Divortium

(dis-verto, elválni, innen divertium is), neve azon házassági elválásnak, mely mindakét fél kölcsönös beleegyezésével szokott bekövetkezni, a miért is divortium facere a. m. elválni. Azon elválást, mely csak az egyik fél és pedig akár a férfi, akár az asszony kezdeményezésére állott be, repudiumnak nevezték. A férjnek a legrégibb időktől kezdve módjában állott nejétől elválhatni az ünnepélyes formák között, confarreatióval kötött házasságokat kivéve, melyek eredetileg felbonthatatlanok voltak (Dion. Hal. 2, 25); idővel azonban az ilyen házasságokat is felbontották az u. n. diffarreatióval, ha az asszony házaságtörést követett el. A papok confarreatióval kötött házassága azonban nem volt soha felbontható. A nem ünnepélyesen kötött házasság felbontását megengedte ugyan a törvény, de, mert a házasságot szent intézménynek tartották, az elválás elé akadályokat gördítettek s csak a legvégsőbb esetben válhattak el egymástól a felek. Voltak törvényszabta válási okok (Plut. Rom. 22), a ki ilyen ok nélkül könnyelműen vagy a család ellenzése daczára vált el, azt megbüntették a censorok. (Val. Max. 2, 9, 2). Cic. Phil. 2, 28 mondja, hogy már a XII. táblás törvény is tett elválásról említést, de bővebbet erről nem tudunk. Több író, mint Gell. 4, 3. 17, 21. Val. Max. 2, 1, 4 azt állítja, hogy csak Kr. e. 234. kezdett divatba jönni az elválás; ezt az állítást azonban nem fogadhatjuk így el; valószínűbb, hogy az itt említett eset önkényes elválásról szól. Ettől az időtől fogva az erkölcsök hanyatlásával mind gyakoribb az elválás, úgy hogy erre elegendő ok volt, ha a férjnek nem tetszett már felesége,vagy ha új házasságot akart kötni. Így Cicero minden alapos ok nélkül vált el két első nejétől (Plut. Cic. 41); Sullának 5, Caesarnak 4, Pompejusnak 5, Antoniusnak Cleopatrán kívül 4 felesége volt; ugyanígy tettek Octavianus és utódai Caligula, Claudius stb. Időközben az asszonyok, a kik az előtt meglehetősen alárendelt helyzetben voltak e tekintetben férjeikkel szemben, e téren mind több és több szabadságot vívtak ki maguknak és egészen könnyelműen felbontották a házasságot. Ez az állapot, noha a hibás fél e miatt vagyonilag kárt szenvedett (l. Dos és Per, 7), mégis csak a keresztény császárok idejében változott meg, a mennyiben ezek erősen megszorították az elválhatást. Az elválás módját eredetileg nem szabta ugyan meg a törvény, eltekintve a diffarreatiótól, de megszokás folytán következőképen történt az elválás: a férj így szólott feleségéhez: res tuas tibi habeto, vagy agito, foras exi; de megbízott útján is tudtára adhatta az elválást, ekkor azonban 7 tanú jelenlétére is szükség volt; az elválás ezen módját különben Augustus kötelezővé tette; végre irásban is értesíthette hitestársát az elválásról, ennek neve libellus divortii volt. A remancipatio (l. o.) csak a férjnek neje fölötti hatalmáról való lemondását jelenté.