Celtae

a graecoitaliakkal, germánokkal és szlávokkal együtt az ariai vagy indogermán népcsoport nyugoti törzse, mely Galliában telepedett meg, onnan azonban, midőn nagyon elszaporodott, kisebb-nagyobb rajokban visszafelé keletnek vette útját s elárasztotta Italiát, a Duna mellékét, sőt a Balkánon át Kis Ázsiába is eljutott. Livius (V. 34) szerint Kr. e. 590 táján hagyták el a celták két csoportban Galliát, az egyik Bellovesus vezérlete alatt Italiába nyomult, a másikat Sigovesus a Rajnán át a Hercyniai erdőkig vezette. Innen aztán a celták Trogus Pompejus szerint az illyriai tengeröbölig hatoltak, a barbárokat kik útjokat állták, leverték s végre Pannoniában letelepedtek. Justinus 35. 4. A celták támadó hadjáratai Görögország ellen főleg Pannoniából, illetve Illyricumból indultak ki s az összeköttetést a celták idejében a Balkán és Magyarország között eléggé bizonyítja a nálunk nagy számmal található u. n. celta ezüstpénzek, melyek a görög tetradchmák mintájára készültek. A celták győzelmei Italiában és Görögországban, melyeket elmondani a történelem feladata, újabb és újabb alkalmat szolgáltattak, hogy az írók is foglalkozzanak velök. A rómaiak gallusoknak nevezték, a görögök pedig a keletre nyomuló s későbben Kis Ázsiában megtelepedett törzseket galaták elnevezése alatt foglalták össze. Polybius leírásából kitűnik, hogy a celták nem barátai az állandó megtelepedésnek. A barom és arany áll legnagyobb becsben előttük, mert, ha tovább kellett menni, könnyen vihették magukkal (II. 17). Csak a harczért élnek, halnak; az mindegy, akár saját érdekökben, akár mint zsoldosok harczolnak (II, 22). A gyalogság és lovasság mellett nagy szerepet játszik a csatakocsi (II, 28). Rettenetes lármával, trombita- és kürtszó mellett támadnak. Legfölebb nadrág és könnyű köpeny fedi testöket, rendszerint azonban meztelenek; nyakuk körül és kezükön aranykarikákat (torques) viselnek (II, 29). A 180. ábrán celták és rómaiak harcza látható, úgy a mint azt egy a Capitoliumi muzeumban őrzött sarcophaguson kifaragták. Kardjuk vasból van, nincs jól aczélozva, erős csapásra meggörbül, a melyre – mivel hegye nincs – kizárólag alkalmas (II 33). A mit Polybius a kardról mond, azt a leletek mindenütt, hol celták laktak, igazolják. Ritka az olyan kétélű, széles pengéjű celta vaskard (a 181. ábra magyarországi emléket ábrázol), mely ne volna meggörbülve. A legtöbb esetben bizonyára szándékosan hajtogatták össze, midőn a halott mellé a sirba tették. Figyelemre méltó, a mig még Julius Caesar a celtákról megjegyez (b. g. III, 22 és VII, 40), hogy t. i. a legnagyobb odaadással csüngenek vezérükön, s ha elesett, egyikök sem riad vissza a haláltól. Hogy azonban több néptörzs egy egységes vezetésnek alárendelje magát, az már nem fért meg természetökkel. Önálló törzsekre oszolva éltek a celták még Augustus idejében is, a midőn állandó telepeik vannak. Inkább tanyák ezek, mint városok, de minden törzsnek megvan a maga központi védett helye (l. Civitas, III), a melyekből a római uralom alatt a városok fejlődtek, a nélkül, hogy a telep celta elnevezése helyébe latin került volna. Bizonyság reá Carnuntum, Brigetio, Aquincum, Scarbantia (Sopron) s még sok más városnév. Pannoniában a két legjelentékenyebb celta néptörzs a Boji és Eravisci voltak. A. Holder, Alt-Celtischer Sprachschatz 1891. Celtae p. 887–955. Fröhlich R. Magyarország területe a római hódítás előtt. A magyar nemzet története, I, XLV–LIV. Pulszky F., A kelta uralom emlékei Magyarországban. Arch. Közl. XIII (1879) 1–22.