’Agwn timhtoV

és atimhtoV. Atticában használatos terminusok az összes pörök osztályozására. Az utóbbi megnevezés olyan pörökre vonatkozott, melyekben a vádlott elmarasztalása esetén a bűntetés előre meg volt szabva, akár korábbi törvény, akár néphatározat, akár a felek előleges megegyezése utján; az első megnevezés ellenben azokat a pöröket foglalta össze, melyekben nemcsak a vádlott elmarasztalása, hanem a bűntetés kiszabása is a törvényszék itéletére volt bízva. Ilyenkor a «bűnös» kimondása után az eljárást vezető tisztviselő (hgemwn tou dikasthrion) vagy a vádló dolga volt az indítványt tenni a büntetés nemére és nagyságára nézve (ti crh ton alonta paJein h apotisai, ahol p. testi büntetésre, a. pénzbírságra czéloz), azaz a bűnhöz illő büntetést (timhma) becslés utján megválasztani (timasJai tw jeugonti, epigrajein v. epigrajesJai timhma), még pedig törvényes szokás szerint csak egyfélét. Demosth. Lept. 504, 17. A vádlottnak aztán joga volt rá, hogy a maga részéről csekélyebb bűntetésre tegyen határozott ajánlatot (antitimasJai, timasJai v. timan eautw). Csupán választhatott-e a biróság a két indítvány közt, vagy önállóan is határozhatott-e, nem egészen bizonyos, de valószinű, hogy határozhatott. V. ö. Meier és Schömann, der attische Prozess, 2. kiad. 217. l. Nevezetes példája az agwn t.-nak Socrates pöre, kinek védekezését a Plato-féle Apologiából ismerjük.