Aesopus.

– 1. AiswpoV, görög meseköltő, élete körülményeiről semmi bizonyosat nem mondhatunk. A hézagos hagyományból a középkorban egész regényt gyúrtak (állltólag Maximus Planudes 14. századbeli konstantinápolyi szerzetes). Thraciából vagy Phrygiából való s Solon kortársa, tehát Kr. e. 600 táján élt. Állítólag rabszolgaként több urat szolgált, míg fel nem szabadúlt; azután Croesus lydiai király udvarába jutott, a ki Delphibe küldötte jóslatért, a hol a satirikus megjegyzései miatt felbőszült papok szentségtörés ürügye alatt a Hyampia sziklájáról letaszították 564-ben. Herod. 2, 134. Későbbi koholmány (Max. Planudesnél), hogy idomtalan púpos bohóczalak volt. A régiek a mese apjának tartották, azonban ő nem feltalálója a mesének, csak formálója. Prózába foglalt muJoV-ai szájról-szájra jártak a nép között: praktikus életigazságok voltak bennük állatmese alakjában kifejezve s talán, mint Bentley hiszi, nem is voltak írásba foglalva. Tudjuk, hogy Socrates a börtönben egy nehány aesopusi mesét versbe foglalt. Plat. Phaed. 4. Az első írásba foglalt gyüjteményt (mdJoi vagy logoi Aisopeioi) Demetrius Phalereus-tól származott (Kr. e. 300) 10 könyvben; majd a költő Babrius (l. e.) verselte meg őket choliambusokban (azaz sánta jambusokban); később azonban ezeket ismét prózára bontották, bár a prózán is meglátszanak a verses alak nyomai. Az aesopusi meséknek ránk jutott gyűjteménye részben ezekből áll, részint rhetori iskolákban különböző időben készült szerkesztményekből s ennélfogva értéke is nagyon egyenetlen. Egy Monte Cassino-beli kéziratból bővített kiadás 423 mesét foglal magában. Bentley (Dissertation on the Fables of Aesop) keleti eredetet tulajdonít nekik. Giambattista Vico az ő Scienza Nuova-jában, ép úgy, mint Homerust, A-t is puszta abstractiónak hirdette. Vannak, a kik nubiai rabszolgának, indusnak vagy zsidónak tartják a meseköltők apját. L. Welcker, Aesop eine Fabel, Kl. Schriften II, 228–263. Ésope était-il Juiv ou Egyptien? Revue Archeol. 1861, 354 skk. Keller: Untersuchungen über die Gesch. d. gr. Fabel (Lipcse 1862). Szász Károly: Bp. Szemle 1874. V. A 42. á. a Villa Albaniban (Róma) levő idealis mellszobor után, melyen a hagyomány szerint nyomorék Ae. testének rutságát ellensulyozza fejének szabad tartása és okos, ravasz tekintete. – Irodalom: Teljes kiadása Schneidertől (Breslau 1810), Halmtól (Lipcse 1884). Magyar kiadások: Sylvanus György: Aesopi fabulae LX. (Londini 1684). Szabó István: Aes. mes. görögül és magyarúl. Pest (Akadémia és Kisf. társ.) 1846. Névtelen: Toldalék Aes. meséihez (Sárospatak 1861/3). Névtelen: Aes. meséi az ifjúság számára, erkölcsi versekkel és egy színezett képpel (Zágráb 1867). Fordítások: Pesti Gábortól (Bécs 1536), Heltai Gáspártól (Németujvár 1593), «Névtelen irók»-tól (Lőcse 1673), névtelentől (Kolozsvár 1774), névtelentől (Kolozsvár 1777), Pétzely Józseftől (Győr 1788), Hatvani Istvántól (Debreczen 1799). Több mese Bálinth Gyulától (Főv. Lapok 1893. 1894. Magyar Szemle 1894). Értekezések: Laskai J. Az Aesopus életéről, erkölcseiről, minden fődolgairól és haláláról való historia (Mogyorókereken 1612). G. Sz. Némely vonások A. hires életéből (Tud. gyüjt. 1837). Németh Antal. A. meséi és élete (Bécs. Pozsony). Keszi B. Aesop. (Hasznos mulatságok 1873). Finta Ferencz: Az aes. meséről (érsekújv. kath. algymn. ért. 1885/6). – 2. Clodius Aesopus, híres szinész Cicero korában, ki gyakran magasztalva emlegeti, épen olyan nagy a tragoediában mint Roscius a comoediában. Hor. ep. 2, 1, 82. Quint. 11, 3, 111. Cicero mindkettejükkel igen jó viszonyban volt. Nagy művészettel játszotta Agamemnon, Aiax, Teucer, Andromache stb. szerepét, és talán a comoediában is föllépett. Cic. or. 31. Oly önfeledt vehementiával játszott, hogy Atreus szerepében egy szolgát megölt. Művészetével óriási vagyont szerzett. Pompejus színházának felavatásakor (Kr. e. 55) lépett fel utoljára. V. ö. Ribbeck, röm. Trag. 674 skk.