Chorus

coroV, kar, a régi görögöknél férfiak vagy nők, ifjak vagy lányok csapata, kik többnyire valamely istenség tiszteletére tánczszerű mozdulatok közt s zenekísérettel dalt adtak elő, vagy pedig ének nélkül körtánczot lejtettek. Ezen karénekek, e choricus költészet a dóroknál kezdődött s virágzott fel, különösen Dionysus cultusában fejlődött tovább, kinek tiszteletére az ú. n. cyclicus (= körben álló) karok dithyrambusokat énekeltek. Ezekből aztán lassankint megalakult a dráma; és pedig a dithyrambuskarokból a tragoedia, a phallusdalokból pedig a comoedia (l. Arist. Poët. 1449a), a színház meg azon helyből, a hol e karok tánczczal kisért dalaikat előadták, t. i. az orchestrából, mely meg is maradt mindenkor a kar rendes helyének. Poll. 4, 123. Vitr. 5, 7, 2. E fejlődés olyformán ment végbe, hogy a karénekek egyes részei és fejezetei közt egy személy lépett fel (Thespis), ki az istenség életéből vett elbeszéléseivel s a kar tagjaival folytatott beszélgetésével a közönséget mulattatta, az egész karnak pedig némi felüdülést szerzett, s így létrejött a dialogus, a történt dolognak lefolyásukban való megjelenítése s vele a tulajdonképeni cselekvés, a dráma. A kar eleinte, sőt még Aeschylus első darabjaiban is (Esdeklők, Perzsák) a fontosabb rész volt, lassankint azonban háttérbe szorult, bizonyos tekintetben mellékessé és műeszközzé lőn s amaz értéket és helyet kapta, melyet a fennmaradt drámákban elfoglal; elrendezésében is eltér már a cyclicus kartól, a mennyiben nem köralakú, hanem négyszöget alkot. – E drámai kar bizonyos számú személyekből álló csapatkép jelenik meg (a tragoediákban Sophocles óta 15, v. ö. Vita Soph. 177, 25, Aiasában azonban ő is megtartotta a régi 12-es számot, v. ö. Muff, Chor. Techn. d. Soph. 52. 78. s k. ll., a satyrdrámában szintén ennyi, a comoediában pedig 24, v. ö. Poll. 4, 109), tapasztalt, értelmes férfiak vagy öregek, nők vagy lányok szerepében lép fel, a cselekvő személyekkel valami viszonyban van, az esemény vidékén lakik s bár bele nem nyul a cselekvésbe, de részvéttel kiséri, higgadt jóindulatával, majd tanácscsal s vigasztalással óvja, inti vagy biztatja a cselekvő személyt, szóval mintegy, a közvélemény tolmácsakép viselkedik. Állandó helye az orchestra, melyet néhány darab kivételével (Soph. Ai., Eurip. Alcest., Helena) csak a darab végén hagyott el, néha megjelent a színpadon is és pedig vagy a darab jó részében (Aesch. Eumen.), vagy csak egyes jelenetekben (Soph. Oed. Col. 866 kk.). A drámai cselekvés szüneteinél, az actusok közt, nagyobb lyrikus darabokat énekel vagy mond, melyekkel a cselekvőkre hatni igyekszik, és pedig majd az egész kar, majd a fél kar, majd csekélyebb szám, pl. 3 (zuga), majd csak egyes személy. Eme karénekekre, melyeknek előadását a tartalomnak megfelelő táncz és tagjártatás kisérte, a tragikusok nagy súlyt fektettek s művészi gonddal dolgoztak ki. Agathon, sőt tán már Euripides óta a kardalokat nem hozták összeköttetésbe a cselekménynyel s ú. n. embolimon-okat alkalmaztak. A hol a kar csak beszél, ott rendesen a karvezető, a coryphaeus (corujaioV = hgemwn tou corou, arcwn corou, corostathV stb.) a képviselője, egyes esetekben pedig a fél karok vezetői, a parastatesek (parastatai). A kar első fellépte volt a parodus (parodoV), mi vagy sorosan, kata stoicouV, v. csapatosan, kata zuga v. pedig egyesével, caJ’ ena (pl. Aesch. Eumen., l. Vita Aesch. 119; v. ö. Schol. Aesch. Eumen. 140) történt. Poll. 4, 108–109. A soros (cata stoicouV) felvonuláskor a tragoediában és satyrdámában 3 tag állt egymás mellett és 4 (ill. 5 egymás mögött, a comoediában pedig 4 tag egymás mellett és 6 egymás mögött; a csapatos (kata zuga) felvonuláskor meg, a mely a soros felvonulásnak egyenes ellentéte, a tragoediában és satyrdrámában 4 (ill. 5) tag állt egymás mellett és 3 tag egymás mögött, a comoediában pedig 6 tag egymás mellett és 4 tag egymás mögött. Pl. egy tragoediai kar felvonulását így adhatjuk képben:

A kar általában a nézők jobbja felől lépett fel s rendesen kata stoicouV, mert ez a vonulás legalkalmasabb s legjobban kitüntetheti az erőket; a terminologia is ezen körülmények szerint alakult meg. A nézők felől eső kartagok, az aristerostatai (v. prwsostiatai) voltak a legjobb erők, a legszebbek, tánczban és zenében legügyesebbek (Poll. 2, 161), köztök középen állt a karvezető, corujaioV, corostathV (3. sz., l. Suid. corujaioV, Hesych. corostatwn copou catarcwn, Hesych. tritos aristerou), e mellett pedig a félkarok két vezetője, parastathV (2. és 4. szám, l. Arist. Metaph. 4, 11); a színpad felén álló tagok neve volt dexiostatai (v. tritostatai), a középsőké pedig laupostatai (v. deuterostatai), mert mintegy sikátorba (laura) voltak zárva, s a leggyöngébb tagok voltak (Photius laurostatai, Hesych. laurostatai és upokolpion ton corou), a sorok végén állók pedig a kraspeditai (1. 6. 11. és 5. 10. 15. sz. a kraspedon = szél, czafrang szóból). L. Plut. Qu. conv. V, 5, 1, 4, p. 678. D. A karnak darab közben való távozása a metastasiV, a második fellépése epiparodoV (pl. Soph. Ai. 866 és Aesch. Eum. 307 kk.), a darab végén való távozása pedig ajodoV. A kar az orchestrán nem maradt mindig egy helyzetben, hanem énekei szerint, melyek szintén a darab természetéhez alkalmazkdotak, helyet is változtatott, gyakran félkarokra (hmicoria) oszlott (pl. Soph. Ai. 866 kk.), sőt eme helyváltozások alatt és után a dráma különböző fajainak s tartalmának megfelelő komoly s méltóságos (a tragoedia emmeleia), avagy élénk, gyors, pajzán, kicsapongó, érzéki és ocsmány (a comediai kordax és satyrdrámai sikinniV), de művésziesen alkotott tánczot is adott elő, mely változatokat a kardalok különféle systemái is bizonyítanak. A kar énekeinek megvolt a magok különböző neve: parodoV a prologus után fellépő teljes kar éneke, stasimon a dráma egyes fejezetei vagy episodjai közt adott ének, commoV v. commatikon meloV a szinészek és kar közt váltakozó ének. Eme helyváltozások, fejlődések s tánczok meglehetősen ismeretlenek, körülbelül csak annyit mondhatunk, hogy váltakozott a fejlődés alatti s helyben való táncz, hogy az exodium alatt rövidsége folytán nem lehetett semmi fejlődés, továbbá, hogy az episodok alatt a kar időnkint a szinészekkel beszélve a színpad felé fordult (Bergk, Proleg. de comoed. 6, 3 és 8, 31), a többi idő alatt kétoldalt egymásnak szemben állva két félkarra oszlott (Hephaest. p. 71. Xen. Anab. 5, 4, 12. Poll. 4, 107) és a parabasis első részében, midőn a színpad üres maradt, a nézők felé fordult (Schol. Arist. Béke 733. Lovag. 508), a parabasis második részében azonban szokásos volt a félkarokra való oszlás, melyet némelykor a kéziratok is jelölnek (HMIXOP.) – Ha a költő drámáját elő akarta adatni, az archonhoz kellett folyamodnia karért (coron aitein), ki aztán a kérdéses darabot megvizsgálta; ha kapott, akkor az archon által kijelölt phylétől (Dem. Mid. 13. §) megbízott vagyonos polgárnak kellett (a tragoediát illetőleg Clisthenes reformja óta, a comoediát illetőleg pedig Kr. e. 567 óta, l. Köhler, Mitth. d. arch. Inst. in Ath. p. 104. E) saját költségén, de a phyle nevében és képviseletében (Dem. Mid. 5. 18. 81. 126. §§. Lys. 4, 3) a kart kiállítania, fizetnie s egyáltalán mindenről gondoskodnia, ami eltartására, felszerelésére s begyakorlására szükséges volt. L. Leitourgia. Ez a corhgoV, kinek szerepében csak a Lenaeákon léphetett fel metoikoV. Schol. Arist. Plub. 953. utóbb a viszonyok rosszra fordultával két phyle, majd két személy vállalkozhatott a choregus feladatára, végül choregus hiányában (s mivel a parabasis is elmaradt a comoediából) Kr. e. 403 és 389 közt a comoedia kara, melynek szerepe különben is csak laza kapcsolatban állt a cselekménynyel, megszűnt s a kar szerepét ezentúl egyes személyek töltötték be. Ezen ujítás, melyet még Aristophanes megélt (Plut.), ezóta állandóan megmaradt a görögöknél s tőlük átment más népek vígjátékaiba. Az összeszedett kartagoknak (coreutai), kik az államtól hadi szolgálat alól való mentességet (Dem. Mid. 16. §) s még külön díjat is kaptak, először vizsgálatot kellett kiállaniok, melyben főkép polgár voltuk jött tekintetbe (Dem. Mid. 56. 60. §); aztán pedig a corodidaskaloV, vagy egyszerűen didaskaloV, kit a choregus vagy sors útján kapott vagy maga választott (Dem. Mid. 58. 59. §, Antiph. De chor. 11. §), az orchstodidaskaloV segítségével begyakorolta őket. Ezt eredetileg maguk a költők végezték, mint pl. Aeschylusról határozottan tudjuk. A győztes choregusok megkoszorúztattak (Dem. Mid. 55. §) és az államtól emlékül kapott (Dem. Mid. 5. §. Xen. Hier. 9, 4 stb.) ércz háromlábast saját költségükön (Lys. 21, 2. §) felállították Dionysus szent kerületében, a cavea feletti sziklavágásnál (catatouh) vagy rendszerint a TripodeV utczában (Paus. 1, 20, 1. Athen. 12. p, 543. A.) és pedig részint márványoszlopokra, részint kis márvány körtemplomokra, minő pl. a Thrasyllus-emlék a Dionysus színház caveája felett. Néha a rendes kar mellett mellékkar is lépett fel, mint pl. Aeschylus Eumenid. végén, melynek nagyságát és beosztását azonban nem ismérjük. v. ö. Oehmichen, Das Bühnenwesen és Müller Alb., Lehrb. der griech. Bühnenaltert. különböző helyeken.