nem elég, hogy nagy számban ellátogattak a sátrakba és ott a földre szórt rizst szedegették, hanem azt is hamarosan felfedezték, hogy a rizs zsákokban volt, s ezért kilyuggatták a zsákokat is, hogy kedvenc eledelükhöz hozzáférhessenek. Az emberrel egyáltalában nem törődtek; ha elzavarták őket, egykettőre megint visszajöttek.

Ma már vége van ennek a paradicsomi állapotnak, amely soha többé vissza nem tér. Sőt nem csak ez a baj, hanem úgy látszik az az idő sincsen már messze, amikor a Galopágosz-szigetekről véglegesen kipusztulnak a földi pintyek s ezzel együtt az egész földtekéről. Ha egyik másik faj néhol még elég gyakorinak látszik is, mégis hazájuk korlátolt méreteihez képest tulajdonképpen mégis csak kicsi a létszám. Minthogy jelentékeny múzeális értékük van s velük éppen úgy, mint minden a Galopágosz-szigeteken honos állattal jövedelmező üzletet lehet csinálni, azért nagyon üldözik őket.

A hosszúcsőrű földi pinty (Geospiza magnirostris Gould)

A földi pintyek legnagyobb és legfeltűnőbb faja, amely azonban már valószínűleg kihalt. Úgy tudjuk, hogy a Galopágosz-csoport Charles-szigetén élt. Az öreg hím feketeszínű, kivéve a feketebarna evező és kormánytollakat, valamint az alsó farkfedőket, amelyeken széles fehér szegély van, fehér foltokkal. Úgy csőre, mint lába fekete. A fiatalabb hímek világosabb alapszínén fekete foltok vannak és csőrük is világosabb. Az öreg tojó fölül barna, s a háti oldal apró tollai, különösen a farcsíkon és a fark felső fedői szürke szegélyt viselnek. A barna elsőrendű evezők szegélye is szürke, de a barnás kormánytollaké világosabb. Fejeteteje és tarka barnásfekete, szemsávja és pofája barna, hasi oldala világos szürkebarna. A nyak elején, a mellen és az oldalakon lévő tollak közepetája sötétbarna. A csőr valószínűleg az évszakok szerint különböző színű: vagy világosabb vagy sötétebb szürke; és minél sötétebb a csőr, annál sötétebb az illető madár tollazata is.