Dioscuri

Dioscouroi (a. m. Zeus fiai), Castor és Polydeuces (Pollux). Amyclaeben születtek, anyjuk Leda volt, nőtestvéreik Helena és Clytemnaestra. Atyjuknak a hagyomány vagy a hős Tyndareust tekintette (Od. 11, 298 skk.) vagy magát Zeus istent (Hes. in. schol. Pind. Nem. 10, 150), a ki a D. anyjához Ledához hattyú alakjában közeledett. Ezért mondották róluk, hog tojásból keltek ki. Mindketten ifjú hősök, a kik közül Castor kiválik mint lovas és lóidomító (ippodamoV), Polydeuces viszont mint ökölvívó (pux agaJoV). Mindaketten tömérdek hősi kalandban és merész vállalkozásban vettek részt, nevezetesen visszahozták Aphidna várából (Atticából) nővéröket Helenát, a kit Theseus elrabolt és odavitt. Azonkívül részt vettek az argonauták kalandjában, melyben kimagasló epizódot képez Polydeuces ökölharcza Amycusszal a bebryxek királyával és győzelme az utóbbi felett (ezt ábrázolja a Ficoroni-féle bronzcista képe a római Museo Kircherianóban, 240. á. A cista toilette-szer-tartó, 50 cm. magas, fedelén Dionysus két satyrustól támogatva; az alakokat tartó lemezen következő felírás áll: Novius Plautios med Romai fecid, Dindia Macolina fileaei dedit. Gyönyörű a cistának oldalai körül egy szalagban húzodó, vésett rajz, mely az argonautákat ábrázolja a bebryxek országában, Bithyniában 241. á. A középen Amycus, kit az ökölharczban győztes Polydeuies egy fához kötöz. Amycus szolgája a földön guggol, jobbra Athena, fölötte a győzelmet hozó Nice; tovább: lándzsájára támaszkodva ülő helyzetben Iason, mögötte Heracles. Majd az Argo hajó kikötése és a sziklából oroszlánfejből eredő forrás mellett egy argonauta, ülő helyzetben egy silenus és egy ökölvivó gyakorlata. Folytatásúl [képünk bal felén] argonauták amphorákkal, közöttük a hajósipkájáról felismerhető Castor. Tőle balra, fent a vidék istene ülő ifjú képében, jobbra egy szakállas szárnyas férfiú: Sosthenes, a helyi daemon, ki az argonautáknak előre megjósolta győzelmüket). Részök volt a calydoni vadászatban is (Ov. met. 8, 300 szerint a D. legelül állanak). Legfontosabb és a mythologiai hagyományban legmélyebb nyomokat hagyó azonban a D. harcza Aphareus fiaival, Lynceusszal és Idasszal (l. ezt, 4). Ebben a harczban Castor, a ki Tyndareusnak halandó fia volt, elesett, mire Polydeuces, Zeusnak halhatatlan gyermeke, arra kérte isteni atyját, engedné meg neki, hogy ő is meghalhasson. Zeus azonban szabad válsztására hagyta neki, vajjon folyton nála akar lenni az Olympuson, avagy fölváltva egy napig az Olympuson, egy napig a Hadesben. Polydeuces az utóbbit választotta. Eredetökre nézve a D. őseredeti (peloponnesusi) természeti istenségek voltak, talán a fénynek megszemélyesítői, a mint a homályhoz közeledik és a homályból előtör. A Peloponnesusba nyomuló dórok átvették a leigázott népektől ezt a páros istentséget is, mely lassankint átalakult páros hősökké, a kik védik a lovasokat, erkölcsi értelemben védik a lovagias intézményeket és tulajdonságokat, a nemeslelkűséget és önzetlen barátságot; megóvják az embert a veszélyben (mint az indus védák Açvinjai), kivált a tengeren (jellemzetes és velök összefüggő természeti tünemény e tekintetben a Helena tüze, ma Szent Illés tüze).A vendéglátásnak is védői és jótékony szellemei (l. Theoxenia). Ünnepeik is voltak, nevezetesen a Dioscoureia vagy ’Anaceia (’AnaceV=’AnacteV nevükről elnevezve), melyeknél helylyel-közzel (pld. Spartában) a táncz játszott különös szerepet; versenyekről is van tudomásunk, melyeket az ő tiszteletökre tartottak. Hasonlókép tekintélyes szerepe volt a D. tiszteletének a rómaiaknál, a hol a Regillus tó melletti válságos csata után (496-ban Kr. előtt) a Forum azon helyén építettek neki templomot, a hol állítólag a csata után megjelentek. A D. ünnepe Julius havának idusára esett; fénypontja volt a transvectio equitum, a lovagok felvonulása, kiknek a D. sajátlagos védői voltak (a Dioscuri, mint lándzsás lovagok, fejük fölött egy-egy csillaggal, gyakran vannak ábrázolva római pénzeken, 242. á.), hasonlókép pártfogóikat látták bennök a nagykereskedők és ezen a réven került képök a denariusokra. Jelképeik és attributumaik voltak: két amphora, egy-egy kigyóval vagy a nélkül; kakas, magas kalap, csillagok és lovak. Ezekkel kerülnek elő a képzőművészetben is, melynek keretén belül azonban typusuk csakis Nagy Sándor korában és azon túl alakul ki. A ránk jutott emlékek közül is ezekkel bir a paramythiai bronzszobor (a londoni British Museumban). Gyakran találkozunk még a D. ábrázolásaival az etruscus tükrök díszítésein. A római kor sarcophagusai is nem egyszer örökítik meg a D. alakját. V. ö. a szakszótárak (küln. Roscher, Ausführliches Lexikon d. griechischen und römischen Mythologie) czikkein kívül a következő műveket: Albert, Le culte de Castor et Pollux en Italie (Paris, 1883) és Renel, L’évolution d’une mythe: Açvins et Dioscures (Paris, 1896).