Attila

a húnok leghatalmasabb királya, uralkodott Kr. u. 433-tól 453-ig. A hún-magyar mondakör Etel-, Etelének nevezi, a német hősmodna Etzel-nek. Az A. név valószínűen a Volga folyam egyik névalakjából (Attilasz) származik, mert nem lehetetlen, hogy a hős király a Volga partján született és e körülményről kapta nevét. Biztosan azonban sem szülőföldje, sem születésének éve nem ismeretes. Atyját, Mundzukot korán elvesztette és ekkor nagybátyja Rof (Roasz) fiatal unokaöcscsét az Al-Duna melléki Novaeba küldte, hol A. kezes minőségében több évet töltött és többi között Aëtiusszal (l. o.) is megismerkedett. Rof halála után a húnok fölötti hatalom Attilára és bátyjára, Blédá-ra (Buda?) szállott. Ugyanabban az évben (433) újította meg A. Margumban a békét, mely alkalommal ravaszságával és szilaj fellépésével a byzantiumi követeket réműletbe ejté. Rövid idő múlva megölte testvérét és egyedül kezdett uralkodni, s midőn egy hún pásztor egy állítólag az égből leesett kardot hozott udvarába és babonás népe ezt a had-isten kardjának tekintette, melyhez az a hit fűződött, hogy a ki azt bírja, az egész világ urává lesz: A. nem kételkedett többé rendeltetésében. Előbb több szomszéd germán, szláv és keleti népet hajtott igája alá, majd Nyugat ellen fordítá győzedelmes fegyvereit, és véget vetett (435–437 között) a Közép-Rajna mentén virágzó burgundi királyságnak, melynek bukását a Nibelungok mondaköre sokféleképen kiszínezte. 441-ben Margum határvárost kerítette hatalmába és azóta ostora lett a görög-keleti császárságnak, melynek tarotmányait százféle ürügy alatt tűzzel-vassal pusztítgatta. 447-ben egészen a Thermoplyaeig nyomult elő, mire a megrémült II. Theodosius császár békéért esdeklett. A. megkönyörült rajta és 6000 font arany hadisarc és 2100 font évi adó alapján megújította Byzantiummal a békét. Ezzel azonban nem érte be: holmi ürügy alatt folyton ujabb követelésekkel zaklatta a keletrómai császárt, ki ajándékok és hízelgés által iparkodott félelmetes szomszédjának kajánságát szelidíteni. Többi között Priscus rhetort (l. o.) küldte a hún királyhoz mint követet, kitől azután A.-ról, főhadiszállásáról és udvaráról nagybecsű leírás maradt reánk. Elbeszéli A. egyszerű életmódját, leírja igénytelen, fából készült lakóházát, elmondja továbbá azt a lakomát, melyet A. vendégei és nagyjai tiszteletére rendezett, melyen énekesek és bohóczok mulattatták a kaczagó vendégeket, a kik közül csakis A. őrizte meg mindvégig néma komolyságát. Kitűnik Priscus leírásából, hogy A. barbár létére korántsem nélkülözte a római műveltséget, a mint hogy kormányzói tehetségre, diplomácziai ravaszságra és hadvezéri ügyességre nézve alig volt párja a római világban. – Midőn II. Theodosiust a vitéz és elszánt Marcianus követte a keletrómai trónon, A. a nyugat-római birodalomra vetette szemét, melyet ez időig megkimélt volt. Csakhamar ürügyet is talált a támadásra. Évekkel azelőtt III. Valentinianus császárnak kolostorba zárt huga, Honoria, kétségbeesésében jegygyűrűt küldött volt A.-nak. A. hún király immár erről megemlékezvén, Honoria kezét és hozomány fejében a birodalom felét követelte III. Valentinianustól. Hasztalan iparkodott ez A.-át szándékáról lebeszélni. A rettenetes hún nem tágított és 451. kora tavaszán óriási hadsereg élén, melyben képviselve valának keleti Európa és nyug. Ázsia vad törzsei, a Duna mentén Gallia felé nyomult, miközben a régi városok egész sorát porrá égette. Strassburg táján a Rajnán átkelve Párisnak tartott, melyet azonban lakói hősiesen megvédelmeztek. A. már most Orléans alá sietett, hogy délny. Francziaország eme kulcsát megszerezze. Ostrom közben értesűlt arról, hogy ifjúkori barátja, Aëtius a római és nyugati gót seregek élén Orléans felmentésére siet (451. jun.). Erre abbahagyta az ostromot s Marne mellékén elterűlő lapályra huzódott vissza, hová őt Aëtius nyomban követte. Ott, a catalaunumi mezőkön, Châlons sur Marne vidékén vívták azután jul. elején azt a rettenetes csatát, melyben a római keresztény és művelt világ a hún-pogány barbárság fölött diadalt aratott. Öreg este A. szekérvára mögé vonult vissza, hol övéi az elesett hősök emlékére gyászdalokat zengedeztek. Ott várta be Attila a rómaiak ujabb támadását, de Aëtius nem merte a megsebzett oroszlánt rejtekében felkeresni, mert ő is roppant veszteségeket szenvedett és mert a nyugati gótok, kik elesett királyukat gyászolták, csata után azonnal eltávoztak. Ily módon az «Isten ostora» legyőzve bár, de akadálytalanul vezethette vissza seregeit Galliából. A következő évben (452) ujra megtámadta a rómaiakat, még pedig Italiában. Miután Aquileját (l. o.) feldúlta, Veronát, Pivát, Milanót és más virágzó városokat pedig kifosztott, Róma ellen fordult. A művelt világ rettegéssel szemlélte útját az örök város felé, midőn A. egyszerre visszafordult. Váratlan elhatározását többfréle körülményre lehetett visszavezetni. I. Leó pápa, a ki A.-át egy római követség élén értékes ajándékok átadása mellett bátor szavakkal visszatérésre intette, a hún seregben dühöngő ragály és Marcianus császár betörése Pannoniába együttvéve arra bírták A.-át, hogy az örök várost, melynek birtokáért egyébiránt Aëtiusszal kellett volnma birkóznia, ez alkalommal nem bántotta és csapatait hazavezette. Azzal a kijelentéssel távozott, hogy a következő évben ismétli majd látogatását, de ebben halála meggátolta. Midőn ugyanis a 453. év telén nejeinek számát egy újjal növelni akarta, váratlanul és ki nem deríthető okból elhalt. Hű vitézei tetemét hármas koporsóba zárva, ismeretlen sírba helyezték nyugalomra. Roppant birodalma, mely a Rajnától a Volgáig és a Keleti tengertől a Fekete tengerig terjedt, csakhamar összedőlt. Utolsó neje, kit a német hősmonda Kriemhild-nek, a magyar Ildikónak nevez, állítólag hazatért Burgundiába, A. fiai pedig részben a fellázadt népek, részben a keletrómaiak ellen folytatott harczokban estek el, avagy mint foglyok végezték életüket. – A. emléke azonban tovább élt a középkori népek emlékezetében, kik hol mint nagylelkű és gazdag hőst, hol mint borzadalmas szörnyeteget emlegették és számos mondát regéltek róla. A. állítólagos kardja utóbb az első Árpádházi királyok birtokába került, mígnem Salamon király azt Otto bajor herczegnek adományozta. A Nagy-Szt.-Miklós táján talált nagyértékű aranyleletet a nép A. kincsének tartotta. A. lovának óriási patkónyomát Tolna vármegyében mutatták. A Drugethek és utóbb a Rákócziak kincstárában pajzsát és buzogányát őrizték, mely azonban 1688. Munkács bevétele után elkallódott. Hogy A. székhelye és főhadiszállása hazánk földjén, valahol a Duna és Tisza lapályán volt, az bizonyos, de helyre nézve eltérnek a nézetek. Sírját is hazánkban keresik. A régi krónikások a dunántúli Keveházára helyezik; ujabb irók Fejér- avagy Somogy vármegyében keresik; ismét mások a Tisza mentén avagy a határszéli Hainburg vidékén. – Irodalom: Az irodalmat Attila életéről egybeállította Ballagi Aladár (Irodalomtörténeti Közlemények. 1892. évfoly.). A főbb kútfők: Jordanis (kiadta Mommsen, Monumenta Germaniae historica. Acutores antiquissimi, V. köt.); Amm. Marclel. 38 sk. Priscus rhetor követ jelentése, magy. ford. Szabó Károly, Kis. tört. művei I. 7–57 old. (v. ö. Salamon Fer. a Századokban 1889. 1 sk. l.). Idatius chron. Apollin. Sid., Panegyr. Aviti. – Ujabb segédkönyvek: Thierry Amadée, Attila, A. fiainak és utódainak tröténete. Magyarra ford. Szabó Károly (Bduapest, 1865–66. 2 köt.). Lipp Vilmos, Tanulmányok (1880). Kisebb értekezések: Nagy Géza, Az Attila név (Etnografia 1890. I. évf. 258. l.); Wlislocki, Attila 3 ó-germán eposzban (Philolog. Közlöny 1883); Heinrich Gusztáv, Etzelburg és a magyar hún monda (Akadémiai értekezés 1882): Petz Gedeon, A magyar hún monda (1885): Thaly Kálmán, Attila pajzsa (Századok 1886. 441. old.); Szalay József, Attila sírja a hagyomány és a kútfők nyomán (Archaeologiai értesítő 1883. évf.); Révész Imre, Etel laka (1859); Salamon Ferencz, Hol volt Attila székhelye? (Századok 1881. évf. A hadjáratokra nézve l. Waitz, Der Kampf der Burgunder mit den Hunen (Sybel’s Historische Zeitschrift I. évf. 1. l.); Kaufmann, Über die Hunenschlacht des Jahres 452 (Forschungen zur deutschen Geschichte VIII. köt.). V. ö. Pallas Lexikon II. köt. 308 s köv. lapjain idézett külföldi irodalmat. Hogy a festők és írók figyelmét is felkölté a nagy barbár fejedelem emléke, természetes. Hazai íróink közül Calanus (Dalmata), Oláh Miklós, Bél Mátyás, Bessenyei György, Fessler Ignácz, Ernyi Mihály, Baksai Dániel és Zakál György választották Attilát hol történeti, hol költői hős gyanánt.