Dies

hmera, nap: még pedig vagy pusztán csak a nappal, a természetes nap (dies naturalis), vagy a nappal és éjjel együttvéve, a polgári nap (d. civilis, nucJhmeron). A polgári napot a görögök napnyugtától napnyugtáig, a rómaiak (úgy mint mi) éjféltől éjfélig számították. Gell. n. A. 3, 2, 4 és 7. – 1. A nap felosztása a görögöknél. Az időmérők feltalálása előtt csakis általános felosztásáról lehet szó. Homerusnál a nappal is, az éjjel is 3–3 részre oszlik (Il. 21, 111. 10, 252. Od. 7, 288. 12. 312); amannak részei: hwV vagy prwi (később orJroV), reggel, délelőtt; mueson hmar (később meshmbria) dél; deilh (még pedig prwia és ojia) vagy deielon hmar, délután, alkonyat: az éjjelnek részei: esperoV vagy cnejaV. estszürkület; nuctoV amuolgoV, éjfél (Il. 15, 324); amjiluch nux, pitymallat. Utóbb még igen sok más kifejezés divott, melyeknek felsorolását l. Poll. 60–72. Gyakran a napszakokat a polgári életben bizonyos időben rendesen visszatérő cselekvés szerint is szokták jelezni; ilyen már Homerusnál a boulutonde (Il. 16, 779. Od. 9, 58), továbbá: plhJoushV thV agoraV vagy amji agoran plhJousan (Xen. an. 1, 8, 1, vagy: peri lucnwn ajaV. Hdt. 7, 215. Ilyen s hasonló általános meghatározásokkal segítettek magukon a régiek, míg csak rá nem jöttek, hogy a testek árnyékának hosszát, vagy az árnyék mozgását használják fel időmérésre. Az erre szolgáló eszközök az árnyékmutató (gnwmwn) és a napóra (poloV, wrologion hliacon v. scioJhicon). A gnwnwn egy vízszintes lapon merőlegesen álló, meghatározott magasságú tárgy, pl. obeliscus, melynek viszonylagos árnyékhossza szerint határozzák meg az időt; így: stoiceion decapoun, az ebéd ideje. Aristoph. Eccl. 652; v. ö. Suid. és Hesych. s. v. decapouV. Azonban a napnak órákra való felosztása csakis a napóra segítségével vált lehetővé. Ennek is lényeges része volt a gnwmwn, csakhogy itt egy medencze-alakú edénynek (lecaniV) közepén volt felállítva, a nap járása szerint haladó árnyéka pedig a medencze szélén levő vonalakon mutatta az órákat. A napóra feltalálója némelyek szerint a Kr. e. 545-ben elhalt Anaximander (Suid. s. v. gnwuwn), Plinius szerint (n. h. 2, 187) pedig ennek tanítványa, a miletusi Anaximenes. Ezek az eszközök csak nappal voltak használhatók; éjjel a csillagok állása szerint határozták meg hozzávetőleg az időt s e practikus szempontból általánosan foglalkoztak a csillagászattal (Xen. mem. 4, 7, 4); a tábori életben pedig a három éjjeli őrváltás idejének meghatározására vízi időmérő volt használatban. Ez az eszköz, bár kezdetleges alakjában csakis bizonyos időtartam megmérésére szolgált, mégis az első lépés volt a vízóra feltalálásához, mely lehetővé tette a naptól és csillagoktól független időmeghatározást (l. Clepsydra) Most a nappalt is, az éjjelt is 12–12 órára osztották fel, melyek azonban az évszakok szerint különböző hosszúságúak voltak (wrai kairikai) ; a napnak 1/24 részét tevő, egyenlő hosszúságú órák (wrai ishmerinai) csakis a csillagászatban szerepeltek. – 2. A rómaiaknál az időmérők ismerete előtt szintén csak általános kifejezéseket találunk a napszakok jelölésére; ezeket l. Varro 1. 1. 6, 4 skk. Serv. ad Verg. Aen. 2, 268 és 3, 587. E kifejezések azonban, minthogy általánosan elismert elven nem alapszanak, egymástól nagyon eltérők és rendszerbe nem foglalhatók. Az első rendszeres időfelosztás a tábori életben keletkezett, a mennyiben az éjjelt négy őrváltásra (vigiliae) osztották fel (Veget. 3, 8); ennek megfelelően aztán a nappalt is négy felé osztották, úgymint: mane, reggel, ad meridiem, (délelőtt, de meridie, délután és suprema (t. i .tempestas diei), este. Pontosabb csak akkor lehetett az időfelosztás, midőn Kr. e. 263-ban M. Valerius Messala consul Siciliából napórát (horologium solarium vagy csak solarium; az ábrát l. Solarium alatt) hozott Romába s még inkább 159 óta, mely évben L. Scipio Nasica censor egy legújabb szerkezetű vízórát (solarium er aqua) állíttatott fel a forumon (l. Clepsydra). Innen kezdődik a nappalnak és éjjelnek 12–12 órára (horae) való felosztása. Az óra azonban nem a napnak volt 1/24 része, hanem a változó hosszúságú nappalnak, illetve éjjelnek 1/12-e; természetes tehát, hogy a nappali és éjjeli órák csakis éjnapegyenlőségkor (aequinoctium) voltak egymással és a mieinkkel egyenlők, napforduláskor (solstitium) pedig legnagyobb volt köztük a különbség. Romában a legrövidebb nappalnak (decz. 21.) tartama 9 óra, a leghosszabbé (jun. 21.) pedig 15 óra; ebből következik, hogy napforduláskor télen a nappali (s nyáron az éjjeli) óra a mienknél 15 percznél rövidebb, vagyis csak 45 percz, míg nyáron a nappali (s télen az éjjeli) óra 15 perczczel hosszabb, vagyis 75 percz. Ha ezekben még megjegyezzük, hogy a dél, illetve az éjfél mindig a 6. óra végére esett, akkor az adatok alapján könnyű a római időfelosztást kiszámítani és a mienkhez viszonyítani. – 3. Rendeltetésük szerint az egyes napok különböző szempontokból jöhettek tekintetbe, ezekről bőven ír Macr. sat. 1, 16. a) Vallási szempontból voltak dies festi, ünnepek (l. Feriae) és d. profesti, köz- vagy munkanapok; amazok kizárólag az istentiszteleti cselekvények végzésére, emezek a magán- és államélet teendőinek teljesítésére voltak rendelve. b) A polgári életben oly nagy fontoságú törvénykezés szempontjából a dies profesti ismét kétfélék voltak, ú. m. dies fasti, törvénynapok és d. nefasti, tiltott napok. A fastus a fari (mondani) igével közös tövű, minthogy ezeken a napokon szabad volt a praetornak a «do, dico, addico» szavakat kimondani, vagyis itélni (lege agere; Ov. fast. 1, 45 skk.), a mi a d. nefastin tiltva volt. Varro l. 1. 6, 29 skk. A dies fasti túlnyomó részben d. comitiales voltak, vagyis olyanok, melyeken a senatus és a nép gyülekezése (comitia) is meg volt engedve (cum populo agere). A szorosabb értelemben vett d. fasti (melyeken csak törvénykezni volt szabad) és a d. comitiales között tehát az a különbség, hogy «fastis quidem lege agi protest. cum populi non potest; comitialibus utrumque licet». Macr. sat. 1, 16, 14. A dies fasti ellentéte általában a d. nefasti, melyeken a törvénykezés épúgy, mint a gyülekezés tiltva volt. Varro. 1. 1. 6, 30. Ilyenek kivált az ünnepek, a fentebb említett dies festi vagy feriati, mint szorosabb értelemben vett d. nefasti; továbbá a d. religiosi, vitiosi vagy atri, a szerencsétlen napok, melyeken szent cselekvényt végezni, a politikai vagy magánéletben fontosabb dologba kapni nem volt szabad. Gell. n. A. 4, 9, 5. Szerencsétlennek tartattak kivált a dies postriduani, vagyis a Calendae, Nonae és Idus utáni napok (Ov. fast. 1, 57), valamint mindazok, melyeken a római államot valamely nagyobb csapás érte. Liv. 6, 1, 11. c) Az említetteken kívül voltak még dies fissi vagy intercisi, félünnepek, melyek reggel és este az istentiszteleti cselekmények miatt nefasti, de többi részükben fasti voltak. Ov. fast. 1, 50. Varro l. l. 6, 31. – A különböző napoknak naptári jelölése s számaránya a következő: Szorosabb értelemben vett dies fasti (jelük F) volt 45; d. comitibales (C) 194; szorosabb értelemben vett d. nefasti vagyis feriati (NP) 48; d. religiosi (N) 57; d. intercisi (EN, azaz Endotercisi; endo = in) 11; összesen a Numa-féle évnek 355 napja.