Ager publicus.

Római fölfogás szerint a győztes nép a legyőzöttekkel és azok javaival tetszése szerint rendelkezhetett. A meghódított földterületet a rómaiak úgy tekintették tehát, mint állami tulajdont, s az ilyenekből (meg kivételesen ajándékozás folytán) szerzett földet nevezték ager publicusnak. Az Italián kivűl leigázott népektől összes földbirtokaikat elkobozták (Cic. off. 2, 11, 34.; pro Font. 5, 12); Italiában azonban csak kivételesen (Liv. 26, 16, 8) jártak el így, hanem közönségesen 1/3–2/3 részben fosztották meg földjeiktől a legyőzött községeket. Dion. 2, 35, 50, 53; Liv. 2, 41, 1. 8, 1, 3. 10,, 1. 36, 39, 3. Az állam tulajdonává (dominium) lett földek művelés alatt levő részét vagy eladták vagy gyarmatosították, vagy bérbe adták. Azon földeket, a melyeket az állam magánszemélyeknek eladott, agri quaestoriinek nevezték, mert eladásuk a quaestorokra volt bízva. Az állam azonban csakis a szoros értelemben vett telket adta el a vevőnek; a tulajdonjogot magának tartotta fönn s azért a telekre valódi vagy legalább névleges adót rótt, azért: ager privatus vectigalis. Marqu.-Momms. V, 151. 176. A gyarmatosításra szánt földterület egy részét bizonyos adóért közlegelőnek (compascuum) hagyták (App. b. c. 1, 7. Frontin, de contr. 15. 48. L.), a másikat a papok, templomok s nyilvános épületek föntartására fordították (Dion. 2, 7. 3, 1), a harmadik részét pedig egy bizottság (III-, V-, X-viri agris dandis assignandis) által adótól ment örök tulajdonul (heredium) osztották föl, régente 2 jugerumnyi, később nagyobb részekben (sortes) római polgárok között, és pedig vagy minden állami érdek nélkül (ager viritanus) vagy azért, hogy helyőrségi szolgálatot teljesítsenek (ager colonicus). Liv. 1, 46. Cic. l. agr. 3, 2. Dion. 8, 72. Varro. r. r. 1, 10. Plin. n. h. 18, 7. A többit, a szoros értelemben vett ager publicust, az állam vagy a régi birtokosoknak adta át (ager redditus) rendesen hosszabb időre (pl. 100 évre) bizonyos adóért (pl. a termés tizedeért, decuma) használatra, s maga ebben az esetben csupán a kiszabott adó behajtását adta bérbe (ic. Ver. 2, 3. 3, 97), vagy a saját kezelésében tartotta meg s e végből a köztársaság idejében csak egy bérlővel (publicanus) szerződött, a ki a földet albérlőknek adhatta ki, az államnak azonban csak a főbérlővel volt dolga; a császárság már inkább külön tisztviselőt alkalmazott a kezelésre. App. b. c. 1, 7. A bérbadás (agrum locare v. fruendum locare v. rendere) a censorok tiszte volt (Liv. 27, 3, 1; 42. 19); ugyanők adták ki haszonbérbe a legelőnek szánt földeket (pascua) is, a melyeket az értük szedett legelőbérről (scriptura) agri scripturariinak neveztek. Fest. 333^a M. Varro r. r. 2, 1. Az egyenlőre művelés alá nem vett földekre az állam nyilvános hirdetés útján ráereszthette a polgárokat, hogy tetszésszerinti darabokat a gabona tizedében s a gyümölcsterés ötödében számított adóért ideiglenesen használatba vehessenek (occupare) belőlük. Az ilyen u. n. a. occupatiorius örökbe hagyható, elajándékozható, sőt eladható volt ugyan, de a tulajdonjogot az állam magának tartotta fönn s birtoklásukat (possessio) bármikor megszüntethette. App. b. c. 1, 7. Plut. Ti. Gracch. 8. Sic. Flacc. in grom. vett. 138 L. Fest. 233. 241 M. Isid. Origg. 15, 13, 3. Liv. 2, 41. 61; 3, 1; 4, 36. 51. 53. A legfontosabb telekadományozások és telektörvények. Az ager publicusban részesülés lehetősége jogilag egy római polgár elől sem volt elzárva, de a viszonyok természeténél fogva a kiosztásnál leginkább patriciusok jöttek számba nemcsak a hagyománynál fogva, a mennyiben Servius Tullius alkotmányáig ők tették a populus Romanust, hanem kivált azért, mert vagyonosságuknál fogva nekik volt módjukban a gazdaság kellő berendezése és clienseik által, a kiknek kisebb darabokban bérbe adták a telket, a gazdálkodás sikeres folytatása. Pedig a plebejusok is közreműködtek a közföldek szerzésében. Ez állapot orvoslását czélozták a köztársaság idején szinte egymást érő telektörvények (leges agrariae), melyek közül a legelső, a lex Cassia (486. Kr. e.), az ujonnan meghódított hernicus földeknek s esetleg a régibb possessióknak a plebejusok és latinusok közt való kiosztását indítványozta. Liv. 2, 41. Dion. 8, 72. 73. Ezt követi a lex Icilia 456-ban (Liv. 3, 31), Poetilia 441-ben (Liv. 4, 12), Mecilia-Metilia 416-ban (Liv. 4, 48), Menerina 410-ben (Liv, 4, 53). Kerülő úton csak oda czéloz a lex Licinia-Sextia is (367) «ne quis plus quingenta jugera possideret.» Val .Max. 8, 6, 3. Liv. 7, 16. App. b. c. 1, 8. A patriciusok azonban mindannyiszor ügyesen ki tudták játszani a birtok aránytalanságának megszüntetésére irányuló törekvéseket; ha nagyon szorult a kapcza, akkor jelölt ugyan ki a senatus coloniákat a követelődző plebejusoknak, de Rómától távol s ott, a hol állandó támadásoknak voltak kitéve (Liv. 2, 48; 3, 1; 4, 51; 5, 24); máskor meg színlelt adományozással segített magán. App. b. c. 1, 8. Csak egy párszor, különös okból, történt földosztás. Liv. 5,30; 6, 21. A patriciusok tovább is megmaradtak birtokaikban, sőt occupatio utján folyvást nagyobbították azokat s politikai befolyásuknál fogva időnként az értük járó adó fizetése alól is sikerült nekik magukat kivonni. Liv. 4, 36. Dion. 8, 74. Mikor meg a patriciusi nemesség szerepét a gazdag nobilitas vette át, ez már mellőzte a szegény clienseket, a kik mégis csak polgárok voltak, s rabszolgákkal műveltette földjeit. A termelésnek ez az olcsó módja nagyon megnehezítette a versenyt a kisbirtokos köznépre nézve. Ehhez járult még, hogy a kisbirtokú pór háborúk idején munkáskéz hiányában parlagon volt kénytelen hevertetni telkét, s hogy családját föntarthassa, adósságba verte magát. Könnyü volt így a gazdag nemességnek vétel, erőszak vagy uzsora utján birtokait nagy kiterjedésű uradalmakká (latifundia) növeszteni meg (agros continuare, Cic. 1. agr. 3, 4, 14). App. b. c. 1, 7–9. Plut. Ti. Gracch. 8, 9. Liv. ep. 58. Sall. Jug. 41. Quint. decl. 13. L. Plebs és Nexum. A kisbirtokosság ilyetén kiirtása s vele együtt az italiai gabonatermelés egyedül üdvös módjának megszünte alapján renditette meg az államot s nagy veszélyt hozott rá. Plin. n. h. 18, 15. 35. Ennek elhárítása volt a Gracchusok törekvése. Italia teljes meghódításával a gyarmatosítás eredeti föladata betelt, s maga az intémény elavult volna, ha rendeltetését a Gracchusok s ő utánuk mások a viszonyokhoz alkalmazva meg nem változtatják. Mig ugyanis a katonaságot a vagyonos osztályok (locupletes) szolgáltatták, addig nem kellett gondoskodnia kiszolgált katonák rendszeres ellátásáról s csak kivételesen fordult elő egyeseknek földdel való jutalmazása. Miután azonban Marius, később Sulla, a vagyonos osztályokra való tekintet nélkül capite censit is vett föl a hadseregbe, kiszolgált katonákból egy új proletarius osztály keletkezett, melyre a szűkölködő polgárok fölsegítésében különös tekintettel kellett lenni nemcsak azért, mert maga is számot tartott rá, hanem azért is, mert különben veszélylyel fenyegették volna az államrendet. A Gracchusok terve az volt, hogy a pusztulófélben levő italiai földmívesosztályt új életre keltik az által, hogy évről évre folytatott földosztással a városi köznépet nagyobb sokaságban kitelepítik. A lex Sempronia, melyet előbb (133) Ti. Gracchus keresztül vitt ugyan, de foganatosítása az ő halálával megakadván tíz évvel később testvére C. Gracchus újított föl, azt javasolta, hogy senkinek se lehessen 500, s azonfölül egy-egy fia számára 250 iugerumnál nagyobb földbirtoka (possessio) a közföldekből; a többit megfelelő kárpótlást nyujtva foglalja le az állam s bizonyos évi adóért ossza ki elidegeníthetetlen birtokként nagyobb sokaságban kitelepített szűkölködő polgárok között. Liv. ep. 58. App. b. c. 1, 9. 11. Plut. Ti. Gracch. 14. C. Gracch. 4 sk. Liv. ep. 60. Vell. Pat. 2, 2. 6. E javaslat a czél tekintetéből tulajdonképpen az assignatio és colonisatio egybeolvasztása volt, s egyszersmind magva a későbbi katonagyarmatoknak (l. Klroucia, B). Az optimata párt erre M. Livius Drusus néptribunust nyerte meg magának, a ki az ő javaslatával (lex Livia, 122) C. Gracchust túlliczitálta s kegyvesztessé tette. C. Gracchus elbukott, Livius Drusus javaslata pedig, a mely különben is csak színleges volt, letűnt a napirendről. App. b. c. 1, 23. Plut. C. gr. 9. c. Gracchus bukása után az ő tőle megindított agrár mozgalom dolgában 3 törvény keletkezett: az első (121) megengedte a possessiók eladását; a második (lex Thoria 118) az assignatio agrorumnak végett vetett, az akkori possessiókat azonban meghagyta, csakhogy adót rótt ki rájuk. (Cic. Brut. 36, 136.; de or. 2, 70, 284. App. b. c. 1, 27); a harmadik (lex Baebia? 111) ismét eltörölte a földadót s agri viritani és assignatira nézve jogos birtokosainak a tulajdonjogot biztosította. Keil, Róma törvényhozása 300 skk. A lex Appuleja (100) és Titia (99) rendelt még el nagyobb mértékű assignatiót, de csakhamar érvénytelenné vált. App. b. c. 1. 29. Aur. Vict. 73. cic. legg. 2, 6, 14. 12, 31. A polgárháborúk alatt történt s egész községekre kiterjesztett proscriptiók véget vetettek a szabad földmívesosztálynak. Sulla ily módon annyira fölszaporította az ager publicust, hogy veteranusai közt nem akadt rá elegendő jogosult possessor. Cic. l. agr. 3, 3, 12. De ebből ismét egyes nyereséghajhászók húztak hasznot; az új birtokosok (possessores Sullani) ugyanis nem lévén szokva a polgári munkához, csakhamar elélvezték vagyonukat s eladott földjeikkel ismét csak a gazdagok uradalmai (latifundia) nagyobbodtak. Cic. u. o. 2, 28, 78. A koldúsbotra jutott nép csakúgy özönlött Rómába s vele a proletariusság veszedelmesen fölszaporodott s jelentékeny támogatójukká lett a Catilina-mozgalmaknak. E birtoktalan sokaság eltávolítására irányuló minden törekvés (lex Plotio, 69?, Servilia, 63, Flavia, 60) hajótörést szenvedett a nobilitas ellenállásán; csak Julius Caesar ért el némi sikert (leges Juliae, 59), a ki a possessorokat birotkaikban hagyva katonák s szegény polgárok számára, kivált a kiknek 3 vagy töb gyermekük volt, állampénzen földeket vétetett s azonkívül az ager publicus maradványát (a. Campanus és Stellatis) is kiosztotta köztük. Suet. Caes. 20. Dio. 38, 1. 7. Cic. ad. Att. 2, 16. 18. Vell. 2, 44. Azonkívül, mint dictator többször telepített gyarmatokat Italiában, Hispaniában és Galliában, hogy katonáit jutalmazza s szorosabban fűzze magához és minthogy a telepítést minden törvényszerű fölhatalmazás (lex colonica) nélkül hajtatta végre legatusaival, ez az eljárás a később egész közönséges katonagyarmatoknak a kezdetét jelzi. Dio. 42, 54. Suet. Caes. 38. A II. triumviratus a katonák kielégítése czéljából a proscribáltak javain s elkobzott földeken kivül 18 italiai község határát vette el s osztotta ki a philippii csata után. App. b. c. 4, 3; 5, 5. Augustus is az actiumi ütközet után, 30-ban, Kr. e., veteranusait részint olyan községek területére telepítette, a melyek Antonius pártján állottak s a régi lakosoakt tengerentúli coloniákban helyezte el, részint különböző italiai városoktól összevásárolt földekre (praedia collaticia). Dio 51, 4. Hygin. grom. 117–120 L. A császárság idejében az állandó hadsereg szervezésével az aerarium militaréből utalványozott nyugalomdijon kívül coloniákkal szokták jutalmazni a kiszolgált katonákat. Ezek voltak a rendes ú. n. praemia militiae. Dio. 54., 25; 55, 23. Cod. Just. 7, 64, 9. Dig. 27, 1, 8. Suet. Oct. 49. Mon. Ancyr. 3, 28, 37. A császári gyarmatosításnak kettős czélja volt: egyrészt a már részben vagy teljesen elnéptelenedett italiai városok fokozatos benépesítése, másrészt a provinciáknak megbizható telepesek által mind kül-, mind bel-ellenség ellenében való biztosítása. A gyarmatosítás egész a Kr. u. IV. századig állt föl. Marquardt-Mommsen, Handb. d. röm. Alt. IV, 426–457. V, 147 skk. Keil, Róma törvényhozása 292–333.