Drusi

előkelő, régi római család, mely nevét onnan kapta, hogy egyik őse az ellenséges vezért, Drausust, párviadalban megölte. Suet. tib. 3. E család tagjai közül megnevezendők: – 1. M. Livius Drusus, Kr. e. 122-ben néptribunus, C. Gracchus collegája. Az optimaták által megnyerve, oly módon buktatta meg Gracchus indítványait, hogy még többet igért a népnek, mint amaz. Mialatt pedig Gracchus Africában távol volt, annak hiveit elhódította, minek folytán Gracchust nem választották meg többé tribunusszá, mire az optimaták ellenfelüket megölték, D.-t ellenben a «patronus senatus» czímére méltatták és 112-ben consullá választották. Hivatali éve lejrátával Macedoniát kapta tartományként, a hol a scordiscusokat legyőzte. Cic. de or. 3, 1, 2. Flor. 3, 4, 5. Plut. C. Gracch. 7 sk. – 2. M. Livius Drusus, az előkelő, dúsgazdag és kifogástalan erkölcsü tagja, a ki megvetette ugyan a megvásárolható tömeget, de saját párthivei bűneit is ostorozta. Nemeslelkűségében arra tökélte el magát, hogy a kormányzás hiányait javítani és a nép és a szövetségesek sérelmeit orvosolni fogja. Mihelyt Kr. előtt 91-ben néptribunusszá választották, hozzáfogott a reformokhoz és először is a Gracchusok indítványai közül egynehányat (a telektörvényt és az ingyengabona kiosztásáról szólót) megismételte; azután azt indítványozta, hogy az esküdtek jegyzékéből a nagyon is részrehajló és elnéző tőkepénzeseket (lovagokat) megint kitörüljék és hogy ezentul ujra a senatus tagjai birják és gyakorolják az esküdtszéki hatalmat és hogy a senatus 300 új tag felvétele által képessé tétessék felszaporodott teendőinek elvégzésére (lex judicaria). Harmadszor pedig azt indítványozta, hogy az italiai szövetségeseknek a polgárjog megadassék (lex de civitate sociis danda). Egyelőre ugyan, tartván C. Gracchus sorsától, csak az esküdtszékekről, a telkekről és a gabnakiosztásról szóló indítványokat terjesztette be, még pedig egybefoglalva mind a hármat, úgy hogy a két utóbbi iránt érdeklődő polgárok kénytelenek voltak az esküdtszéki reformot is megszavazni. Ily módon a három javaslat a lovagok és sok senator szívós ellenzése daczára megszavaztatott. Az alsó nép jóltevőjeként ünnepelte Drusust. Azonban D. esküdt ellensége, Philippus consul és a tőkepénzesek nem hagyták abba a dolgot, hanem államcsinynyel fenyegetőzve, szenvedélyesen sürgették D. törvényeinek megsemmisítését, kit különben azzal is gyanusítottak, hogy titokban a szövetségesekkel czimborál és áruláson töri fejét. A meghökkent senatus a D. törvényeinek megsemmisítésében látta a kisebb bajt és formahiba ürügye alatt meg is szüntette azokat. A lovagok azonban nem érték be e diadallal, és orgyilkost béreltek, a ki D.-t a saját háza atriumában leszúrta. A tettes elmenekült és a kormány vizsgálatot sem indított; a szövetségesek ellenben, kiknek utolsó reményük is sirba szállott D.-szal, rettenetes polgárháborút kezdtek Roma ellen. Cic. de or. 1, 7. 3, 1. Mil. 7. Vell. Pat. 2, 13 sk. App. b.c.1, 35. Aur. Vict. vir. ill. 66. Cic. legg. 2, 6. – 3. Nero Claudius Drusus Tib. Claud. Nero (l. Claudii 27) és Livia fia, ki Kr. e. 38-ban született, de csak azután, hogy Livia Augustus felesége lett. Suet. Claud. 1. Mostohaatyja (a császár) megszerette a nagytehetségü és feltünően csinos ifjut, a kit quaestorrá választatott, majd pedig Kr. e. 15-ben Raetiába küldött, a hol D. a harczias törzseket sorra leigázta. Hor. od. 4, 4. 14. Azután Tibreiusra (bátyjára) bízván a háború befejezését. Galliába távozott, hol (13) Lugdunumban censust rendezett és Augustusnak a celták törzsei által óriási emlékszobrot és oltárt emeltetett. D., kiben a testi szépség és kiváló lelki tehetségek, tudományos képzettség szeretetreméltósággal párosultak, már emez években is bálványa vala a népnek s a legióknak, kik kitörő örömmel értesültek D. főhadvezérré való kineveztetéséről. Ő reá és Tiberiusra bízta Augustus az északi Alpesek és a Danuvius- meg a Ruenusmenti vidékek, első sorban a tulajdonképeni Germaniának meghódítását. D. Kr. e. 15-ben fogott hozzá nehéz feladatához. Miután legióival a mai Brenner-hágón (melyen keresztül katonai töltésutat építtetett) szerencsésen átkelt, a breunusok földjén és Vindelicián át a Felső Dunáig nyomult, a hol Augusta Vindelicorum (Augsburg) és Augusta Rauracorum (August, Basel mellett) vidékén megerősített táborról gondoskodott és Vindelicia és Raetia tartományokat berendezte. 12-ben kezdé azután a germanusok ellen a háborút. Ezt előkészítendő, a Közép és Alsó Rhenus mentén vagy 50 castellumot alapított, továbbá pedig csatornát (Fossa Drusiana) ásatott az Alsó Rhenustól a Salaig (Yssel) és innen a Flevo (Zuyder tó) tengeröbölig, hogy a római hajóhad az eliszaposodott Rhenus torkolat megkerülésével a Rhonusból közvetlenül az Északi tengerbe juthasson és a germanusokat a tenger felől is megtámadhassa. Még javában folytak az ásatások, midőn a sugamberek törzse megelőzvén D. támadását, a Rhenuson át Galliába tört (12). D. azonban visszaverte őket és nyomaikon a zord, mocsaras, rengeteg erdőségektől borított Germaniába nyomult. A batavusok szigetét oldalt hagyva, az usipiusok és tencterusok földjére csapott és azután hajóra ült, hogy az új csatornán a nyilt tengert elérje, a mi a barbárok meglepetésére sikerült is. Az Északi tengerben több (friezföldi) szigetet foglalt el, többek között Burchanist (ma Borkum) is, melyszigetre mint az Amisia (ma Ems) torkolatának megszállására alkalmas támpontra szüksége volt. E diadalok után a meghódoló frisiusokkal szövetséget kötött, míg az ellenséges bructerusokat az Amisia folyón legyőzte; innen pedig a mai Jahde öböl mellékén és a tengerparton tanyázó chaucusok földjére nyomult. Itt hajóhada a beállott apály folytán zátonyra és ezzel nagy veszedelembe került, a melyből azonban a hű frisiusok segélyével megszabadult. A tél beálltával D. Romába sietett, hol a praetor urbanusszá választották; a 11. év tavaszán azonban visszasietett a germaniai harcztérre. Most Castra Veterából (Xanten) a Rhenus mellékéről keleti irányban a sugamberek országán át Alsó Germania szívébe, a teutoburgi hegység tájékaira nyomult és legyőzvén az usipiusokat, a Lupia (ma Lippe) folyón hidat veretett, melyen áthaladva, a cheruscusok földjére csapott, melyet keresztül-kasul bejárt, mire a Visurgisig (ma Weser) hatolt. Kapóra jött, hogy a sugamberek és a chattusok eközben egymás ellen fordíták fegyvereiket. A zord őszi idő beállta véget vetett D. előnyomulásának és miután katonái a Visurgis mentén emléket (Tropaea Drusi) állítottak, megkezdődött a visszavonulás, melynek folyamában a germánok a római hadsereget az Arbalo melletti hegyszorosban (Plin. 11, 17, 55) jóformán bekerítették; de midőn a szerencséjüktől elkapatott barbárok a legiók ellen korai támadást intéztek, azoktól döntő vereséget szenvedtek, mire a legiók a Luppia forrásvidékére húzódtak, a hol D. közelebbről már meg nem határozható helyen az Aliso nevű erős castellumot építette (l. o.), míg a Taunus magaslatán a chattusok földjén (Homburg von der Höhe mellett) a romjaiban megmaradt és most restaurált castellumot és erősített tábort (Saalburg b. Homburg) kezdte építeni. Ezek után Romába ment, hol fényes diadalmenetet tartott, majd pedig Augustus és Tiberius táraságában visszatért Moguntiacumba (Mainzba). Kr. e. 10-ben a chattusok országát pusztította tűzzel-vassal, szintúgy 9-ben, mely évben egy, a marcomannusok részéről a chattusok segélyére küldött sereget is megszalasztott. Azután Északra fordulván, a cheruscusokat támadta meg és a Visurgis felső folyásán (ma Werra) átkelve, a hatalmas Albis (ma Elba) balpartjáig nyomult, hol egy ideig megpihent. Visszatérése közben nehány napi járásra Moguntiacumtól a Sala (ma Saale) vidékén lováról lebukott, mely baleset 30 nap múlva Kr. e. 9. sept. 14-én halálát okozta. Dio 55, 1, 2–5. Zon. 10, 35 sk. Strab. 7, 292. Plin. n. h. 7, 84. A balesetről értesült Augustus nyomban Tiberiust küldötte D. betegágyához, de ez már nem találta testvérét életben. A gyászhír nemcsak D. legióit és a római népet, hanem Augustust is mélyen megrendíté. A katonák vállaikon vitték az elhalt hőst Moguntiacumig, honnan Augustus a tetemet Romába hozatta, hol D.-nak a Via Appián márványból gyönyörű diadalkapút emeltetett (Torbiánál Monaco mellett egyébiránt már annakelőtte emelt volt a császár D.-nek feliratos emléket). A senatus a «Germanicus» jelzővel tüntette ki a germánok legyőzőjét, D. katonái pedig Mainzban óriási szobrot és cenotaphiumot emeltek (ez utóbbi a mainzi fellegvárban ma is létező úgyn. Eigelsteinnal azonos). Nejétől, ifj. Antoniától D.-nak két fia született, Germanicus (l. o.) és Claudius, a későbbi császár. V. ö. Schiller Herm., Geschichte der römischen Kaiserzeit, 1, 213 skk. ll. Mommsen, Die germanische Politik des Augustus (Im neuen Reich. 1871. évf. I. köt). A Torbia melletti feliratot l. CIL, 7817. V. ö. III 707 p. Abraham, Zu den germanischen und pannonischen Kriegen des Augustus (Berlin, 1875). Jacobi, Das Römerkastell Saalburg (Cohannsen nyomán Namburg, 1897). A germán hadjáratokról és kül. Aliso fekvéséről terjedelmes irodalom létezik. – 4. Drusus Caesar, Tiberius császár és Vispania Agrippina fia, született Kr. e. 15. oct. 7., megöletett Kr. u. 23-ban. Kissé durva, az állami ügyek iránt nem érdeklődő, különben jószívű ember volt, kit atyja Germanicus (l. o.) halála után utódának jelölt ki, később pedig (15) Pannoniába küldött, hogy a felkelt legiókat lecsendesítse, a mi sikerült is. Tac. ann. 1, 24 sk. Azután consullá lett. 18–20-ban pedig Illyricumból szemlélte Maroboduus bukását, a ki azután mint földönfutó D.-nál keresett menedékhelyet és oltalmat. 22-ben a tribunusi méltóságot kapta és most már biztosan számított a trónra, midőn Tiberius mindenható kegyencze, Sejanus gárdafőnök, ki maga vágyódott a trón után és kit D. fenhéjázó magaviselete miatt arczul ütött, bosszúból D. életére tört. Sejanus előbb D. nejét Liviát (Livillát) csábítota el, kinek segélye fejében azt igérte, hogy nőül veszi és a trónt vele megosztja; azután pedig 23-ban D.-t Eudemus, Livia házi orvosa által megmérgeztette, mely gaztett csak 8 évvel utóbb derült ki. Tac. ann. 4, 11. Dio Cass. 56, 11. 57, 22. Zonar. 11, 2. D. két gyermeket hagyott hátra, Tiberiust, kit Caligula, és Juliát, a kit Claudius császár neje, Messalina öletett meg. V. ö. Schiller H., i. m. 1, 292 skk. ll. – 5. Drusus, Germanicus és Agrippina ifjabb fia. Midőn Tiberius mostoha fia, D. (l.fentebb) méreg által kimúlt, a császár Germanicus két idősb fiát, Nerót és D.-t mint kiszemelt trónörökösöket ajánlotta a senatusnak. Tac. ann. 4, 8. 9 .12. Suet. Tib. 54. Ámde Sejanus a gyanakvó császárt rá tudta venni, hogy a hatalomra vágyó, határtalanúl büszke Agrippina főbb híveit kivégeztesse és Agrippinát magát fiával Neroval együtt felügyelet alá helyezze (Tac. ann. 4, 67); utóbb pedig 29-ben D.-t összeesküvés ürügye alatt szintén elcsábított nejének segélyével Capreae szigetén letartóztatta. Mihelyt Sejanus tervei napfényre kerültek (31-ben), a megrémült császár utódának jelölte ki D.-t, de nemsokára határtalan embergyűlöletében Agrippinát és D.-t is megölette (33-ban). Mindkettő éhhalállal mult ki. Suet. Tib. 54. Cal. 7.